A magyar pénzverés Szent István korában
(1916)^[1]

A kezdetleges gazdasági fokon élő népek szükségleteit saját termelésük elégíti ki. Mindenki élvezi munkája – vagy harcos népeknél ezzel egyértelműnek tekinthető vitézsége – gyümölcsét. Amennyiben valaki mégis nélkülözne bizonyos szükségleti cikket – ruhadarabot, élelmet stb. –, azt csere útján a saját termelésének fölöslegéből másnak átadott cikk által vásárolja meg. A cserekereskedés lényege abban van, hogy mindkét cserélő fél oly tárgyat ad át a másiknak, amely annak gazdaságában (háztartásában) bizonyos hiányzó szükségletet pótol, viszont az ő gazdaságában mint termelési fölösleg szerepel.

A csere útján lebonyolított forgalom rendkívül nehézkes, mert szükséges hozzá, hogy mindkét fél ugyanabban az időpontban éppen azt nélkülözze, ami a másiknak fölösleges. E nehézkesség következménye, hogy mihelyt valamely nép a legkezdetlegesebb állapotból kiemelkedik s az életfenntartási szükségletek mellett bizonyos – bár korlátolt – fényűzési szükségletei is támadnak, a csere helyét más – a forgalom könnyebb lebonyolítását célzó – intézmény foglalja el.

A tulajdonképpeni cserekereskedés helyébe igen korán lép az ú.n. terménypénzzel közvetített kereskedés. A forgalom könnyebb lebonyolítása végett bizonyos – mindenki által megfelelő értékűnek tekintett és rendszerint az illető nép termelésének egyik főcikkét képező – termények, állatok vagy tárgyak állandó értékűeknek tekintetnek. Ezek mint értékegységek más termények és tárgyak értékének meghatározására szolgáló fizetési eszközzé, pénzzé válnak.

Kezdetleges népeknél tudunk állatpénzről (többnyire szarvasmarha, juh), vászonpénzről, bőr- vagy prémpénzről. Görögországban és Rómában a szarvasmarha és a juh, a XI. századi magyaroknál a tinó (iuvencus), Szlavóniában s másutt is a szláv népeknél a nyersbőrök (martures) darabja, az északi germánoknál bizonyos hosszúságú vászondarabok, más germán törzseknél a tehén rendes fizetési eszközül használtattak. A terménypénzek közt különálló helyet foglal el a veretlen érc mint fizetési eszköz. A rezet, ezüstöt, aranyat termelő népek szívesen használják e fémeket fizetési eszközül. Mint a legfontosabb fényűzési és ipari cikkek anyagai, kétségkívül nagyon alkalmasak is voltak e célra, mert értéküket nem kellett nagyobb ingadozástól félteni.

Fejlettebb gazdasági viszonyok közt lép fel az ércpénz. Valamely meghatározott fémből állandó – legalább is törvényesen állandó – súlyú darabok készíttetnek a forgalom lebonyolítására szánt állandó fizetési eszközül. A szomszédos népekkel való békés vagy háborús érintkezés természetszerűleg vonja a kereskedelmi forgalmat maga után. Ez viszont a másik nép fizetési eszközeinek megismerését. Innét van, hogy a magasabb kulturájú népekkel szomszédságba kerülő népeknél az ércpénz fogalma jóval előbb válik ismertté, forgalma jóval előbb indult meg, mintsem a belföldi pénzverés megkezdődnék.

Természetes, hogy amikor valamely nép eléri a gazdasági fejlődés oly fokát, amelyen a pénzverés szükségletté válik, valamelyik szomszédos népnek nála is elterjedt és forgalomban levő pénzét s az e pénzt kibocsátó állam súly- és pénzrendszerét veszi át.^{1}

[1] (Első kiadása: Századok, L. évf. 1916. 116–127. és 267–285. l.)