1. A magyarok terménypénze és a „pensa auri”^{2}

A lebediai [Levédia] és etelközi őshazákban élő magyarok élénk kereskedelmi összeköttetésben álltak Kelet-Európa és Kis-Ázsia fejlett kultúrájú kereskedőnépeivel. Történetünk első írott forrásai, az arab Ibn Rosteh [Rusta(h)] és a perzsa Gardezi [Gardezi ] megemlékeznek az ősmagyarok kereskedéséről is. Az arabokkal és bizánciakkal („rumi”-akkal) kereskedtek. Főárucikkük – a szomszédos ghuzok [úzok/oguzok], szlávok és oroszok soraiból hadjárataik során elhurcolt – rabszolga volt, továbbá mindenféle állatbőr, prém s más efféle. A bizánciakkal Karkh város mellett valóságos vásárokat tartottak. Rabszolgáikért cserében aranyszövetet, gyapjútakarókat és más bizánci árukat vásároltak.^{3}

Gardezi a magyarok házassági szokásait írván le, említi, hogy a magyaroknál „a vagyon marhákban áll”. „A lány apja megmutatja, mije van menyétbőrökben, nyusztprémben, evetbőrökben, cobolyprémekben, rókabőrben, kamukaselyemszövetben… megmutatja 10 prémes ruha értékben.”^{4} Kitűnik ebből, hogy a magyarok – mint északnyugati szomszédaik, a szlávok (későbbi kisoroszok) – állandó értékkel bírónak tekintették a prémes ruhát, prémet, állatbőrt. Ezek voltak első pénzeik. Azonban az ércpénz sem volt a IX–X. századi magyarok előtt ismeretlen. Annak fogalma náluk is – mint más népeknél – megelőzte a belföldi pénzverést.

Gardezi szerint a vőlegény adta „nászajándék marhából, pénzből és bútorokból áll”. Minő pénz volt ez, az iránt kétségünk alig lehet. A magyaroknál e korban csak bizánci és arabperzsa pénzek lehettek forgalomban. Bizonyítják ezt az említett kereskedelmi összeköttetések, a X–XI. századból származó, bizánci aranyakat és szamanida [számánida] dirhemeket tartalmazó magyarországi sírleletek^{5} és az arab pénzeknek általános elterjedtsége a mai Dél-Oroszország népeinél.^{6}

XI. századi törvényeinkben egy – az egykorú nyugati népekétől teljesen elütő – magyar vérdíj (Wergeld) és büntetésdíj-rendszer áll előttünk. A magyar vérdíj-rendszer az ötös számrendszeren alapszik. Alapszámai: 5, 10 és 100.^{8} Pénzegysége a tinó (iuvencus) és az ezzel azonos értékben számított „pensa auri”.^{9}

A 6, 12, 55 és 110 pensás vagy tinós díjakban az 5, 10, 50 és 100 fölé eső 1, 2, 5 és 10 pensa vagy tinó a bírák és közbenjárók 10–20 %-os illetéke s így nem tartozik a tulajdonképpeni díjösszeghez. A bírói tized a későbbi magyar perjogban is nevezetes szerepet játszott. A bírót minden előtte kifizetett vagy általa megítélt összeg után annak tizede vagy kilencede illette meg.^{10}

A vérdíjaknak és büntetéseknek összegét Szent István törvényei – egy-két pensa auri-ban kifejezett összeget nem számítva – mindig tinókban (iuvencus) fejezik ki. A „tinó” tehát a magyaroknál állandó értékmérő eszköz, valódi pénz, állatpénz volt, amelyet törvényeink a „pensa auri”-nak nevezett pénzegységgel azonosítanak.

A pensa auri jelentése körül a szakirodalomban sok vita folyt és három különböző feltevés merült fel. Némelyek bizonyos súlymértéket, a font vagy márka meghatározott részét sejtik benne.^{11} Mások a bajor solidus longus-szal azonosítva, 30 dénáros számítási pénzt keresnek a pensa auri-ban.^{12} Végül Rupp, Finály és Kováts Ferenc valóságos aranypénznek tartják s a XI. században nálunk forgalomban volt bizánci arannyal azonosítják.^{13}

Az első feltevéssel szükségtelen bővebben foglalkoznunk mert pensa vagy pensa auri nevű súlymértéket hazai forrásaink egyáltalában nem ismernek.

A pensa auri számítási pénz voltára az egyedüli érv az a tagadhatatlan tény, hogy pensa alatt hazánkban a XIII. században valóban egy számítási pénzt, még pedig 40 dénár összegét jelentő pénzt értettek. Ebből azonban éppen nem lehet következtetést vonni arra, hogy a XI. század elejei pensa auri is számítási pénz lett volna. Ellenkezőleg, mivel a számítási pénzek eredetükben mindig és mindenütt valódi pénzdarabokra vagy súlyokra vezethetők vissza, ez alapon is fel kell tennünk, hogy a pensa is eredetileg vert pénzt vagy súlyt jelentett. Még inkább ellene mond e feltevésnek az a körülmény, hogy a pensa – e feltevés vitatói szerint – Szent István korában 30 dénáros – a bajor solidus longus-szal azonos – számítási pénz lett volna, holott később mindig 40 dénár értéket képviselt. Az előfordult, hogy valamely pénzdarabot különböző korban és helyen különböző számú kisebb pénzdarabbal azonos értékűnek számítottak, de arra, hogy egy pénzdarabból lett számítási pénz, számítási pénzzé alakulása után más összegű pénzdarabot jelentett volna, mint keletkezése korában, egyáltalában nincs, de nem is lehet példa.^{14} Ha tehát a pensa Szent István korában 30 dénárt jelentő számítási pénz lett volna, akkor azt később – értékarány változás vagy kisebb pénzek verése miatt – számíthatták 40 dénár értékben.^{15}

A „pensa” a pendo igéből alkotott latin penso, -are a.m. 1. mérlegel, megmér, megfontol, megítél; 2. megfizet, megvált, megvásárol igéből^{16} származik. Értelme „megmért”. A középkori nyugati forrásokban egyrészt súly, másrészt meghatározott súlymérték értelmében is előfordul,^{17} de – mint említettük – a hazai források ezt az értelmezést nem igen ismerik. A XI. századi magyarok pensa auri-jának jelentése: megmért arany, az aranynak bizonyos megmért mennyisége, állandó súlyú aranydarab, tehát aranypénz.^{18}

A pensá-val teljesen analóg eredetűek és jelentésűek (a penso, -are spanyol származékából) a mérni, mérlegelni jelentésű „pesar” igéből származó „peseta” és „peso”.^{19} Eredeti értelmük megmért, súly; mai értelmük szerint egy-egy meghatározott pénzdarabot jelnetenek.^{20}

Ez az analógia is igazolja a pensa auri-nak tulajdonított aranypénz jelentés helyességét, de bizonyítékkal szolgál erre nézve maga a magyar vérdíjrendszer is.

A magyar vérdíjrendszer teljesen független a 4-es számrendszeren alapuló germán vérdíjrendszertől,^{21} tehát azt a germánoktól nem kölcsönözhették. Mindenesetre ősi hazájukból hozták magukkal e rendszert s mégsem tekinthető önálló magyar vérdíjrendszernek.

A meggyilkolt szabad emberért járó vérdíj 110 tinó, illetve „pensa auri” volt. Ez összegből 10 tinó a közbenjárókat és bírákat illette meg s így a tulajdonképpeni vérdíj 100 tinó, azaz „pensa auri” volt, amiből 50 a megölt rokonainak, 50 a királyi kincstárnak jutott.^{22}

Az igavonó marha, mint fizetési eszköz ismeretes volt a legtöbb kezdetleges népnél s a vérdíjak is kezdetben mindenütt marhaértékben állapíttattak meg. Nevezetes már most, hogy a vérdíj a keleti népeknél rendesen 100 igavonó állatban volt megállapítva. Éppen mint a magyaroknál a XI. században. A hindu vérdíj 100 tehén, az arab 100 teve, a görög – Homeros szerint – 100 ökör,^{23} a magyar 100 tinó volt. Ez a találkozás nem lehet véletlen, hanem azt bizonyítja, hogy vérdíjrendszerünk az ötös számrendszerrel egyetemben a magyaroknak ősi, keletről hozott hagyományain alapszik. Vajon eredeti-e avagy arab-perzsa, vagy más hatások alatt alakult-e ki, a jövő kutatások vannak hivatva kideríteni.^{24}

Az ércpénz használatának kezdetével a marhapénzegység értékben rendszerint a forgalmi aranypénzegységgel azonosíttatott. Az összehasonlító történettudomány eredményei szerint a marha és az aranypénz egyenlősítése is régi, keleti hagyományokra vezethető vissza. Assyriában, Babylonban, Perzsiában, Görögországban épp úgy, mint a kelta íreknél az ökör igen korán és általánosan egyértékűnek tekintetik az illető ország aranypénzével, a statér-rel.^{25} A germán „Lex”-ekben az ökör 2, a tinó (16 hónapos és 1 éves ökör) 1 aranysolidus értéket képvisel.^{26}

Összevetve a pensa auri jelentését (megmért arany, tehát határozott súlyú aranydarab, aranypénz) – avval a körülménnyel, hogy a marhapénz egysége más – és közte a magyar vérdíjrendszerrel rokon vérdíjrendszerrel bíró – népeknél is a forgalmi aranypénzzel azonosíttatott, igen nagy valószínűséggel bír az a feltevés, hogy a magyar „pensa auri” a hazánkban forgalomban volt aranypénzzel azonos. E feltevés bizonyossággá válik, ha a rendelkezésünkre álló forrásokból bebizonyítható, hogy a X–XI. században a magyaroknál aranypénzek voltak forgalomban és hogy e pénzek pensa néven neveztettek.

A X–XI. században, amikor őseink már az arab kereskedelem érdekkörétől távoleső, mai hazánkban laktak, csakis bizánci aranysolidusok lehettek náluk forgalomban. Ezek két oldalról kerülhettek hozzájuk. Részben közvetlenül a szomszédos Kelet-római császárság területéről s a Balkán más népeitől, részben közvetve Bajor- és Olaszországból [Itáliából], ahol még a IX–X. században is forgalmi pénz volt – 30 Karoling dénár értékben – a bizánci solidus.

A X–XI. századból származó magyarországi sír- és éremleletekben előforduló bizánci aranyak^{27} bizonyítják, hogy ezek forgalma meglehetősen kiterjedt volt a magyarok közt.

Írott forrásainkból viszont kitűnik, hogy a „pensa” szó a XI. században a bizánci arany jelzésére volt használatos.

Szent László törvényeiben egy helyen az állandóan használatos pensát a „byzancius” szó helyettesíti.^{28}

A Bécsi Képes Krónika, amelynek 1046–1152-ig terjedő része XII. századi jól értesült író műve,^{29} a 40 dénáros számítási pénzt – melyet más forrásaink mindig pensának neveznek – „aurum”-nak mondja s eredetét akképp magyarázza, hogy I. Béla olyan dénárokat veretett, amelyekből 40 darabot számítottak egy bizáncira. „Ezért nevezik ma is 40 dénár összegét „aranynak” (aurum), nem mintha aranyból volnának, hanem mert abban az időben ennyi dénár ért egy bizáncit.”^{30} A XII. századi krónikás szavaiból nemcsak az tűnik ki, hogy „pensa”, „aurum” és „byzancius” szinonim fogalmak voltak, hanem az is, hogy a krónikaíró korában igen jól tudták, hogy a 40 dénáros számítási pénz eredetében a 40 ezüst dénár értékű bizánci arannyal volt azonos.

Szent Istvánnak I. 32. törvénycikke is bizonyítja a „pensa auri” és „bizánci solidus” azonosságát. E törvénycikk egyébként is igen nevezetes, mert egyetlen történelmi emlékünk a XI–XII. századból, amely a frank-német (12 dénáros) számítási solidust említi.^{31} A törvénycikk a gyújtogatás büntetésdíját „40 solidust érő 16 tinó”-ban állapítja meg. A 16 tinós díj egyáltalában nem illeszthető be az ötös számrendszeren alapuló magyar vérdíjrendszerbe. A tinók értékének solidus-ban, egy nálunk ismeretlen pénznemben történt meghatározása és a 16-os szám idegen eredetre utalnak. És valóban, Závodszky Levente XI. századi törvényeinkről írt forrástanulmányában már kimutatta, hogy ez a törvénycikk csaknem szó szerint megvan a „Lex Alamannorum” és „Baiuwariorum”-ban, a régi alemann és bajor törvénykönyvben.^{1}

Szent István I. 32. törvénycikkének forrása kétségtelenül a Lex Baiuwariorum vagy a Lex Alamannorum volt. A törvények szerkesztője, talán István király egyik bajor udvari papja, a bajor és alemann törvényből átvett cikkekben a germán rendszernek megfelelő díjakat rendszerint a magyar vérdíjrendszernek megfelelő díjjal pótolta, mellőzve minden átszámítást. Így Szent István I. 25. és 27. törvénycikkeiben az alemann, illetve bajor törvény 40 solidusa helyett 10 tinóban van a büntetésdíj megállapítva.^{34} Az I. 32. törvénycikkben – úgy látszik – nem tudott szabadulni a forrásul használt törvénykönyv hatásáról. Megtartotta az eredeti tételt, de meghatározta azt a Magyarországon szokásos tinó értékben is.

Bajorországban:^{35}

1 (bizánci arany) solidus = 2.5 (ezüst) solidus, tehát:

16 bizánci arany = 40 (ezüst) solidus.

Törvényeink szerint:

1 pensa auri = 1 tinó, az I. 32. törvénycikkben:

16 tinó = 40 solidus, amiből következik, hogy

1 pensa auri = 1 bizánci aranysolidus.

Az összes forrásadatok együttes mérlegelésével megállapítható, hogy Szent István „pensa auri”-ja sem súlymérték, sem számítási pénz nem volt. A X–XI. században hazánkban forgalmi pénzül használt „bizánci aranysolidus”-nak – a XI. századi magyarországi latinságban – „pensa auri” (= megmért aranydarab, aranypénz) a neve.

* * *

A IX–XI. századi magyarok már túl voltak a cserekereskedés kezdetleges korszakán. A forgalmat pénzzel bonyolították le. Pénzük a gazdasági élet fejlettségéhez mérten terménypénz volt. Állatbőrök, prémes ruha és a tinó képviseltek állandó értéket, ezek voltak első pénzeik. Keletről hozott vérdíjrendszerük pénzegysége a tinó volt.

A terménypénzek mellett már a Fekete-tenger partján levő őshazáikban megismerkedtek a szomszédos népek – arabok, perzsák és bizánciak – ércpénzével. A keleti dirhem, a bizánci arany új hazájukba is elkísérte őket s itt – a kalandozások korában – megismerték és használták a nyugati, különösen lombardiai ezüstpénzeket is.^{36} A XI. század elején, amikor Szent István király írásba foglaltatta a vérdíj- és büntetés díj rendszert, a bizánci arany „pensa auri” néven, mint a tinóval egyértékű pénzegység volt forgalomban.

A tinó, a magyarok terménypénze, a nagyobb fizetéseknél a XI. század folyamán végig megtartotta pénzjellegét. Szent László korában a büntetésdíjak már mindig pensá-ban fejeztetnek ki, az egyik törvénycikkben mégis szükségesnek vélték megemlíteni, hogy a büntetés „10 tinó, mely 10 pensát ér”.^{37}

A veretlen ércnek fizetési eszközül való használatára nézve XI. századi forrásainkból semmiféle következtetés sem vonható^{38} s valószínű, hogy az a XII. század közepe előtt nem is volt – mint fizetési eszköz – használatban.