2. Az ezüstpénz

A X. és XI. század fordulóján végbement nagy vallási és politikai átalakulás a magyar népet a nyugati keresztény népek nagy közösségének részesévé tette. A kereszténység felvételével és a királyság megállapításával kapcsolatban – külföldi hatás alatt – élénkebb gazdasági fejlődés indult meg. A gazdasági fejlődés főképp a nomád, pásztor életmódról a letelepedett, földmíves életmódra és a nemzetségi birtoklásról az egyéni vagyon rendszerére való áttérés kezdetében nyilvánult meg. Szent István törvényeiben igen nagy jelentőséggel bírnak a vagyonjog és gazdasági viszonyok rendezésére irányuló törekvések.

A változott gazdasági viszonyok, a nyugati államokkal mind sűrűbbé váló érintkezés és az idegen telepesek első rajának megérkezése nyomán fellendült forgalom szükségessé tette nagyobb mennyiségű, könnyen kezelhető pénznek forgalomba hozatalát.

A vezérek korában használatos külföldi arany- és ezüstpénz nem volt elegendő a forgalom lebonyolítására. A magyarok tinópénze pedig, értékének nagysága és nehézkessége miatt, a mindennapi kis forgalom lebonyolítására sohasem volt alkalmas.

A gazdasági viszonyok új alakulásában tehát már ott rejlett az önálló magyar pénzverés szüksége. Megvalósítása azonban nem a gazdasági viszonyok változásának, hanem a nyugati értelemben vett keresztény királyság megalapításának volt közvetlen következménye. A középkori nyugati felfogás szerint a felségjogok egyik legfontosabbika volt a pénzverés joga. Önálló pénzverés nélkül a XI. századi Európa nem tudott szuverén keresztény uralkodót elképzelni. Amikor tehát István királyi címet vett fel és népével együtt kereszténnyé lett, pénzt is kellett veretnie.^{39}

A kezdetlegesebb kulturális és gazdasági színvonalon álló népek mindig velük kereskedelmi érintkezésben álló magasabb kultúrájú népek vagy államok pénzrendszerét vették saját pénzverésükhöz mintaképül. A dolog természetéből folyik, hogy e téren az idegen hatás jobban érvényesül, mint bárhol másutt. A magyar pénzrendszer alapításakor – már a külforgalom könnyebb lebonyolítására szempontjából is – csatlakozni kellett az akkori, fejlett, külföldi pénzrendszerek valamelyikéhez.

Két út állt Szent István előtt. Egyházi és világi politikája, családi összeköttetései és az ország kulturális színvonala magyarázzák meg, hogy pénzrendszere megalkotásánál miért vette mintául a frank-bajor pénzrendszert és nem a sokkal fejlettebb bizáncit.

A történetírás legkényesebb feladatai közé tartozik a XI. századi és különösen a Szent István-korabeli magyar intézmények ismertetése. Az írott források csekély száma a legellentétesebb nézetek és legkülönbözőbb elméletek vitatására és felállítására adott alkalmat. Bár nem oszthatjuk azt feltevést, mintha a XI. századi intézmények részletes vizsgálata – az ismert források mellett – meddő törekvés volna, el kell ismernünk, hogy a történetíró csakis a legóvatosabb kritika alkalmazásával foghat e munkához és eredményei még ez esetben is gyakran problematikusak maradnak. A források hiányos voltában rejlő nehézségeket Szent István pénzrendszerének vizsgálatnál is érezzük, de – bár írott forrásaink alig adnak felvilágosítást – sokkal kisebb mértékben, mint más intézményeknél. A pénztörténet forrásai közt első helyen a pénzleletek állnak és Szent István pénzei oly nagy számban maradtak reánk, hogy azok alapján teljesen kielégítő képet rajzolhatunk pénzveréséről.

* * *

Szent István pénzeinek (CNH. I. 1–4.)^{40} éremrajza szorosan csatlakozik a X–XI. századi német pénzek egyik csoportjának éremrajzához. Az elő- és hátlap rajza azonos. A körirattól gyöngysorral – a hátlapon kettős vonalkörrel – elválasztott belső kört egyenkarú kereszt metszi, amelynek felső szára a körirat elejét és végét elválasztó kis keresztben végződik. A belső kör és kereszt alkotta négy mezőben négy háromszög vagy ék van, amelyek egyes példányokon levélalakká idomulnak. Az előlap körirata: Stephanus rex, a hátlapé (néha jobbról balra haladó írással): Regia Civitas. A betűk típusa eltér az egykorú nyugati pénzek szép kapitális betű típusától. Primitívebbek azoknál s egyes betűk, az ógörög és ólatin epigrafikus emlékek betűire emlékeztetnek. A hátirat G (G ) és A ( D) betűjének sajátságos formája a nyugaton e korban ismeretlen volt. Lehet, hogy az epigrafikus írásmódra vezethetők vissza, de – az újabb kutatások eredményeit figyelembe véve – nem lehetetlen, hogy bennük az ómagyar rovásírás emlékeivel állunk szemben.^{41}

Németországban a Karolingok óta általánosan ismert éremrajz volt a belső kört négy mezőre osztó kereszt, melynek sarkaiban változó jegyek – karika, kereszt, félhold, gyűrű, háromszög vagy ék stb. – láthatók. Ez az éremrajz szerepel a bajor hercegek 907 és 1014 közt vert regensburgi dénárainak előlapján is, amelyek olasz mintára verettek.

A kereszt karjai által alkotott négy mezőben előforduló jegyek közül a háromszög vagy ék jellemző bajor pénzjegy volt. Először Szent István apósának, II. Henrik hercegnek 985 és 995 közt vert pénzein tűnik fel.

A legtöbb pénzen más jegyek társaságában fordul elő. A keresztnek csak egy vagy két sarkában van háromszög, a többiben kör, gyűrű vagy más jegy.^{42} Négy háromszöget a kereszt négy sarkában csak II. Konrád császárnak (1024–39) egy – e tekintetben Dannenbergtől is unicum-nak jelzett – freisingeni pénzén^{43} és II. Henrik bajor hercegnek, Szent István apósának, 985 és 995 közt vert regensburgi obulusain, vagyis féldénárosain találtam.^{44}

Nem lehet semmi kétségünk az iránt, hogy Szent István pénzeinek mintájául apósának, II. Henriknek obulusai szolgáltak, amelyeknek előlapján ott látjuk az István pénzeit – és közel 150 éven át általában a magyar pénzek hátlapját – jellemző négy háromszöget a kereszt karjaiban.

Szent István pénzeinek azonban nemcsak éremrajza, hanem hátlapi körirata is a regensburgi pénzzel való rokonságát mutatja. Már Schoenvisner észrevette, hogy a Regia Civitas felirat utánzata a regensburgi dénárok „Regina Civitas” feliratának.^{45} Regina Civitas volt Regensburgnak olaszos latin neve, mely 907-től 1009-ig folytonosan szerepel a bajor pénzeken, amikor azután a németországi latinságban használatos Ratisbona váltotta fel.^{46} Szent István pénzein a Regia Civitas a.m. királyi város. Vajon Esztergom avagy Fehérvár értendő-e alatta, ma már nem állapítható meg,^{47} csak az bizonyos, hogy a regensburgi „Regina Civitas” utánzata.

Szent István pénzeinek éremrajza és körirata világos bizonyítékot szolgáltatnak arra, hogy készítésüknél mintául – az itáliai Karoling-dénárokkal rokon – regensburgi bajor pénzek használtattak.^{48} A regensburgi pénzek mintájára nemcsak Szent István, hanem más egykorú uralkodók is verettek pénz. Regensburgi mintára készültek a cseh hercegek pénzei a X–XI. században,^{49} a freisingeni püspök és salzburgi érsek pedig egyenesen „regensburgi pénz” verésére kaptak jogot III. Ottó császártól.^{50}

II. Henrik bajor hercegnek 985 és 995 közt vert – a kereszt sarkaiban négy háromszöget ábrázoló – obulusaiban sikerült felismernünk Szent István pénzeinek közvetlen regensburgi előképét is, amiből két következtetés vonható. Az egyik az, hogy Szent István első pénzeit talán már a X. században (997 és 1000 közt), de – mivel ennek a „Rex” cím használata ellentmond – mindenesetre uralkodása első éveiben verette. Ha később tette volna, úgy bizonyára sógora és nem 995-ben meghalt apja pénzeit vette volna mintául. A másik az, hogy nem dénárt, hanem féldénárt (obulust) vett mintául és pénzeire az obulusokat jellemző^{51} négy háromszöget verette, tehát az ő pénzei sem dénárok, hanem obulusok voltak. Ez utóbbi következtetés bizonyítására a pénzek metrológiai adatait is vizsgálat tárgyává kell tennünk.^{52}

Szent István pénzeinek legsúlyosabbika (0.962 gr) is jóval alatta marad II. Henrik legkönnyebb (1.17 gr-os) dénárjának. Az egyes súlyok pontosan fedik Henrik herceg regensburgi obulusainak, illetve a dénároknak megfelelő féldénároknak súlyát. Szent István pénzeinek súlya 0.962 és 0.556 gr közt ingadozik, ami kétszeresen véve 1.924, 1.112 gr-os dénársúlynak felelne meg. Párhuzamba állítva a jó Karoling-kori dénárok és II. Henrik bajor herceg dénárainak súlyadataival:

Az átlagsúly kiszámítására nagyszámú – 158 darab – Szent István-kori pénz súlyadata áll rendelkezésünkre. A 158 darab súlya 121.378 gr,^{55} tehát átlagsúlyul 0.7682 gr-ot kapunk, ami 1.5364 gr-os duplasúlynak felel meg.

A maximális és minimális súlyú pénzeknek középsúlyeltérése – a mai fogalmak szerint – túl nagy, ha azonban az egykorú külföldi uralkodók pénzeivel hasonlítjuk össze, azokénál semmivel sem nagyobb.

Az egyes súlyok következőképpen oszlanak meg:^{57}

Összehasonlítva a Karoling-kori és II. Henrik herceg-féle dénárok félsúlyával:

Az összes súlydarabok összevetéséből megállapíthatjuk, hogy Szent István pénzei a jó Karoling-kori és a X. századvégi regensburgi dénárok félsúlyában verettek.

Ez teljesen összevág az éremrajzból levont következtetésünkkel s ezek alapján abszolút bizonyossággal megállapíthatjuk, hogy Szent István ezüstpénzei nem dénárok, hanem féldénárosok, obulusok voltak. Észrevette ezt már Finály Henrik is,^{58} de az ő alaposan megokolt véleményének helyességét több – s közte igen tekintélyes – oldalról kétségbevonták.^{59}

Egész dénárt Szent István nem veretett.^{60} Ismeretes ugyan két darab állítólagos duplasúlyú pénze, amelyeknek súlya 1.1, illetve 1.35 gr.^{61} Ez azonban nem jogosít fel arra a feltevésre, mintha István rendszeresen veretett volna dénárokat – ezerszámra ismeretes obulusai mellett. E kivételes súlyú pénzek egykorú külföldi utánveretek. Szent István pénzeinek külföldi utánvereteiről alább szólunk s itt csak azt említem fel, hogy a két nehézsúlyú dénár egyikét morvaországi leletben találták, a másik Szentpétervárott van. Hazai leletben nem fordult elő.^{62}

Szent István obulusainak 0.7682 gr-os átlagsúlya nem éri el sem az 1.6203 gr-os átlagú jó Karoling-dénárok 0.8101 gr-os, sem II. Henrik herceg 1.596 gr-os dénárainak 0.798 gr-os félsúlyát. Míg ezeknek 81.38 és 81.48 %-a van 1.5 gr-on, addig Szent István obulusainak csak 64.86 %-a van 0.75 gr-on felül. István tehát valamivel könnyebb pénzláb alapján verette obulusait, mint a Karolingok és II. Henrik az ő pénzeiket.

Az egykorú német és cseh dénárokkal hasonlítva össze Szent István obulusainak kettős súlyát, azt találjuk, hogy azok súly tekintetében – apósa regensburgi dénárait kivéve – valamennyi német és cseh pénzverőhely egykorú termelését felülmúlják.

A német királyoknak (illetve római császároknak) 983 és 1056 közt vert pénzei közül egyetlen egynek átlagsúlya sem éri el a Szent István obulusainak megfelelő 1.536 gr-os dénársúlyt,^{63} sőt csak II. Szent Henriknek, István sógorának, bajorországi dénárai közelítik azt meg 1.50 gr-os átlagsúlyukkal. A hercegi pénzek közül ugyancsak Henriknek, mint bajor hercegnek (nem regensburgi) dénárai a legsúlyosabbak 1.40 gr-os átlaggal. A püspöki pénzek közül az 1024–39 közt vert és átlagban 1.37 gr-os kölni érseki dénárok a legnehezebbek.^{64}

Maguk a regensburgi dénárok is csak II. Henrik herceg idejében (985–995) érték el az ő pénzeiből meghatározott 1.596 gr-os átlagsúlyt. Fia, IV. [III. a családban] Henrik (később II. Szent Henrik császár) herceg dénárait már sokkal könnyebb pénzláb alapján verette. Átlagsúlyuk 1.398 gr. volt, tehát 138 milligrammal kevesebb az István-obulusok duplasúlyánál.^{65}

A 967 és 1055 közt uralkodó cseh hercegek pénzei közül a lengyel Boleszláv Chrobry [Vitéz] dénárainak átlagsúlya 1.30 gr, a többi ezen is alul maradt.^{66}

A maximális súlyok tekintetében csak II. Szent Henrik császárnak 1.90 gr-os kölni 1.78 gr-os regensburgi és II. Boleszláv cseh hercegnek 1.81 gr-os dénára^{67} közelíti meg a Szent István 0.962, 0.96, 0.90, 0.89 gr-os obulusainak megfelelő 1.924, 1.92, 1.80, 1.78 gr-os maximális dénársúlyokat.

Szent István obulusainak finomsága – a megvizsgált tíz darab obulus próbája szerint 0.900, 0.890, 0.890, 0.880, 0.860, 0.860, 0.850, 0.850, 0.820, 0.800.^{68} Átlagban e számok 0.860 finomságot adnak.

A finomsági adatok megítélésénél figyelembe kell vennünk, hogy a középkorban a technikai eszközök tökéletlensége miatt az ezüstöt nem tudták egészen megtisztítani. Így a 0.950–0.960 finom ezüstöt már tiszta ezüstnek (argentum purissimum), 16 latos (vagy próbás) ezüstnek tartották.^{69}

A pénzverésnél az ércet mindenekelőtt megtisztították nemtelen tartalmától, kiégették. Az így előállított „tiszta” ezüsthöz vegyítették az előírt ötvénynek megfelelő rézmennyiséget. A XIII. században hazánkban a forgalomban általánosan használt „argentum decimae combustionis” vagyis egytized részig égetett ezüst 9/10 rész „tiszta” ezüstből és 1/10 rész rézből állt. Mivel azonban maga a tiszta ezüstnek nevezett fém ma csak 0.950–0.960 finom ezüstnek felel meg, az „argentum decimae combustionis” sem volt tényleg 0.900, hanem csak 0.855– 0.864 finom ezüst.

Szent István obulusainak átlagos finomságául 0.860-at kaptunk; a tíz megvizsgált obulus közül nyolcnak finomsága 0.850 fölött van, egy eléri, három pedig nagyon megközelíti a 0.900 finomságot. Azok finomsága a középkori „deci-ma combustios” ezüstnek felel meg. István pénzeinek ezüstje tehát a kor technikai készségéhez mérten 14.4 latos (0.900 finom) ezüst volt, habár a valóságban csupán 0.860 finomságot mutat.

Szent István obulusainak finomsági foka teljesen megfelel az egykorú német és cseh pénzek finomságának,^{70} súly tekintetében azonban felülmúlják az összes egykorú német és cseh pénzeket – II. Henrik herceg 985 és 995 közt vert regensburgi dénárainak kivételével.

Az egykorú külföldi pénzekhez viszonyítva, a magyar pénz nehezebb pénzláb alapján vert, tehát értékesebb pénz volt. Ennek hatása abban nyilvánult meg, hogy a XI. századi magyar pénzek – s elsősorban Szent István obulusai – nem sokkal első veretésük után a nemzetközi forgalomban is elfogadott, sőt nagyon kedvelt fizetési eszközzé lettek. Viszont az egykorú külföldi pénzek hazánkban nem voltak forgalomban – még a Cseh- és Lengyelországban annyira kedvelt regensburgi dénárok sem.

A XI. századból származó külföldi éremleletekben sűrűn fordulnak elő Szent Istvánnak és utódainak obulusai. Legnevezetesebbek a lengyelországi leletek. Ezekben gyakran az összes külföldi pénzeknél nagyobb számban szerepelnek a magyar obulusok. Különösen a XI. század második feléből, tehát oly időből származó leletekben, amikor a magyar pénz jó híre már közismert lehetett, igen nagyszámú magyar obulust találtak. Sűrűn fordulnak még elő a magyar obulusok Horvátország, Morvaország, Csehország, Szilézia, Szászország, Poroszország, Észtland, Livland, Mecklenburg, Pomeránia, Dánia, Gotland, sőt a távoli Farőr-szigetek [Faröer-szigetek] XI. századi leleteiben.^{71}

A XI. századi magyarországi leletekben – ezzel szemben – bizánci aranyakat kivéve, külföldi pénzek egyáltalában nem szerepelnek.^{72}

Különösen kedvelt fizetési eszköz volt a magyar pénz a Balti-tenger vidékén olyannyira, hogy a pomerániai és vend hercegek maguk is a magyar pénz mintájára verettek pénzt. A durva, barbár kézre valló, visszás és értelmetlen feliratú Szent István- és I. Béla-féle pénzek, amilyenek nagy számban kerültek elő a farvei (Holstein, 242 darab), bornholmi^{73} és más leletekben, ezeknek a Balti-tenger melléki vend hercegeknek pénzei, tehát a magyar obulusoknak egykorú, külföldi utánveretei (Nachprägungen) voltak.^{74} Készültek ilyen magyar pénzek mintájára vert utánveretek Németországban^{75} és Lengyelországban^{76} is, de amazoknál sokkal kisebb számban. Ezek a külföldi utánveretek az azt kibocsátó fejedelmek országában rendes forgalmi pénzek voltak s főképp azért verettek a magyar pénz mintájára, hogy annak – mint külföldi pénznek – használatát korlátozzák.^{77}

* * *

A fennmaradt forrásokból megállapítható pozitív és kétségtelen eredmények megállapítása után áttérhetünk a pénzláb meghatározásának kísérletére. Kísérletnek kell neveznem, mert nincs semmiféle biztos értesítésünk a Szent István-korabeli s általában a XI. századi magyar pénzverési alapsúly nagyságára nézve.

A súlymérték tárgyalása közben kifejtettem, miért kell valószínűnek tartanunk, hogy a X. században Regensburgban és a XI. században Szent István pénzverésénél a 408 gr-os Karoling-font volt a pénzverési alapsúly.^{78} Úgy II. Henrik bajor hercegnek, mint Istvánnak pénzei a jó Karoling-dénárok mintájára verettek s így nem is igen készülhettek más pénzverési súly alapján. A pénzláb meghatározásánál tehát abból a feltevésből indulok ki, hogy a pénzverés alapsúlya a 408 gr-os font volt.

Szent István obulusainak átlagsúlyát 158 darab pénz alapján 0.7682 gr-ban állapítottam meg. Tekintettel azonban a középkori „al marco” vert pénzek több ízben említett sajátságaira és a használatban előállt kopásra, ezeknél is, mint a Karoling- és más pénzeknél tettük,^{79} 5 %-os hozzáadással kell élnünk.

1 obulus =       0.7682 gr.
5 % =             0.0384 gr.
                       0.8066 gr.

A kiveretési súlyt, helyesebben a törvényes átlagsúlyt tehát 0.8066, kereken 0.800 gr-ra kell tennünk. Ezt az eredményt igazolja az is, hogy a fennmaradt példányoknak 40.54 %-a eléri a 0.800 grammot.^{80}

Az obulusok finomsága 0.900 lévén, a valószínű pénzlábat a következő táblázat fejezi ki:

Egy font pénzezüstből tehát nem 480, hanem 510 obulust vertek. Az 1 font pénzezüst és a 480 obulus közti értékkülönbség – 21.6 gr színezüst – adja kincstári pénzverési illetéket, ami 5.88 %-nak felel meg (a 367.20 gr-hoz viszonyítva). Nem igen lehet ugyanis kétségünk afelől, hogy nálunk is, mint nyugaton 240 dénár, vagyis 480 obulus forgott 1 font finom ezüst értékben.^{82}

A források szerint az ezüst pénzekkel egy időben – mint láttuk – a régi tinópénz és az ezzel azonos értékű bizánci arany (pensa auri) is használatos volt, különösen a nagy forgalom lebonyolítására. E pénzek és az ezüst obulus értékviszonyának meghatározására egyedüli forrásunk Szent István I. 32. törvénycikke. Ez – mint láttuk – a tinó (és pensa auri) értékét 2 1/2 solidusban, vagyis 30 dénárban állapítja meg.^{83} Igaz, hogy ez a meghatározás bajor eredetű s így bajor dénárokra vonatkoztatható, mindazonáltal – tekintettel a bajor és magyar pénz szoros kapcsolatára – valószínűnek kell tartanunk, hogy Szent István pénzéből is (30 dénárt, vagyis) 60 obulust számítottak 1 aranyra vagy tinóra.

A bizánci aranyak állandó 4.4 gr-os forgalmi súlyát és a magyar obulusok 0.72 gr-os finomsúlyát véve fel, a két nemesfém értékarányául 1:9.818-at, kereken 1 : 10 értékarányt kapunk. ez a szám pedig fedi az arany és ezüst XI–XIII. századi értékarányát.^{84}

Ismételnünk kell azonban, hogy úgy a Szent István-kori pénzláb, mint az 1:10 értékarány meghatározása, feltevéseken alapszik és így, bár minden valószínűség e feltevések helyessége mellett szól, az eredmények kétségtelen helyességét nem kívánjuk vitatni.

* * *

Összegezve az érmék külső alakjából, a pénzsúlyokból és a leletekből levont tanulságokat, az ezekből megállapítható és pozitív eredményeket következőkben foglalhatjuk össze.

Szent István, az önálló magyar pénzverés megalkotója, uralkodása első éveiben kezdett pénzt veretni.

Pénzei éremrajz és súly tekintetében apósa, II. Henrik bajor herceg 985 és 995 közt vert regensburgi obulusainak mintájára verettek.

Dénárokat Szent István nem veretett, csak obulusokat (féldénárosokat), ezeket azonban igen nagy számban.

Szent István obulusai – a kor technikai készségének megfelelő módon előállított – 0.900 finomságú ezüstből készültek. Súly tekintetében – bár a jó Karoling-dénárok és II. Henrik herceg regensburgi dénárainak félsúlyát nem érik el – az összes egykorú német és cseh uralkodók dénárainak félsúlyát meghaladják.

Szent István pénzverésének gazdaságtörténeti jelentősége abban van, hogy mintegy látható kifejezése annak a szoros gazdasági kapcsolatnak, amelybe hazánk Szent István uralkodásakor Nyugat-Európa keresztény államaival, elsősorban a kelet-német tartományokkal került. A korábban arab, kazár és bizánci befolyás alatt álló s a Kelet gazdasági érdekkörébe tartozó magyar népet Géza és Szent István vezették be a nyugati keresztény államok morális, politikai és gazdasági közösségébe.

A morális és kulturális kapcsolatot a nyugati keresztény-katolikus egyházhoz való csatlakozás és a középkori keresztény kultúra első zászlóvivőjének, a Szent Benedek-rendnek betelepítése hozta létre.

A Nyugattal való szoros politikai kapcsolat megalkotását Géza fejedelemnek Ottó császárhoz küldött követsége vezette be, István bajor házassága segítette elő és a magyar királyság megalapítása, a magyar királynak a római pápától küldött koronával történt megkoronázása tetőzte be.

A gazdasági kapcsolatot legpregnánsabban a frank-bajor pénzrendszer meghonosítása fejezi ki. A nyugati pénzrendszer behozatala óta Magyarország részévé vált a nyugat-európai pénzpiacnak és ezzel az ország a politikai és gazdasági függetlenségét e korban komolyan veszélyeztető bizánci érdekszférából végleg a nyugati, német-olasz érdekkörbe lépett át. A közös alapon nyugvó pénzrendszer kétségkívül hatalmasan mozdította elő a nyugati kereskedelmi összeköttetéseket, a fejlettebb gazdasági viszonyok meghonosodását és megerősödését.

Rendkívül szerencsés körülmény volt, hogy Szent István éppen II. Henrik bajor herceg pénzverését vehette mintául, aki a X. században már megindult fokozatos pénzromlásnak saját hazájában uralkodása tartamára gátat vetett és aki a Karoling-pénzrendszer regenerátora volt. Ez tette lehetővé, hogy a magyar pénz, alig pár évvel születése után, jelentős szerephez jutott az európai nemzetközi piacon. A jó súlyban vert magyar obulus a XI. században egész északi és északkeleti Európában elterjedt és a kereskedelmi forgalomban kedvelt fizetési eszközzé vált, viszont Magyarországon minden külföldi pénznem meghonosodását meggátolta. E ténynek jelentőségét fokozza az, hogy a XI. században a francia és német királyok, a hercegek és püspökök pénzei már helyi jelentőségű fizetési eszközzé süllyedtek s még a korábban jó hírű regensburgi dénár sem tudott a pénzromlás általános áramlatának ellenállni. A magyar pénznek minőségében rejlő előnyeit – az egykorú német pénzek fölött – leginkább az bizonyítja, hogy Lengyelországban a XI. században az ott korábban uralkodó regensburgi és más német forgalmi pénzeket teljesen háttérbe szorította.

II. Henrik bajor herceg pénzverési reformjának egyik leglényegesebb – s eddigelé nemcsak hogy nem méltatott, de figyelembe sem vett – eredménye az volt, hogy veje, Szent István, az általa visszaállított Karoling-pénzrendszert ültette át magyar talajba. Ezáltal a XI. század általános pénzromlása közepett a Karolingok és II. Henrik bajor herceg egészséges gazdasági politikájának, a nehéz és jó pénz rendszerének örökösévé s fenntartójává a magyar király lett.