2. Adó vagy földbér
(1913)^[1]

Tudományos irodalmunkban általánosan elfogadott nézet, hogy az Árpád-kor kezdetleges államháztartási bevételei közt – a túlnyomórészt magángazdasági, domaniális jövedelmek mellett – már a legkorábbi időben szerepelnek kezdetleges állami (királyi) adók. Ilyen volt elsősorban a szabad dénároknak (liberi denarii) nevezett fej- vagy füstadó. Ez a felfogás érvényesült két újabb adótörténeti dolgozatban is, Eckhartnak a királyi adózásról írt értekezésében^{1} s az én tanulmányomban, amelyben e kezdetleges adók eredetére igyekeztem világosságot deríteni.^{2}

Erdélyi László imént megjelent művében^{3} – bírálat tárgyává téve a forrásokat s az említett két legújabb adótörténeti munkát –, arra az eredményre jut, hogy „közadókról vagy közszolgáltatásokról, mint állami adóról, századokon át nincs szó hiteles forrásainkban”. A szabad dénárok, csöbör, disznótized, marturina és nehézékadó egytől-egyig magángazdasági – földbérjellegű – szolgáltatások.^{4}

Legrészletesebben szól a szabad dénárokról. A forrásokból, amelyek nagy részét hamisnak tartja, nem látja a szabad dénárok közadójellegét bebizonyítva. A szabad dénárokat – szerinte – csak királyi adományföldön és királyi birtokon említik a források. „Egyetlenegy esetben sincs szó, hogy szabad birtokosok területén és népeitől jogosan szedtek volna szabad dénárokat a király számára.” Kálmán törvényeit az eddigi kutatók teljesen félreértették, mert azokból, különösen az I. 35., 40. és 45. t.-c. összevetéséből világosan kitűnik a dénáradó magángazdasági jellege. A szabad dénárokat nem félszabad úrbéresek, hanem a király és más földesurak földjére telepedett „szabad telepes bérlők”, hospesek fizették földbér fejében a föld birtokosának.^{5}

Szoros összefüggésben áll ez a feltevés Erdélyinek egy más, merőben új elméletével. Eszerint az Aranybulla és más XIII. századi oklevelek királyi serviensei (servientes regis, nobiles servientes) nem köznemesek, hanem egy különálló társadalmi osztály, a mások birtokán élő közszabadok és hospesek, „a szabad telepes bérlők” osztályának tagjai. Ezek a szabad telepesek már a XI. század társadalmi szervezetében is ebben az állapotban éltek, az ő földbérük a füstpénz s róluk nevezik azt szabadok dénárjának, szabad dénárnak.

A libertini denarii (szabados dénárok) elnevezést nem tartja jogosultnak, mert az szerinte csak három rokonoklevélben fordul elő, amelyek közül kettő nyilvánvalóan hamis, a harmadik pedig legalább is gyanús. Hasonlóképpen elítéli a liberi szó félszabad, szabad paraszt értelmezését XI. századi törvényeinkben s okleveleinkben, mert ez csak a valódi szabadokra – nemesekre és telepes bérlőkre – vonatkozhatik. Kiterjeszkedik az Árpád-kori világi társadalom rendszerére és a törvényszövegek egyes pontjainak magyarázatára is.

Az eddigi kutatások „téves” irányzatát részben a források felületes ismeretének és külföldi analógiák – tőle szigorúan elítélt – alkalmazásának, részben pedig és elsősorban a „legfőbb királyi földesúri jog”-ról alkotott elméletnek tulajdonítja.

Az uralkodó tudományos felfogással szembehelyezkedő, érdekes tanulmány fontos kérdéseket tárgyal s ezért kötelességemnek tartom újabb, forrástanulmányon alapuló megvitatását.

A szabad dénárok földbérjellegét vitató új elmélet megalapozásánál nagy szerep jutott az oklevélkritikának. A szabad dénárokat említő oklevelek közül kilencet tart Erdélyi hamisnak, egyet gyanúsnak. E tíz közül a garamszentbenedeki,^{6} a pécsváradi,^{7} az 1225. és 1226. évi borsmonostori^{8} és a leleszi 1214. évi oklevél^{9} hamisságát bebizonyítottnak tekinthetjük. Idesorozható még a heiligenkreuzi 1229. évi, Erdélyinél nem említett oklevél,^{10} amely veszedelmes rokonságot mutat ez apátság 1222. évi hiteles oklevelével,^{11} továbbá az egyik 1224. évi borsmonostori oklevél.^{12} Nem tarthatjuk meggyőzőknek Erdélyi észrevételeit a szentgotthárdi, a heiligenkreuzi 1230. évi s a Szent Sír szerzeteseinek adott oklevélre^{13} nézve, a johanniták 1193. és Tota 1202. évi okleveleit pedig feltétlenül valódiaknak kell vennünk, mert Erdélyinek ellenük felhozott érvei tévedésen alapulnak. Előbbi ellen azt említi fel, hogy két birtokon, Csurgón és Újudvaron túl sok, 1800 – az én számításom szerint 1200 – háznép adójáról szól. Igaz, hogy az oklevél a szabad dénárokat e két birtok mellett említi, de ez csak egy újabb felsorolás megtakarítása céljából történt s az 1200 háznép mind az 55 birtokra vonatkozik.^{14} Másik érve, hogy a zalamegyei Újudvart és a somogyi Csurgót „a tenger mellé (iuxta mare: Fejér II. 284–285. l.) helyezi”.^{15} A hiteles szövegben^{16} Csurgónál szó sincs tengerről. A Nagykanizsától északra fekvő Újudvar határleírása kezdődik és végződik „ab aqua (ill. ad aquam), que dicitur Clesna, iuxta marc”.

Már pedig Csánki szerint Zala megyében Nagykanizsától északnyugatra terült el – Oltárc és Obronak közt – Mark falu!^{17}

Imre királynak 1202. évi oklevelét^{18} hamisnak mondja (16. és 28. l.), mert a királyi címben és a felsorolt méltóságok neveiben nem egyezik az esztergomi káptalan 1202. évi oklevelével. Az összehasonlításra használt oklevél azonban, – amellyel szemben már Fejérpataky kifejezte gyanúját,^{19} éppen a királyi címben szereplő Bulgária miatt – nem egyéb az esztergomi káptalan 1201. évi adománylevelének^{20} a lényeges részekben szószerinti, de kihagyásokkal s interpolációkkal teli, hamisított – XIII. századvégi – másolatánál.^{21}

Csekélyszámú, de hiteles oklevelünkben a szabad dénárokról mindig mint királyi jövedelmekről van szó. A XII–XIII. századból elég szép számban fennmaradt magánadományokban a szabad dénárok sohasem szerepelnek.^{22} Ez Erdélyinek is feltűnt s avval igyekszik megmagyarázni, hogy magánurak földjén kevés dénárfizető szabad telepes lakott, ezért nincs említve sehol ezek földbére (29. l.). Ellentétben áll ez egy másik állításával, amelyből az tűnik ki, hogy Kálmán I. 40. t.-c.-e. értelmében voltak – s tekintve a törvényes intézkedés szükségét – nem is kevesen oly urak, akiknek birtokán igen nagyszámú, 150, illetve 375-nél is több szabad telepes lakott! (36. l.)

Nevezetes, hogy noha Erdélyi szerint a szabad dénárok a szabad telepesek, hospesek (29. l.,^{23} 31–35. l.) speciális adója, földbére volt s a szabad dénár elnevezés csak a királyi gazdálkodásban rögződött meg (29. l.), a városok csiráit alkotó, királyi földön alakult hospes községek földbérét a XIII. század elejéről is szép számban fennmaradt kiváltságlevelek sohasem nevezik „liberi denarii”, hanem mindig „census” vagy „terragium” néven.

A szabad dénárok hiteles okmányainkban csaknem kivétel nélkül eladományozással vagy felmentéssel kapcsolatban fordulnak elő. Leggyakoribb eset, hogy a király az általa eladományozott birtokon lakók szabad dénárjaiból és nehezékeiből (pondera) befolyó jövedelmet, ami addig a kincstár bevételei közé tartozott,^{24} az új adományos birtokosnak adja.^{25} A váradi regestrum 206 esete csak annyit mond, hogy voltak szabad dénárokat fizetők (debitores liberorum denariorum), kétségkívül hospesek, akik nem voltak a századnak (centurionatui) alátéve, vagyis nem tartoztak szorosan a várszerkezetbe.^{26} Ezekben az esetekben csakugyan semmi sem bizonyítja a szabad dénárok közadó vagy földbérjellegét; mindkettő egyaránt feltehető.

Vannak azonban okleveleink, amelyekből kitűnik a szabad dénárok közadójellege. A szabados, úrbéres sorban levő győri szőlőmíves várnépek kötelezettségeit (csöbör) szabályozó oklevél kiemeli e népek mentességét a szabad dénárok fizetése alól.^{27} Ha elfogadjuk Erdélyi hipotézisét, ez oklevél teljesen érthetetlen. Lehetetlen, hogy e szabados úrbéresek mentességét említenék, ha a dénárokat csak szabad telepes bérlők fizették volna s ily úrbéresek nem. Gyanút kelt Erdélyi elméletével szemben az is, amikor a király földadomány nélkül ajándékozza el bizonyos számú család (50 mansio hospes) szabad dénár tartozását.^{28} Földbéradomány föld nélkül e korban súlyos ellentmondás volna. Hasonló elbírálás alá esik, amikor földet adományoznak a szabad dénárokból befolyó jövedelem nélkül, illetve amikor földadományozással kapcsolatban nem adják az e földbirtokon lakó összes népek szabad dénárjövedelmét, csak annak egy részét. Így a heiligenkreuzi apátság 1222-ben kapja meg a már korábban^{29} adományban megszerzett Legentő-birtokon 30 mansio szabad dénár és pondus jövedelmét.^{30} Imre király 1202-ben a Benedek vajdától felesége hitbéréül kijelölt, már előbb^{31} Benedeknek adott Martonfalván a szabad dénár jövedelmet, amely a kincstár bevétele, Totának, a vajda feleségének adja.^{32} A johannitáknak, illetve fehérvári rendházuknak 55 birtokát erősíti meg III. Béla 1193-ban s nekik adja e birtokról a szabad dénár jövedelmet 60 márka erejéig. Ha a nép úgy megsokasodnék, hogy adója ez összegen felül emelkednék, a többletet a király hasznára fogják szedni.^{33} Huszonnégy évvel később egy kisebb birtokadománnyal kapcsolatosan a rend összes birtokain élő népeket felmentik a szabad dénárok, pondusok, beszállásolás és minden más közadó (publica vectigalia) fizetése alól,^{34} vagyis ez időtől kezdve a 60 márkán felüli összeg is a rend birtokába ment át.

Egyáltalában nem tarthatjuk valószínűnek, hogy az uralkodó szigorúan magángazdasági jövedelmekre nézve jogfenntartással élt volna eladományozott birtokon. Földadomány földbérjövedelem nélkül vagy korlátozott földbérjövedelemmel még kevésbé volt lehetséges e korban, mint földbéradomány föld nélkül.

Az eddig felsoroltakon kívül, amelyek királyi népek vagy királyi adománybirtokon lakók szabad dénárairól szólnak, vannak forrásaink, amelyeknek tartalma minden tekintetben ellentmond Erdélyi elméletének a dénárok és pondusok magángazdasági jellegét illetőleg.

Az 1222-i Aranybulla, amely az Erdélyitől szabad telepeseknek tartott serviensek birtokát mentesíti a collecta és szabad dénárok fizetése alól, a serviensek egyházainak népeit is felmenti.^{35} Akár a serviensek lakta községek egyházairól, akár – s ezt tartom valószínűnek – a serviensektől alapított egyházakról van szó, a király e pontban magánföldbirtokosok népét menti fel a királynak járó szabad dénár fizetése alól. Imre király a kalocsai egyházmegye papjainak (sacerdotibus et clericis) engedi el a pondusok,^{36} II. András 1222-ben az egész egyházi rendnek (sacerdotibus, diaconis… etc.) a szabad dénárok, pondusok és a fiscusnak tartozó bármely adó (census) fizetését, óva őket közadók (publicorum vectigalium) szedőitől.^{37} Erdélyi feltevését elfogadva azt kellene hinnünk, hogy a XIII. század papjai nem voltak szabad birtokosok, hanem királyi földön élő, földbért fizető szabad telepes bérlők. Érzi ennek félszegségét Erdélyi is, azért nem emeli ki, hogy itt papokról (sacerdotes) van szó, azért beszél csak „hajkoronát viselő diáki rendről”, amely kifejezés szintén előfordul az utóbbi oklevélben. Egyedüli helyes magyarázat az lehet, hogy a papi birtokosok népeitől szedett pondusok és szabad dénárok elengedéséről, helyesebben az egyházi birtokosra való átruházásáról van szó.

A szabad dénárok közadójellegét napnál világosabban bizonyítja egy Erdélyitől is „teljesen kifogástalan”-nak minősített (22. lap) 1224. évi oklevél.^{38} Eszerint a Bors nembeli Bors magánkegyurasága alá tartozó szentmáriahegyi (bors-monostori) monostornak az alapító Domokos bán adományából származó falvaiban (Miksa, Menyhárt, Preszing),^{39} a szabad dénár, csöbör és vásárvám jövedelmet Imre és II. András adományozták az új birtokosnak. Bors comes jogtalanul megadóztatta a kegyurasága alá tartozó monostor népeit,^{40} mire az apát a pápához és a királyhoz fordul védelmért. A pápa vizsgálatot rendel el,^{41} eredményét nem ismerjük. A király az említett 1224. évi oklevelet ez alkalommal adja ki s ebben hangsúlyozza, hogy a jövedelmek királyi adományból, nem az alapító családéból illetik a monostort s arra a kegyúr semmi igényt nem támaszthat.

Okleveleink kétségtelen bizonyítékai alapján kimondhatjuk, hogy a pondusoknak és szabad dénároknak nevezett adót a király nemcsak királyi birtokon lakó szabad telepes bérlőktől, hanem igenis úrbéres várnépektől s magánbirtokon, illetve magánadományból származó egyházi birtokon lakó népektől is szedte. A szabad dénárok földbérjellegét tehát a hiteles források nemcsak hogy nem igazolják, hanem egyenesen megcáfolják.

Erdélyi László feltevése szerint a szabad dénárokat említő hamisítványok készítői a későbbi idők egyenes adója, a collecta alól való mentesség igazolására csempészték be a szabad dénárokra vonatkozó pontot hamis okleveleikbe. Eltekintve attól, hogy a középkori felfogás szerint az egyáltalában nem igazolta volna a collecta alóli mentességet, az eljárás logikailag sem volna másképp megmagyarázható, csak hogy ha a szabad dénárok mint a királynak fizetett legrégibb közadó szerepeltek a köztudatban. Ha a szabad dénár földbér volt, egyik-másik hamisítónak eszébe ötölhetett a gondolat, hogy ezzel adómentességét igazolja, de semmi esetre sem lehetséges, hogy egymással közelebbi érintkezésben nem álló birtokosok^{42} egész sora ugyanavval a magángazdasági jövedelemmel igyekezzék a közadók alóli mentességet bizonyítani. A sajátságos találkozás csak akkor volna érthető, ha a hamisítványok egy helyen készültek volna. Ez pedig nemcsak valószínűtlen, hanem a lehetetlenséggel is határos.

Nem fér össze Erdélyinek a szabad telepesek földbéréről alkotott elméletével a szabad dénároknak itt-ott előforduló szabados dénárok (libertini denarii) elnevezése sem. Ezért tulajdonít nagy fontosságot annak, hogy az Eckharttól idézett, szabados dénárokat említő három oklevél közül kettő hamis, egy gyanús (22–23. l.). Csakhogy ez az elnevezés még három másik – Eckhartnál nem idézett – oklevélben is előfordul,^{43} amelyek közül legalább az egyiknek^{44} hitelét Erdélyinek is el kell ismernie. Feltéve már most, de meg nem engedve, hogy a többi öt szabados dénárt említő borsmonostori és heililigenkreuzi oklevél hamis, bizonyos, hogy ezekben a „szabados dénárok” kifejezés nem önkényes másolat vagy tollhiba, hanem a hatodik kifogástalan hitelű oklevél szövegének másolata. Szóval, XIII. századi hiteles oklevélben is előfordul a „libertini denarii” szabad dénárok jelölésére.

Kálmán király törvényei^{45} egészen világosan kétféle dénárokról szólnak „denarii pro libertate” és „denarii pro opere” néven. Előbbi közszolgáltatás, királyi adó volt, amit a királynak 8 dénár összegben az alsóbbrendű szabadok (liberi, félszabadok, szabad parasztok és hospesek) fizettek, akár királyi várföldön, akár magánúr földjén laktak, szabadságukért.^{46}

A „denarii pro opere” (munkaváltság) a későbbi földbér, amelyet a földesúrnak fizettek személyes szolgálat, úrdolga, később földbér fejében. A törvény csak a királyi népek munkaváltságáról intézkedik, ezért mondja az I. 80. t-c., hogy a magánurak népei ennek fizetésére ne kényszeríttessenek, t.i. a királyi tisztek által, mert ezt ők terményben, munkában vagy pénzben uruknak fizették. Szolgáltatásaikat a király nem szabályozta.

Az I. 35. t.-c. a várföldön lakó hospesek, a vár népei közé – bizonyos kiváltságos helyzetben – telepített idegenek úrbéri szolgáltatásáról, munkaváltságáról intézkedik. Ennek a törvénycikknek magyarázata Erdélyinél félreértésen alapszik. Szerinte – s ebben a Thuróczi-kódex XV. századi másolója és törvénymagyarázója nyomdokain jár^{47} –, ez a t.-c. csak az I. 45. t.-c.-kel való összevetés útján érthető meg. „Ha valamely vendég – mondja Erdélyi – telepesként a várőrök földjén köztük lakik, az vagy teljesítse a várőrök katonai szolgálatát (mint opust) vagyona feléért, a másik feléért pedig adjon négy dénárt, vagy fizessen nyolc dénárt, t.i. az egész földért, amelyet használ, mind az opus, mind libertas címén”. Ezt a 8 dénárt azonosnak véli a „pro libertate” fizetett 8 dénárral. Meg kell állapítanunk, hogy a törvény szövege egészen másképp szól. „Si quis hospitum acola terram civium cohabitat, aut – iuxta medietatem substantie – civilium expeditionem faciat, aut VIII. denarios solvat.” Szó sincs itt szabad dénárokról, 4 dénárról és katonai szolgálatról! A várkatonák (cives) földjére, vagyis királyi várföldre telepedett hospesek az úrbéres várnépek (civiles)^{48} szolgáltatásaira, munkájára (expeditio) voltak kötelezve, de – kiváltságképpen – csak fele vagyonuk után. E felényi úrbéres kötelezettséget azonban megválthatták 8 dénár fizetése által. Eszerint a várnépek munkaváltsága (az I. 81. t.-c. „denarii pro opere”-je) a hospesekének kétszerese, 16 dénár volt.

Teljes mértékben igazolják ezt XIII. századi okleveleink. A várnépek, kik terményszolgáltatási és munkakötelezettségüket pénzben váltották meg, rendszerint 5 pondust fizettek a várispánnak^{49} földbér fejében, a hospesek földbére pedig 2–3 pondus (12 dénár, 2, 2 1/2 és 3 pondus) közt ingadozott,^{50} vagyis az övékének fele volt. A XI. századi 160 dénáros márka dénárjait az állandó pondusértékre (1 pondus = 1/48 márka) átszámítva: 8 dénár = 2,4 pondus,^{51} 16 dénár = 4,8 pondus, kerekszámmal 2 1/2, illetve 5 pondus!

A 35. törvénycikk 8 dénárja semmiesetre sem hozható kapcsolatba a szabad dénárokkal; még kevésbé a katonai szolgálatot teljesítőknek felényi – 4 dénáros – szabad dénáradójával, mert itt valóban földbérről, a hospesek 8 dénáros, vagyis 2 1/2 pondusos földbéréről van szó.

Az I. 40. t.-c. szerint voltak olyan magánurak, akik a földjükön lakóktól 40, illetve 100 pensát, vagyis 1600, illetve 4000 dénárt^{52} szedhettek, természetesen denarii pro opere, munkaváltság fejében. Ez 16 dénárjával kerek 100, illetve 250 úrbéres félszabadnak (vagy 8 dénárjával 200, illetve 500 hospesnek) s nem 150, illetve 375 szabad telepes bérlőnek felel meg.

Ki kell emelnünk, amit különben már mások is megállapítottak, hogy puszta elnevezésekre feltevéseket alapítani az Árpád-kor gazdaság- és társadalomtörténetében nem szabad. Az okleveles gyakorlat ingadozása számtalan példával illusztrálható. Így pondusok vagy dénárok alatt nem érthető mindig ugyanaz a közadó vagy földbér, hasonlóképpen a marturina, csöbör, disznótized alatt sem. Ezek pénz- vagy terménygazdasági fizetési eszközök nevei, viszont a collecta, exactio, census jelentése gyűjtés, kivetés és mindannyi alkalmaztatik a legkülönbözőbb közadók és magángazdasági szolgáltatások jelölésére. Bizonyos azonban, hogy forrásaink szerint a kezdetleges Árpád-kori államháztartás jövedelmei közt voltak közadók is és hogy szabad dénárok alatt mindig királyi adót kell értenünk és sohasem földbért.^{53}

Erdélyi elméletét a „servientes regis” szabad telepes bérlő voltáról nem fejti ki teljesen. Felhozott bizonyítékait nem tartjuk elegendőnek a kérdés eldöntésére. Az 1231. évi Aranybullában ugyan megvan a „tam nobilibus, quam aliis jobagionibus ac servientibus” kifejezés, de a tartalomból nem tűnik ki, mintha itt valóban két társadalmi osztályról volna szó.

A pécsváradi oklevél egyik pontja szerint: „nemcsak vagy nem nemesek, kiknek a monostor földje határán belül vannak birtokaik, ha időjártával azt állítanák, hogy ezeket a király (t.i. István) adományából szerezték s gyalázatos érzülettel ellenségei lennének az egyháznak vagy népének, ingóságaikkal űzessenek ki” (19. l.). Erdélyi szerint ebben a XIII. századi hamisító az egyházi nagybirtok jogait védi a földjére telepedett s a XIII. században nemesek közé emelkedő, nemesi jogokat követelő serviensekkel szemben!! Szerény véleményem szerint itt nem emelkedő, hanem süllyedő néposztályról van szó. A szegényebb nemesek, kik királyi emberekkel, egyházak s más urak népeivel földközösségben nyugodtan élvezték szabadságukat, a nagybirtok és a területiség kialakulásával, amikor a földesúr az egész falura, mint területi egységre ráteszi kezét, már csak mint függőségbe került szabad élvezheti tovább birtokát, földesúri néppé válik vagy földönfutóvá lesz.^{54} A nagybirtok területi kialakulása megfosztja addigi függetlenségétől a területi körzetén belül lakó kisnemességet.

Feltéve azonban s ez felteendő is, hogy a XIII. század elején már volt egy, a nemesség határán mozgó szabad osztály,^{55} annak gyökere semmiesetre sem nyúlik vissza a XI. századba, csakis a nagybirtok kialakulásával süllyedő kisnemesség és a várszerkezeti rendszer bomlásakor függetlenebb helyzetbe jutott várjobbágyság alkothatta ezt a réteget. A XI–XII. század gazdasági és társadalmi rendszerébe – a földközösség korába, amikor nem a föld, hanem az egyéni munka képvisel értéket, amikor a vagyont nem körülhatárolt földbirtok, hanem bizonyos számú úrbéres szabad vagy rabszolga szolgáltatása alkotta – a szabad telepes bérlők osztálya semmiképpen sem helyezhető el. A XII. század végén s a XIII. század elején Magyarország oly mélyreható – a nagybirtok területi kialakulása, a fölközösség fokozatos kiküszöbölése, az egyéni birtok elvének végleges uralomra jutása és a várrendszer bomlása által jelölt – gazdasági és társadalmi átalakulások korát élte, hogy XIII. századi viszonyoknak a XI. századba helyezése teljesen téves perspektívát nyújt. Hasonlóképpen helytelennek kell tartanunk egyes – az általánosnál magasabb gazdasági fokon álló, külföldi hatások alatt hamarabb fejlődő s területileg is korábban kialakult – kolostori gazdaságok társadalmi és gazdasági viszonyainak általánosítását.

A világi társadalomnak Erdélyitől felállított rendszere (38. l.)^{56} megfelel talán a XIII. század viszonyainak, de semmiesetre sem a XI-nek. E kérdésben – míg alkalmam lesz felfogásomat bővebben kifejteni – utalok korábbi fejtegetéseimre,^{57} s itt csak annyit jegyzek meg, hogy társadalmi osztályok közt a tisztséget jelentő comites és jobagiones, valamint az általános jelzőként használt vulgares, pauperes, valentes nem sorolhatók fel és hogy hasonló szisztematikus rendszerezése a társadalmi osztályoknak egyáltalában nem felel meg a XI–XII. század szellemének. A társadalmi rétegek körvonalai sokkal halványabbak ez időben, semhogy ily példásan skatulyázott rendszerbe (14 társadalmi osztály!) volnának helyezhetők.

Ami a „liberi” szó értelmezését illeti, fenntartom azt a nézetemet, hogy ez Szent László és Kálmán törvényeiben félszabadokat vagy szabad parasztokat jelent.^{58} Itt csak azt emelem ismételten ki, hogy az elismerten jó szövegű Thuróczi-kódex „apud quemcunque aliqui civium, vel illorum, qui dicuntur liberi, vel servi” (Szent László. III. 2.) szövegében a liberi helyesen áll az Ilosvai-kódex téves ewnek (a Corpus Juris és Erdélyi szerint ewrek) szava helyett. Szinte elképzelhetetlen, hogy oly ideálisan pontos másoló, aki a nyilván kétféleképpen írt (ewri, ewrii) szót nem érti ugyan s hibásan olvassa, de a kódex három helyén – érthető paleográfiai tévedéssel^{59} – mindig turi-t és turci-t ír, éppen ez egy helyen ne így írta volna, hanem önkényesen – egy az ő korában még sokkal kevésbé megmagyarázható szót – liberi-t tett volna helyébe. Sokkal elfogadhatóbb feltevés, hogy az Ilosvai- s más kódexek másolói, akik – mint szövegük mutatja – pontatlanabbak voltak, nem tudván a liberi-t mire vélni, az előző törvénycikk euri-jének hatása alatt a torz ewnek, ewrek szót csúsztatták helyébe. Egyébként ki kell emelnünk, hogy akár liberi, akár eurek állt a szövegben, az semmi esetre sem vonatkoztatható a civesre. A szöveg világosan három különböző népelemről szól. Ha az eurek (helyesebben liberi) a civesre vonatkoznék, céltalan volna a „vel illorum” kifejezés s a szöveg „civium, qui vulgo ewrek dicuntur vel servi”-nek hangzanék.^{60}

Erdélyi az első állami egyenesadó létezésének – szerinte téves – feltevését kapcsolatba hozza Eckhartnak a „legfőbb királyi földesúri jog”-ról kifejtett elméletével. Azt vélte, hogy Eckhart s utána én is ez elmélet igazolására s nem – mint előző fejtegetéseimből kitűnik – a források kétségtelen bizonyítékai alapján szóltunk a kezdetleges állami, illetve királyi adókról. A „legfőbb földesúri jog” elméletének sokkalta nagyobb jelentőséget tulajdonít, mint azt maga Eckhart tette. Eckhart művének főérdeme, hogy a rendkívüli adók – collecta, ex- actio – jelentőségét és természetét az összes források alapján lehetőleg tisztázta s e téren igen figyelemreméltó eredményeket állapított meg. Kétségtelen érdeme ezenkívül a kezdetleges adókra vonatkozó adatok lelkiismeretes összegyűjtése. Hogy rendszerezése helyreigazításra szorul s hogy az adók eredetét kutatva, azt a legfőbb földesúri jognak tarthatatlan – s ma már általa sem vitatott^{61} – elméletével hozta kapcsolatba, ez még mindig megbocsátható egy bölcsészetdoktori értekezés írójának, aki adóelméleti munkákat – idő és útbaigazítás híján – sem igen olvashatott.

A Történeti Szemlében megjelent tanulmányomban nemcsak hogy nem fogadtam el s nem fejlesztettem tovább a legfőbb földesúri jog elméletét, mint Erdélyi véli, hanem – éppen ez elmélet jogosultságát el nem ismerve – a hadi alávetettségben, a hódolt népek szolgáltatásaiban igyekeztem a kezdetleges adók eredetének plauzibilis magyarázatát adni. E magyarázataimban külföldi analógiákat is felhasználtam, illetve a magyar források adatait más nemzetek történeti forrásaival összevetve állapítottam meg eredményeimet. Tettem ezt azért, mert meggyőződésem szerint eredményes társadalom- és gazdaságtörténeti kutatást külföldi analógiák felhasználása, a külföldi állapotok vizsgálata nélkül végezni nem lehet. Analógiáimat a XI–XII. századi magyarsággal hasonló gazdasági és kulturális fokon álló nemzetek történetéből vettem és sohasem az egykorú, hűbéri szervezetű, magasabb fejlettségű nyugati államokéból, amit Erdélyi indokolatlanul szememre vet (3. és 54. l.).

Érthetetlennek tartom az analógiáktól való nagy idegenkedést és különösen az ellenük felhozott egyetlen indokot. „Az angol danegeldhez – mondja Erdélyi –, a dánoknak fizetett hadisarcból eredő adóhoz hasonló adózást nálunk soha, vagy legfeljebb a török korszakban találunk.” (54. l.) A danegeld sohasem volt dánoknak fizetett hadisarc, hanem kezdetben a dán, később más hadjáratok költségeinek fedezésére kivetett rendkívüli egyenes adó, aminő a magyar collecta.^{62} Nem is tudom miképp fizethettek volna hadisarcot például 1018-ban a dánoknak, amikor Kanut „Dánia, Norvégia és Anglia királya ült” az angol trónon, s amikor 72.000 Ł gyűlt be danegeld címén.

[1] (Első kiadása: Századok 1913)