4. Mégegyszer az első adóról^{1}
(1916)^[1]

A középkori magyar történet kutatóinak régi vágya közeledik a beteljesedéshez. A M. Tud. Akadémia történelmi bizottsága három év előtt megbízást adott az Árpád-kori királyi oklevelek regesta-gyűjteményének elkészítésére. A készülő kiadvány szerkesztője célul tűzte ki az összes okleveleknek eredetiben leendő tanulmányozását s ezzel kapcsolatban a királyi oklevelek diplomatikájának rendszeres feldolgozását.

Előttünk fekvő kötelében a borsmonostori (szentmária-hegyi) apátságnak 1190 és 1300 közt szerzett okleveleit tette vizsgálata tárgyává. A borsmonostori oklevelek úgy diplomatikai, mint történeti szempontból rendkívül érdekes és tanulságos csoportját alkotják középkori okleveles anyagunknak. Beható diplomatikai vizsgálatuk magában is megérdemli a reáfordított fáradtságot. Mégis Szentpétery tanulmányának igazi jelentőségét abban találjuk, hogy bepillantást enged a regesta-gyűjtemény és a magyar királyi diplomatika előmunkálatainak műhelyébe.

A diplomatikát nálunk még ma is mint a történettudomány alárendelt segédtudományát művelik. Az oklevéltani dolgozatok többnyire a speciális történeti kutatás közben felmerülő kétségeknek és problémáknak köszönhetik létrejöttüket. A monográfiák írói egy-egy kétes adatnál összefoglaló művek és jó oklevélkiadások hiányában – kénytelen-kelletlen diplomatikusokká vedlenek át. Az így létrejött művek azonban – rendszerint egy bizonyos adat vagy adott tétel bizonyítására, illetve cáfolatra szolgálván – nem mentek az elfogultságtól, sőt gyakran a célzatosságtól sem. Nem is szólva arról, hogy a legjobb képzettségű történettudósok tudása sem pótolhatja a diplomatikai iskolázottságot és gyakorlatot.

Az oklevéltani vizsgálódás öncélúságát nálunk Fejépataky László hangoztatta először, közel negyven év előtt. Ez az elv tökéletesen érvényesült az ő úttörő monográfiáiban, de sajnos csakis azokban. Követőkre eddig alig talált. Szentpétery kutatásainak értékét éppen az biztosítja, hogy nála az oklevelek vizsgálata mint öncél jelentkezik. A történettudomány legújabb eredményeinek ismeretével és felhasználásával, a történelemnek – mint segédtudománynak – teljes kiaknázásával tisztán diplomatikai kutatást végez. Eredményei ennek következtében mentesek az előre megalkotott nézetek zavaró és egyoldalú befolyásától.

Vizsgálatainak módszerét illetőleg különösen két dolgot kell kiemelnünk. Egyik az, hogy főképp és elsősorban írásösszehasonlítás alapján dolgozik, természetesen kellő figyelmet fordítva a szöveg- és tartalomösszehasonlításra is. A hazai diplomatikai művekben, Hajnal István jeles kis tanulmányát kivéve, vajmi kevés szerepe volt a kritikai írás összehasonlításnak. Fejérpataky és Karácsonyi tanulmányaiban – XI. és XII. századi okleveleink igen csekély számban s jobbára csak átiratban lévén ismeretesek – nem érvényesülhettek kellőképpen a paleográfiai kritika szempontjai. Néhány XIII. századi oklevelünket pedig főképp a szöveg- és tartalomösszehasonlítás alapulvételével tették tudósaink – így a bencés okleveleket Erdélyi László – vizsgálat tárgyává. Az írásösszehasonlítás módszeres alkalmazása tekintetében Szentpétery tanulmánya új utakon jár. Az írásösszehasonlításban követett elveiről, következtetéseinek helyességéről négy hasonmástáblán adott 22 írásmutatvánnyal tájékoztatja olvasóit.

Másik nevezetes módszertani elve az, hogy nem egyes okleveleket, hanem oklevélcsoportokat vizsgál. A korszakok okleveles gyakorlatáról, a kancelláriák és oklevéladó személyek működéséről helyes képet csak úgy nyerhetünk, ha egymással szorosabb kapcsolatban álló okleveleket együttesen, mint oklevélcsoportokat vizsgálunk. Ilyen csoportokul kínálkoznak az egyazon oklevéladó személy által, vagy egyazon testület által bizonyos időhatáron belül kiadott, vagy végül az egy család vagy testület részére kiadott oklevelek. Szerző jelen dolgozatában egy igen szerencsésen választott, diplomatikai és történeti szempontból egyaránt tanulságos és túlnyomó részben eredetiben meglevő oklevélcsoportot tett vizsgálata tárgyává.

A dolgozat részleteire nem óhajtok kiterjeszkedni, csak kiemelem – mint annak legsikerültebb részeit – az alapítólevél és az 1225. évi nagy kiváltságlevél hitelességének, a III. Béla-féle oklevél hamis voltának bizonyítását és az 1224. évi oklevélpár kérdésének végérvényes eldöntését. Végeredményül a 83 oklevélből álló csoport 16 oklevelét találta hamisnak, mégpedig – egynek kivételével – valamennyit közel korú, XIII. századi, tehát történeti szempontból még mindig értékesíthető hamisítványnak. Több oly oklevél, amelyek fölött a történeti irodalomban pálcát törtek, egészen tisztán került ki a diplomatikai és paleográfiai kritika ítélőszéke elől és az egész oklevélcsoportból 67 oklevél hitelessége végleges megállapítást nyert. A hamisnak talált 16 oklevél közt csupán egy van – Miklós nándornak 1285 jún. 16-án kelt egyik oklevele (LXXX. regesta) – amelynek hamis voltát nem látom teljesen bebizonyítottnak. Az, hogy a rajta függő pecsét két más hamis oklevélről ismeretes, inkább azt látszik mutatni, hogy az apátság levéltárában e pecsét valódi példányának is meg kellett lennie. S ez a valódi pecsét nyilván a fenti 1285. június 16-i oklevélnek pecsétje volt, amely oklevelet III. András 1297. évi kifogástalan hitelű oklevele is, mint hiteles oklevelet írt át. (V. ö. a 41–42. és 45–46. lapon erről mondottakat.) Az osztrák oklevelekre emlékeztető idegenszerű szerkezetet az magyarázhatja, hogy az oklevelet Heiligenkreuzban írták s csak a pecsételés származott a nádor kancelláriájából. A munka végén 25 lapon közölt regesta-sorozat kifogástalan. Kiterjeszkedik az összes kiadások megjelölésére és az aránylag legjobb kiadás hibáinak pontos feltüntetésére is.

Szentpétery művének módszeressége, következtetéseinek szolid és sohasem szertelen indoklása, az összes külső és belső ismertetőjelek, az írás, szöveg és tartalom alapos kritikája garanciát nyújtanak arra, hogy az akadémiai regesta-kiadvány sorsa nagyon jó kezekben van.

* * *

A borsmonostori oklevelek hitelességének kérdése szoros kapcsolatban van a „szabad dénárok” természete fölött Erdélyi László közt és köztem folyt vitával.^{2} Szerencsés véletlen, hogy éppen most, amikor ez oklevelek kritikai vizsgálata megtörtént, egy másik, a vitában döntő fontosságú oklevél – a csurgói keresztes oklevél (1193) – hitelessége is végérvényesen megállapíttatott.^{3} Ez a körülmény késztet, hogy – bár a vitában utolsó szavam régen elhangzott – arra még egyszer visszatérjek.

A diplomatikai és paleográfiai kritika teljes apparátusával megvizsgált és hitelesnek talált 1190 körüli, 1224. és 1225. évi borsmonostori és 1193. évi csurgói oklevelekből^{4} minden kétséget kizárólag kitűnik a „szabad dénárok” közadójellege.

A Domokos bán birtokát képező és az ő adományából borsmonostori apátság tulajdonába került falvak népeitől, tehát magánföldesúri népektől (míg arról le nem mondott) a királyt illette a „szabad dénárok”, vagy mint az 1225-i oklevél mondja, a „szabados dénárok, vulgo füstpénz” (fumarii) jövedelme. Ezt az adót nemcsak a telepesek (hospesek), hanem az egyház más népei, jobbágyai is fizették.^{5}

A keresztesek csurgói uradalmában élő magánföldesúri népek szabad dénár adója a király jövedelme volt (ad jus regale pertinebant). Mikor Béla ezt a királyi jövedelmet a kereszteseknek adományozta, még mindig fenntartotta igényét az esetleg 60 márkán felül befolyó szabad dénárjövedelemre.^{6}

Mindezekből világosan kitűnik, hogy a földbérelmélet teljességgel tarthatatlan és hogy a füstpénz (szabad dénárok) – minden ellenkező szép elmélet ellenére is – adó volt, a királyi és magánföldesúri birtokokon élő félszabad és szabad (telepes) úrbéresek kezdetleges állami egyenes adója.

[1] (Első kiadása: Századok, 1916. 290–293.)