A középkori királyság bomlása
(1930)^[1]

Történetünknek látszatra legszíntelenebb korszaka – a XII. század – megoldotta a keresztény királyság alapítása óta aktuális nehéz problémákat, kiegyenlítette a XI. század békéjét feldúló nagy ellentéteket, megteremtette a nemzet etnikai és lelki egységét, a politikai és társadalmi egyensúlyt. II. Endre korának mozgalmaiban ez az egyensúly újra megrendült, az egységen rés támadt, az ellentétek újra felütötték fejüket, de a királyi hatalom és társadalmi szervezet ereje útját állta a bomlásnak. A középkor intézményeinek átalakítására hivatott nagy evolúciót megakadályozni [IV.] Béla reakciós kormánya sem tudta, de az átalakulás ütemét mérsékelve reményt keltett, hogy a nemzet és királyság kisebb megrázkódtatások árán, katasztrófa nélkül térhet az új fejlődés útjára. A tatárjárás ezt a reménységet megsemmisítette. A nagy katasztrófa nyomán újraéledtek a rég elfeledett nehéz problémák, feltámadtak a régi ellentétek, megbomlott az etnikai és lelki egység, felborult a társadalom egyensúlya.

A honfoglaló magyarság közvetlenül a foglalás előtt és az új haza területén sokféle keleti és nyugati néptöredékkel került szoros érintkezésbe, sőt életközösségbe. A XI. és XII. század folyamán azonban a magyar szállástelepek közé ékelt régi nemzetiségi szigetek jóformán mind eltűntek, felszívódtak az államalkotó magyar népbe. Nyelvét és etnikus különállását – néhány népesebb német és vallon telepes községen kívül – csak az északnyugati határvidéken a magyarságtól eléggé elszigetelt helyzetben, zárt tömegben élő tótság és Szlavóniának Szent László idejében magyar fennhatóság alá került népe tudta megőrizni. Az ország belterületén a magyarság etnikailag egységes kompakt tömegben élt. Ezt a zárt etnikai egységet a XII. századi telepítő akció sem bontotta meg, mert a nagyobb tömegben bevándorló németek s a délfelé mind sűrűbben beszivárgó oláhok a perifériákon – a Szepességben és Erdélyben – települtek meg és endogám életre rendezkedtek be. A XIII. században azonban keleti bevándorlók hatalmas tömege ékelődött a magyarok közé.

II. András korában a latin császárság és tatár hatalom nyomása alól menekülő arab, bolgár, besenyő, kun töredékek, jobbára mohamedánok, mint akkor nevezték: izmaeliták, szerecsenek, nyugatról a keresztes hadjáratok nyomán kelt üldözés elől zsidók jöttek nagyszámban Magyarországra. Ezek az elemek az Alföld és Dunántúl színmagyar lakossága közé telepedtek. Nyelvben gyorsan magyarosodtak, de hitben és szokásban idegenek maradtak. II. András kormányának védelme alatt az izmaeliták és zsidók nagy vagyonhoz, befolyáshoz, hatalomhoz jutottak s a magyarok közül is sokat a maguk hitére csábítottak. A tatárjárás után az izmaeliták száma új bevándorlókkal gyarapodott és megindult a pogány kunok, jászok, szkizmatikus oláhok és oroszok tömegesebb bevándorlása is. A XII. századi telepesekkel szemben a kunok és jászok az Alföld korábban magyarlakta és lakatlan vidékein telepedtek meg és a magyar kisnemesekkel, serviensekkel egyenjogú katonáskodó birtokos osztályként ékelődtek a magyarságba.

Közvetlenül a tatárjárás után hét kun törzs népe – mintegy százezer ember – költözött be. Szállásföldül a Duna-Tisza közén, a Körös mentén s attól délre, a Maros és Temes folyók közt jobbára az elnéptelenedett várföldből és a koronára háramlott nemesi birtokból kaptak örökbirtokot. A betelepülési feltételek értelmében a maguk törzsfőinek hatósága alatt nemzetségi önkormányzatban, régi jogszokásaik szerint, nomád módra éltek s emiatt első érintkezésük a szomszédságban lakó magyarsággal nem a legbarátságosabb volt. De ez a viszony alig egykét évtized alatt megváltozott. A Tisza-vidék megritkult, háborúban eldurvult lakossága rokont, barátot látott a pogány kunokban s hamarosan megkedvelte a keresztény erkölccsel és nyugati szokásokkal merőben ellentétes életmódjukat, független, szabados életüket és szilaj erkölcseiket. Nemcsak a köznép, hanem a birtokosság is szívesen barátkozott velük s aki nem barátkozott is – mert lenézte őket –, szívesen hódolt pogány szokásaiknak, laza erkölcsüknek. Politikai okok még a királyi udvart is rákényszerítették a kunbarátságra s a hitbuzgó IV. Bélának, mikor fiát a kereszténnyé lett kun fejedelem leányával házasította össze, tűrnie kellett, hogy neki hűséget fogadó új rokonai karddal kettévágott kutya dögére pogányul esküdjenek. István király kun házasságával megindult az előkelő magyarság és a kunság vérkeveredése. A kunok közül sokan léptek házasságra magyar nőkkel s a magyarok is szívesen választottak feleséget és – aminek kun példára most nagy divatja lett – ágyast a szép, tüzes kun leányok közül. Ennek a vérkeveredésnek eredménye lett a XII. század keresztény magyarjától lényegesen különböző, törökös és pogányhajlamú tiszai magyarság kialakulása, melynek legjellemzőbb bár végletes képviselője maga Kun László király, IV. Béla pogány hajlandóságú és pogány erkölcsű unokája volt.

A keleti pogány rokonság becsülete Julián barát „nagymagyarországi” útja és a kunok betelepedése óta nagyon megnövekedett. Sokan ábrándoztak az elszakadt testvérekkel és más keleti rokonnépekkel való egyesülésről, a tatárvész idején megbízhatatlannak bizonyult nyugati közösségtől való elszakadásról. Szent István nyugati koncepciójával szemben, mint később a török veszedelem és legutóbb a balkáni szomszédok rablótámadása idején, felmerült a keleti szövetség – ma úgy mondanák: turáni szövetség – gondolata. Béla 1252-ben a pápához írt levelében még a tatárokkal egy sorban, a magyarságot is magában foglaló nyugati kereszténység vad és kegyetlen ellenségeként emlegeti Attilát. Kunná lett unokájának udvari történetírója, Kézai Simon mester, a régi krónikások hőseit – honfoglaló Árpádot és Kegyes László királyt – detronizálva, a nemzeti hérosz trónjára emelte Attilát, mint a királyi család legendás hírű ősét s maga Kun László tatárcsapatok élén készült nyugat keresztény népei ellen vonulni.

Mialatt az ország keleti részében a Tisza-vidék magyarsága lélekben, szokásban és erkölcsökben egyaránt keleti, törökös színezethez jutott, az ország nyugati határán birtokos indigena nemzetségek egy része német orientációt vett. A foglaló magyar nemzetségek és indigenák ellentéte már korábban is felismerhető volt s Bánk bán és társai mozgalma reakció volt a német és németbarát indigena tanácsosok uralmával szemben. IV. Béla erényes kormányzata idején ez az ellentét elsimulni látszott, de a lelkek mélyén tovább élt a vetélkedés s az erős központi hatalom nyomásának megszűntével teljes erővel ütközött ki. A hét vezér és száznyolc foglaló nemzetség ivadékai őseik fejedelemválasztására, a foglalás jogára s ezen alapuló kiváltságos birtokjogukra hivatkozva, magukat tekintették az ország egyedüli urainak. Az indigenák viszont büszkélkedve emlegették, hogy a magyarságot őseik segítették a pogányság fertőjéből kiemelni, s ezért őket kiváltságos helyzet illeti meg. Szent István német vitézeinek ivadékai s a később beköltözött francia, olasz, német és szláv eredetű nemzetségek is már jórészben elmagyarosodtak. De az ország nyugati határszélén birtokos német származású nemzetségekben és ágakban a szomszédsággal való folytonos érintkezés és házassági kapcsoltok ébren tartották a német származás tudatát s a maguk előkelőségének bizonyítására átvették a régi indigenák hagyományait. Héder nembeli Kőszegi Henrik és fiai fennen hirdették s még IV. László jámbor papjával is el tudták hitetni, hogy ősüket Géza fejedelem hívta be pogány magyarjai térítésére, holott alig szász éve, II. Géza korában vándorolt be az országba. Ugyanígy hivalkodtak származásukkal a Gutkeledek és Győrök, kiknek ősei egykor a magyar királyság leigázásra törekvő III. Henrik császár érdekeit képviselték Péter és Salamon udvarában. Ezek az urak, kikhez velük rokonságba keveredett magyar urak – a Geregyék, Pécek, Borsák – és a legutóbbi időben bevándorolt Hahótok egyik ága, a spanyol Simon fiai, a cseh Mérk is csatlakoztak, előharcosaivá lettek a királyi hatalom és tekintély rovására előtörekvő nyugati hűbéri eszméknek és rendi szellemnek, mely odaát Németországban épp e korban kezd a tartományúri oligarchiában kicsúcsosodni és eltorzulni.

A Kőszegiek és társaik hazánkban elsőkül kezdték a maguk birtokát és a gondjukra bízott vármegyéket örökös tartománynak tekinteni s mikor az udvarral összeütköztek, gondolkodás nélkül szakították le azokat az ország testéről. Vágyaik, céljaik, törekvéseik nyugat felé vonzották őket. Kőszegi Henrik és Gutkeled Joákim – e csoport két vezető alakja – nevelésük szerint németek voltak, német földről házasodtak s mindketten birodalmi tartományra vágytak. Ha odaát a Tisza vidékén a keresztény államrenddel ellenséges keleti elemek bomlasztó működése kezdte ki a magyar királyság hatalmas épületét, nyugaton a Hohenstaufok bukása után anarchiába süllyedt Németbirodalom hatalmaskodó tartományurainak féktelen szelleme kezdte meg a maga romboló munkáját.

A két ellentétes csoport között középen állt a keresztény magyarság hatalmas tábora, a foglaló nemzetségek és a magyarságba beolvadt indigenák főúri ivadékait, a horvát-dalmát főurakat s a dunántúli és felvidéki kisnemeseket, servienseket felölelő csoport, melyet műveltségbeli, vagyoni és osztálykülönbségek ugyan számos rétegre tagoltak, de összefűzött a másik két csoport tagjaiból hiányzó feltétlen királytisztelet. A hűbéri eszmék, a rendi szellem hatása alól ezek sem tudták magukat kivonni, a királyi hatalom korlátozására irányuló törekvés náluk is felismerhető, de az ő alkotmányos és hatalmi törekvésüknek gátat szabott Szent István véréhez és a királyi hatalom szimbólumaként emlegetett koronájához való szilárd ragaszkodásuk. Ha maguk éreztették is királyukkal hatalmukat, a hűség útjáról Kőszegi Henrikként soha le nem tértek s míg élt az Árpád-háznak egy sarjadéka, idegen uralkodókkal – még Árpád nőági ivadékával – szemben is híven kitartottak az ősük választotta első fejedelem örökösei mellett.

A nemzetnek ez a hármas etnikus tagoltsága rányomta bélyegét a XIII. század utolsó negyedének küzdelmeire. A pártharcok irányító erői közt világosan felismerhető a német-magyar-kun ellentét romló ereje.

Az etnikai egység megbomlásával egy időben a nemzet lelki egységében is szakadás történt. A XII. században kialakult keresztény magyar lélek a szerzetesi aszkétizmus és a lovagi eszmény hatása alatt továbbépült, továbbhaladt a vallási és erkölcsi tökéletesedés útján, de mellette felütötte fejét a tagadás, a pogány reakció és az erkölcsi eldurvulás szelleme.

A magyar társadalom széles rétegeinek félszázad óta folyton növekvő buzgalma a tatárjárás nyomán kelt rémület és lelki depresszió hatása alatt még fokozódott. A nép nagy tömegei Istennél kerestek vigasztalást a nyomorúság idején. A templomok megteltek könyörgőkkel s a vigasztalás mestereinek – Szent Ferenc és Szent Domonkos fiainak – bő aratásuk nyílt lelkekben. Mint IV. Béla legkisebb leányát, Margitot, mások is sokan Istennek szentelték, kolostorba adták gyermekeiket vagy maguk tértek szerzetesi életre. A minoriták és prédikátorok [domonkosok] hirtelen elszaporodó rendházainak cellái világról lemondó birtokos urakkal, nemes asszonyokkal és leányokkal teltek meg. A kolduló rendek világi testvérei, a tertiáriusok – élükön IV. Bélával és feleségével – a családba is bevitték az aszkétizmus szellemét. Sokan remeteéletre adták magukat s a Mecsek, Pilis, Bakony remetéinek száma oly mértékben növekedett meg, hogy Özséb volt esztergomi kanonok 1246-ban már külön renddé szervezi remetetársait s ezzel alapját veti a Remete Szent Pálról nevezett magyar pálosrendnek.

A szerzetesi szellemnek ez a terjeszkedése a vallásos felbuzdulás jele volt. Erre vall az olasz flagellánsok önsanyargató mozgalmának nagy hatása is. A teljes bűnbánatot nyilvános vezekléssel, önkínzással és egymás korbácsolásával megvalósító rajongók extázisa távol állt a nyugodt, szemlélődő magyar lélektől, de a tatárvészt követő nyomorúságok közepett mégis sok követőre talált a megkínzott szegény nép körében. Ez a rajongó mozgalom a remeték és szerzetbe lépettek aszkétikus felbuzdulásával együtt utolsó kirezgése volt a ciliciumviselő [durva szőrcsuha] Lukács érsek magyarosan szemérmes, titkolt aszkézisével megindult vallási renaissance-nak. Míg az aszkétikus életeszményért rajongók magányba vonulva, vagy királyuk példájára családjuk körében és a közéletben igyekeztek a maguk szent ideálját megközelíteni, a másik oldalon már feltűnik a világi örömökben, testi élvezetekben és vad kihágásokban dúskálkodóknak a hit és erkölcs korlátait döngető tábora.

Tamás spalatói főesperes puhasággal, játékos, fényűző élettel és a harcos erények megvetésével vádolta a tatárjárás előtti nemzedéket. Most nagy öröme telhetett a változásban, mert a tatárjárás után a fegyverforgatás, harc és verekedés sokaknak szinte életszükségletévé lett. A tatárok kitakarodása után elvetemedett emberek, közöttük nem egy kincsre, vagyonra éhes birtokos úr is üldözött, megtépett honfitársainak pusztítására és megrontására tört. Sok embert a nyomorúság, anyagi romlás vitt a rablás, fosztogatás útjára. Másokat a harcos élet keményített meg. Az ellenségek és rablók elleni védekezés, majd a két király harca, hatalmaskodó urak és rakoncátlan kunok támadásai életükben és vagyonukban támadott békés embereket is küzdelemre, harcra ingereltek. Még a papok is kardot, szekercét viseltek s alig néhány évvel IV. Béla halála után a pécsi püspök fegyverrel veri ki győri székvárosából püspöktársát. A főúri papok elszaporodása kezdetben a vallásos buzgalom jele volt, idővel mégis a főpapság teljes elvilágiasodására vezetett. Az előkelő főpapok közt kevés volt a Lukács és Róbert érsekekhez hasonló, aszkéta hajlandóságú egyházi férfiú. Inkább a lovagpapok, majd a nagyúri diplomata főpapok típusa került felszínre, kiket nemsokára nyomon követtek a világi életet élő, világi javakért küzdő, hatalmaskodó arisztokrata-főpapok. A főúri családok szinte kizárólagos jogot formáltak a főpapi stallumokra s IV. Kelemen pápa 1262-ben csak egész tekintélye latbavetésével tudta a nagyképzettségű, de alacsonyszármazású Timót főesperes zágrábi püspökségét kierőszakolni. Az 1279. évi budai zsinat határozatai megrázó képet adnak a papság erkölcsi süllyedéséről és a világi társadalom eldurvulásáról. Ekkor már javában folyt országszerte az emberirtó vérbosszúharc, a politikai ellenfelek üldözése, vagyonuk pusztítása, a szegények elnyomása, fékjüket vesztett nagyurak hatalmaskodása. A tatárjárás borzalmaiban eldurvult emberi lélek örömét lelte a vérengzésben, embertársai pusztításában és mindezt eszköznek tekintette vagyona, hatalma gyarapítására. A hadviselés is eldurvult, kegyetlenebbé lett. Főcélja a zsákmány és fogolyszerzés, a magánvagyon gyarapítása s a harcoló csapatok útján felégetett, feldúlt egyházak és városok, kipusztult falvak romja, megkínzott foglyok jajgatása beszélt a katonai erkölcs teljes eldurvulásáról. Ezzel a durva harcos szellemmel együtt járt az erkölcsi felfogás, a szórakozás, a mindennapi élet eldurvulása, amit a kun elem befolyása is növelt. A pogány szokások, féktelen mulatozás, tivornyázás, verekedés, kockajáték, ágyastartás, szent helyek megfertőzése napirenden volt.

Az erkölcsi süllyedéssel karöltve jelentkezett a vallási közömbösség és hitbeli kétkedés járványa. A keresztes hadjáratok nyomán Európa-szerte térhódító keleti eretnekségeknek magyar földön nem volt talaja. Annál több eredménnyel hódított II. András idejében az iszlám s a tatárjárás után a kunok elasztikus és babonás pogány hite. A nép körében sok helyt elterjedt a kun bálványtisztelet és egyéb pogány szertartások űzése. Az alsópapság körében itt-ott a keleti egyház rítusa hódított. A szentségek kiszolgáltatásában, ceremóniákban, sőt a papi nősülés tekintetében is a görög egyház gyakorlatát követték. A műveltebb világiak hitelvekről vitatkoztak és szembeszálltak az egyház tanításával. A tudományban járatlan papok pedig gyakorta azt sem tudták, miképpen szálljanak a kétkedőkkel vitába. A papság s vele az egyház tekintélye aláhanyatlott és a templomjáró, imádkozó tömegekkel szemben egy más, tán még nagyobb tömeg teljesen elhanyagolta vallási kötelességeit. A szent helyeket, templomokat, temetőket világi ügyletekkel, kereskedéssel, pogány szertartásokkal szennyezték be. Pap nélkül kereszteltek és házasodtak. A papokat üldözték, verték, csonkították. Hatalmaskodó urak beavatkoztak az egyházi törvénykezésbe, lefoglalták a templomokat, kolostorokat s azokat rablók, fosztogatók tanyájául, tivornyák színhelyéül, sőt barmok istállójául használták fel. Pártharcok idején nem kíméltek sem templomot, sem kolostort, sem iskolát. Így esett áldozatul féktelen főurak támadásának a veszprémi káptalan híres főiskolája és könyvtára, a székesfehérvári, szepesi, győri, nyitrai és gyulafehérvári káptalanok levéltára s a küzdő seregek útját országszerte kirabolt, leégett egyházak romjai jelölték.

A keresztény magyarság kezdett visszasüllyedni abba az erkölcsi állapotba, ahonnét kétszáz év előtt Szent István, Szent László és munkatársaik kiemelték. A nyugati írók a keleti harcmodorhoz, pogány viselethez és szokásokhoz visszatért magyar lovasokat és kun, orosz, rác, oláh segítőcsapataikat ismét oly gyűlölettel és borzalommal emlegetik, mint egykor a kalandozások korában.

A nemzet etnikai és lelki egységében bekövetkezett szakadással párhuzamosan indult bomlásnak a társadalom régi szervezete is. A vérségi köteléken és hűbéri kapcsolaton nyugvó társadalmi közösségek helyébe vagyon és foglalkozás szerint csoportosuló osztályok lépnek.

A szállásbirtoktól, nemzetségi vagyontól független adománybirtok élvezete már a XIII. század elején válaszfalat emelt gazdagabb és szegényebb nemzetségek, gazdagabb és szegényebb ágak és nemzetségtagok közé. Az udvari tisztek, ispánok és nagyobb adománybirtokosok dúsgazdag családjait életmódjuk, társadalmi és közéleti pozíciójuk, gazdasági és hatalmi érdekeik azonossága csoportosulásra, szövetkezésre, osztályalakításra készteti. A nemzetségek közép- és kisbirtokos tagjait viszont az érdekközösség, a vagyoni helyzet, életmód és foglalkozás azonossága a nemesség alsó határáig emelkedett királyi hűbéres vitézek – serviensek és várjobbágyok – társaságára, velük együttes szervezkedésre utalja. Az ilyképp kialakuló két réteg közt gazdasági érdekellentét és társadalmi szakadék támad s ezzel megindul a régi vérségi szervezet bomlása.

A tatárjárás és a nyomában járó éhség, járvány, rablóvilág addig példátlan vagyoni eltolódásokat eredményezett. A tatárok útjába került birtokos nemzetségek és családok közül sok teljesen kipusztult, mások elszegényedtek s ugyanerre a sorsra jutottak gazdag birtokos nemzetségeknek az elpusztult részeken élő ágai. A Tisza mentén birtokos urak földje a kun szállások közt néptelenül, megműveletlenül terpeszkedett, lakossága elmenekült vagy a tatár kard áldozatává lett. Az alföldi birtokosság a dunántúlival és felvidékivel szemben hátrányba került, elszegényedett s más vidéken is szakadék támadt a nagy- és kisvagyonú nemzetségek, ágak és családok közt. Ezeket a különbségeket még nagyobbra fokozta IV. Béla tatárjárás utáni adományozási rendszere.

A honvédelmi rendszer kiépítésére és a kihalt területek benépesítésére irányuló törekvés a birtokadományozás kérdésében Bélát korábbi merev álláspontjának módosítására bírta. Az örökadományok jogosultságát most sem ismerte el, de hűbéri kötelezettségekkel, várépítés és védelem, csapatfenntartás, katonaállítás kötelezettségével terhelten nagy birtoktesteket adományozott híveinek, különösen udvari méltóságot és ispánságot viselő főtisztjeinek, kik ilyképpen most már nemcsak hivataluk, hanem vagyoni helyzetük következtében is messze kiemelkedtek társadalmi osztályukból. Mivel pedig Béla a kormányzat és közigazgatás folytonosságát tartva szem előtt, tartózkodott a gyakori személycserétől, az állandóan élvezett és gyakorolt ispáni, báni, vajdai hatalom észrevétlenül egybeolvadt a tisztséget viselő nagybirtokosok földesúri hatalmával. A méltóságviselő bárók családjai hatalmuk növekedtével nemcsak ragaszkodtak, hanem jogot is formáltak az évtizedek óta viselt méltósághoz. Az ispánságot és tartományt magánbirtokuknak kezdik tekinteni s megszületik a tisztségek örökössé tételére irányuló törekvés.

A nagybirtok, a kiemelkedő vagyoni helyzet magában nem lett volna elegendő a bárók hatalmi állásának megalapozására, a hivatalos ispáni hatalommal párosulva azonban egy-egy vármegye, vidék vagy tartomány urává tette őket s ha tisztségük örökös természete legtöbbhelyt még nem is jutott elismeréshez, a gyakorlatban mégis annak volt tekinthető. A XI-XII. századi principes (primates, optimates) királytól függő tisztviselő-arisztokráciája a francia lovagtársadalom szokása szerint báró néven emlegetett nagybirtokos és méltóságviselő születési arisztokráciának adott helyet.

IV. Béla tisztában volt az új alakulásban rejlő nagy veszedelemmel, hiszen II. András „báróinak” egészen az ország felosztásáig terjedő hatalmi törekvéseit ő törte le a legkíméletlenebb erőszakkal. Most, hogy a körülményekkel megalkudva maga is kénytelen volt az új arisztokrácia kialakulását elősegíteni, személyi és tárgyi garanciákat keresett, hogy a bárók hatalma a királyságra veszedelmessé ne válhasson. Kiváló emberismeretével és erélyével sikerült is elérnie, hogy nagy vagyonra, hatalomra szert tett bárói élete végéig hűségesen ragaszkodtak hozzá s hatalmukat vele szemben használni soha meg nem kísérelték. Tárgyi garanciát az adományok hűbéres természetének kidomborításán kívül a nagybirtoktól független katonáskodó népelemek erősítése által igyekezett szerezni. A várkötelékhez nem tartozó hűbéres vitézi elem, a király zászlaja alatt harcoló s tőle közvetlenül függő királyi nemes serviensek szaporítására és erősítésére törekedett. Vitézi érdemek és más szolgálatok jutalmául egyre több várjobbágyot, várszolgát és szabadost emelt serviensi rangra s minden eszközzel előmozdította területi szervezkedésüket, vármegyei önkormányzatukat. Az egyes királyi várak területi körzetében, vagyis megyéjében lakó királyi serviensek – szó szerint: „királyi szolgák” – a XIII. század harmadik évtizede óta társadalmi és közigazgatási közösségekbe – communitasokba – tömörültek, évenként többször gyűléseztek s maguk közül ügyeik intézésére „szolgabírákat”, későbbi latin terminus szerint „nemesi bírákat” – iudices nobilium, iudlium – választottak s e szolgabírák az ispántól függetlenül ítélkeztek a vármegyei közösséghez tartozó nemes serviensek ügyeiben. Fellebbezési hatóságuk a királyi ítélőszék maradt s Béla 1267-ben két fiával egyetértésben kibocsátott kiváltságlevelében nemcsak szankcionálta a serviensek évtizedes gyakorlatban kialakult szabad bíróválasztási jogát, hanem a szolgabíráknak a Szent István-napi királyi ítélőszéken is fontos szerepet juttatott. E kiváltságlevelében az Aranybulla és az 1231. évi privilégium intézkedéseit megerősítve, kifejezetten elismerte a serviensek nemességét is, mikor őket minduntalan nobilisnek, nemesnek nevezi, csupán a bevezetésben hangsúlyozva, hogy nem az egész nemességről, hanem csak a kiváltságaik megerősítését kérő universi servientes regales-ről van szó. A serviensek öröklési jogának szabályozásánál elrendelte, hogy az örökös nélkül meghalt nemes serviens javairól a király „a jog rendje szerint”, vagyis az 1222. és 1231. évi határozatok értelmében, de már „az elhunyt rokonainak és nemzetségének, valamint a báróknak jelenlétében”, vagyis ezek tanácsának és kéréseinek meghallgatásával fog határozni, a hadban elesettek birtokát pedig rokonai, a nemzetségi öröklési jog szerint, minden korlátozás nélkül öröklik. Ez az intézkedés ismét egy nagy lépéssel vitte közelebb a serviensek osztályát a teljes jogú foglaló nemességhez s nyomában gyors ütemet vesz a nemesi rangra emelkedett királyi serviensek, majd két századdal később a XIII. század végén már „elszegényedett nemeseknek” tartott várjobbágyok összeolvadása a foglaló nemesség alsóbb, szegényebb rétegével.

A tatárjárás előtt minden vagyoni és társadalmi különbség mellett is egységes nemesség két osztályra szakadt, a nagybirtokos és tisztségviselő bárók – barones - főnemesi és a katonáskodó nemesek – nobiles – közép- és kisbirtokos köznemesi osztályára. Ebbe a köznemesi osztályba olvadtak be a régi hűbéres vitézi osztályok nagy tömegei mellett a nemesi jogokat élvező szabad kunok és székelyek is. A főnemesi osztályon belül pedig nemsokára megindult az oligarchikus irányú fejlődési folyamat, amely Németországban már a XIII. század derekán kulminációjához jutott a többi tartományúr fölé emelkedő választófejedelmek hétfejű oligarchiájában.

A tartományok és megyék örökös birtokká tételére irányuló törekvés általánossá vált és teljes eredménnyel járt. Az utolsó Árpádok sorra eladományozták a régi típusú kis szlavóniai várispánságokat s IV. László a magyar vármegyék közül is sokat eladományozott. Ezeket az adományait – Ung vármegyének Aba Amádé javára tett örökadományát kivéve – III. András megsemmisítette ugyan, de a fejlődésnek gátat szabni nem tudott, mert a királyi adományon kívül az örökös ispánságnak más jogforrása is volt: az erőszak. A hatalmaskodó bárók – a Kőszegiek, Csákok, Abák, Borsák, Subicsok [Šubic] – a hatalmi körzetükbe eső vármegyéket önhatalmúlag tartották birtokukban s Erdély, Szlavónia és Horvátország örök hűbérré alakításával is megpróbálkoztak. Az udvari méltóságok viselői a század végén folytonosan változtak, a tisztségek kézről-kézre vándoroltak, a vajdaságot és bánságot azonban mindig az illető tartományban nagybirtokokkal rendelkező főurak kapták. IV. László és III. András korában az egyik párt állandó vajdája az idősebb Csák Máté, a másiké Gergely [Geregye nembeli] Miklós, majd Borsa Lóránd volt, míg végül is Kán Lászlónak sikerült Erdélyt másfél évtizedre örökös tartományként birtokába vennie. A szlavón bánságot húsz esztendőn át a Kőszegiek viselték s uralmukat az ellenpárt is tűrni volt kénytelen kormányra jutása idején, míg végre a Babonics-fiakban velük mérkőzni képes ellenfélre találtak. A tengermelléken Subics Pál 1274 óta minden kormányváltozás ellenére állandóan viselte a báni tisztét s 1293-ban sikerült neki III. Andrástól, majd az Anjouktól is örökhűbérül megszereznie Dalmáciát és Horvátországot, fel egészen Modrusig és Gecskáig [Gecske], a Frangepánok örökös tartományáig. Kőszegi Iván az Anjou-párthoz csatlakozva szerzett jogcímet Sopron és Vas vármegyék örökös ispánságára, Csák Máté pedig 1302-ben Cseh László (Vencel) királytól kapta meg örökbirtokul Trencsén mellé Nyitra vármegyét s az adományként vagy foglalás útján kezébe került összes királyi várakat és megyéket, az egész észak-nyugati Felvidéket.

A királyi vármegyék és tartományok örökhűbérül való megszerzése természetes kísérőjelensége volt a királyi hatalommal vetekedő tartományúri hatalmak kialakulásának, melyek gyökere IV. Béla honvédelmi célzatú birtokadományaira nyúlik vissza. Az új magánhatalmak, tartományuraságok megalapítói IV. Béla legjobb hívei közül kerültek ki. Az első oligarchikus méretű magánhatalom alapítója IV. Béla utolsó bánja – Kőszegi Henrik – volt, az oligarcha főúr új típusának első, erőteljes képviselője. Henrik nyugat-magyarországi és szlavóniai földesúri magánhatalmát a Héder-, Gutkeled-, Geregye-, Péc- és más nemzetségek, valamint a bánság hatalmi koalíciójává, a magyar történetben addig ismeretlen tartományúri hatalommá növelte. Vele és pártjával szemben kezdetben egy országos jellegű párt állt, a foglaló magyar nemzetségek s velük rokonszenvező indigena családok, a horvát-dalmát nemzetségek és a köznemesi elem koalíciója. Később azonban ez a párt is mindinkább családi magánhatalmak szövetségének jellegét öltötte fel és kisebb tartományúri pártokra szakadt.

Az észak-nyugati Felvidéken a Csák nemzetség – Béla tárnokmesterének ivadéka – építette ki valamennyi oligarchahatalom közül legnagyobb méretűvé fejlődött magánhatalmát. Északkeleten az Abák, a gömörborsodi erdővidéken az Ákos nem Ernye bántól származó ága, a Tiszántúl Borsa nembeli Tamás fiai, Erdélyben Kán László, a tengerparton a Zrínyi-ős Subicsok, tőlük északra a Frangepánok, Szlavóniában a Blagay-ős [Blagaji-ős] Vodicsai István és Babonics [Babonic] fiai, Boszniában a régi báni családból származó Kotroman [Kotromanic] István alapítottak egész vármegyékre és tartományokra kiterjedő hatalmat. Mellettük egész sora alakult ki a kisebb családi hatalmaknak, aminő a Geregyék, Monoszlók, Gutkeledek, Pécek, Hontpázmányok, Rátótok és más nemzetségek katonai értékű földesúri hatalma volt. Ezek a kisebb bárók nagyobb méretű politikai akciókra nem voltak képesek s ezért egyik vagy másik vezető magánhatalomhoz csatlakozva, igyekeztek a maguk gyarapodását biztosítani s annak erejét növelni.

A nagybirtokon és családi szövetségen alapuló magánhatalmak mellett jelentős erőt képviseltek az erdélyi székelyek, szepesi és erdélyi szászok és kunok kompakt egységet alkotó autonóm szervezetei. Ezek a század végén hol egyik, hol másik párt oldalán avatkoztak a pártharcokba, de a kunok önálló politikát is megkíséreltek. IV. László uralkodásának utolsó éveiben a Csákok, Abák, Kőszegiek pártküzdelmét néhány esztendőre az öncélú kun-párt beavatkozása tette színesebbé és véresebbé.

A század végén már a polgári osztály is megjelent a politikai küzdőtéren. Esztergom polgárai az érsekkel szemben, a budaiak az Anjou-párttal és a római egyházzal szembeszállva tettek tanúságot fegyvereik és autonóm szervezetük erejéről, de országos viszonylatban az oligarchák hatalmával szemben még gyengék voltak s a pártharcok idején a városok ellen vonuló magánhadseregek előtt mindig meg kellett hódolniuk.

Nem sokkal kedvezőbb volt a helyzete a vármegyékben szerteszórt köznemességnek sem. Országos gyülekezetük, fegyveres erejük, mikor valamennyien együtt voltak, erős hatalmi tényező volt, de odahaza a vármegyében szinte tehetetlenek a szomszédos bárók tartományúri hatalmával szemben. E bárók döntő befolyást szereztek a hatalmi körzetükben működő önkormányzatokban s a köznemesek vagy meghódoltak, szolgálatába szegődtek a hatalmaskodó bárónak, vagy szenvedtek, pusztultak, szegényedtek üldözése következtében. Ezért igen sokan a bárók védelme alá húzódtak. A régi királyi serviensekhez hasonló új hűbéres vitézi osztály keletkezett, de ezeknek hűbérura már nem a király, hanem egyik vagy másik világi vagy egyházi nagybirtokos volt. A hűbéres nemeseknek ez a rétege a földesúri népelemek társadalmának felszínén mozgó, részben szabadtelepes-, részben szolgaeredetű harcos jobbágyok, szabados vitézek és lovas szolgák emelkedő rétegével egyesült s velük együtt formálta ki a nyugati ministerialis lovagokra emlékeztető földesúri magánserviensek vagy familiárisok sajátos hűbéres néprétegét. E familiárisok egyik csoportja az egyházi birtokon egyházi védelem alatt élő praedialisták vagy egyházi nemesek osztálya. A familiaritás jogi szempontból a régi földesúri népelemekre nézve emelkedést jelentett, a szabad nemesekre és királyi serviensekre azonban süllyedést. Egyértelmű volt a nyugaton már századokkal előbb szokásos, önkéntesnek tetsző, de valójában kikényszerített szolgálatba állással, a szabad nemesek és királyi hűbéres vitézek magánhűbéresekké alacsonyodásával.

A familiaritás kialakulása mélyreható következményekkel járt a legalsóbb társadalmi rétegek sorsára is. A földesurak a magasabb – gazdatiszti, udvari, felügyeleti, vitézi s más efféle – funkciókra servienseik, famiárisaik közül választották ki az alkalmas embereket s így a szolganépség hasonló természetű szolgálatára többé nem reflektáltak. Ruházati, fényűzési szükségleteiket pedig – az igények emelkedésével – már nem háziipari termékekkel, hanem hivatásos iparosok munkájával, vásárlás útján elégítették ki. Ily körülmények közt teljesen elvesztette értelmét a szabados és szolga népségnek foglalkozás – helyesebben úri szolgáltatás – és szolgálat szerinti tagolása, csoportosítása. A földesurak a nép kötelezettségeinek egységesítésére törekszenek, ami a királyi birtokon már félszázaddal előbb megindult s ami a XIV. század derekán a paraszt-jobbágyok egységes osztályának kialakulására vezetett. Az új osztály „jobbágy” nevét a földesúri nép egykor legelőkelőbb, tiszti és vitézi osztályától, kötelezettségeit azonban a legsúlyosabban terhelt szolgarétegtől örökölte.

Az új osztályalakulással, a bárók és köznemesek szervezkedésével szoros okozati összefüggésben következett be a királyi hatalom elhanyatlása és alkotmányos korlátozása.

A törvényhozó és kormányzóhatalom V. István idejéig teljes egészében a király kezében volt. Ha történt is kísérlet – így 1222-ben a főurak egy csoportja, 1231-ben a főpapság részéről – e hatalom alkotmányos korlátozására, csak múló sikerrel járt. IV. Béla és V. István éppoly korlátlanul gyakorolták királyi hatalmukat, mint XI. vagy XII. századi elődeik. Az 1267. évi törvény – az Aranybullához és az 1231. évi dekrétumhoz hasonlóan – a törvénylátó gyűlésre feljött nemesek és serviensek kezdeményezésére, de mégis önkéntes királyi elhatározással kibocsátott kiváltságlevél volt. A főtisztségviselőkből alakult királyi tanács részt vett a törvényhozásban, de nem alkotmányos jogot gyakorló rendi testületként. A királyi tanács eredeti jellegéhez képest egészen IV. László koráig a korlátlan király kormánya, tanácsadó és végrehajtó közege maradt. IV. László kiskorúsága idején azonban átalakult a báróknak a királyi hatalmat korlátozó kormányává, mely már részt követelt és kapott is a törvényhozó és kormányzóhatalomból. A főtisztségek betöltésének s vele a királyi tanács összeállításának, a kormány kinevezésének joga, illetőleg hatalma a király kezéből az éppen uralmon levő oligarchikus magánhatalmi csoport kezébe csúszott át. A tisztségek betöltése a királyi akaratra való hivatkozással, de valójában attól függetlenül, sőt gyakran ez akarat ellenére, a pártok időszerinti helyzetének megfelelően történt.

A kormányzó- és törvényhozó-hatalmaknak ez a megosztása király és bárók közt és a mindenkori kormány pártszínezete szükségképpen vonta maga után a királyi tekintély és hatalom erősítésére és pártcélokra egyaránt felhasználható többi hatalmi tényezők alkotmányos törekvéseinek elismerését. A főúri pártok egymással, a király velük szemben a papi és köznemesi osztályokat igyekeztek megnyerni s evégből előmozdították azok politikai jogainak érvényesülését. IV. László nagykorúsága óta, mikor a király és bárók küzdelme a hatalomért megindul, a számban meggyarapodott és megyénként szervezkedő köznemesség is aktív politikai tényezővé lesz. A Szent István-napi fegyveres nemesi gyülekezeteket 1267. óta törvényhozó országgyűlés – generalis congregatio regni, parlamentum publicum regni – váltja fel. A gyülekezés és tanácskozás a törvénynapokon követett „régi szokás” szerint történt. A fegyveresen felvonuló köznemesség a papsággal együtt „a király és bárók hozzájárulásával, de a bárók távollétében” külön gyülekezett és tanácskozott. A bárók nem vettek részt az országos gyűlésen, mert ők a királyi tanácsban, mint a kormányzóhatalom társbirtokosai királyukkal együtt gyakorolták jogaikat. A papságot és köznemességet nem maga a király hívta meg az országgyűlésre. „A király úr, az ország bárói és a többi bárók törvényes hozzájárulásával erre jogot szerezve gyűltek egybe”, tanácskoztak és határoztak. Határozataikat nem a király, hanem „a király és bárók” elé terjesztették megerősítés, mint ma mondanók: szentesítés és végrehajtás végett.

A kormányzatnak ebbe az oligarchikus formájába IV. László – nagykorúságát elérve – nem tudott belenyugodni, de utóda már leszámolt a tényleges hatalmi viszonyokkal. III. András – a velencei arisztokratikus köztársaságból hazajött utolsó Árpád-király – természetesnek találta, hogy hatalmát meg kell osztania a nemzeti akaratot kifejező rendi tényezőkkel. Trónját az ország sorsát intéző bárók, főpapok és nemesek elhatározásának köszönhette s ezért önként és szívesen járult hozzá hatalmának alkotmányos korlátozásához. Csak arra vigyázott, hogy az oligarchia túlkapásaival szemben kellő befolyást és hatalmat biztosítson a többi rendi erőtényezőknek, a főpapságnak és köznemességnek. Mindjárt trónra lépte után megerősíti az országgyűlés évenkénti összehívásáról és a királyi tanácsosok alkotmányos felelősségéről rendelkező országgyűlési határozatot és lemond a legfőbb országos tisztségek – a nádori, tárnokmesteri, országbírói és kancellári – méltóságok korlátlan betöltésének jogáról. Nyolc évvel később pedig a főpapság és köznemesség választott képviselőinek is helyet ad a királyi tanácsban.

Mindezekre az alkotmányjogi rendelkezésekre a királyi tanácsban ülő oligarcha bárók hatalmának ellensúlyozása végett s a királyi hatalom érdekében volt szükség. Törvényes elrendelésük IV. László korának országgyűléseivel együtt az uralkodónak és a mögéje sorakozó főpapi és köznemesi rendeknek a hatalmaskodó oligarchákkal vívott elkeseredett küzdelmére, a rendi szellem és felfogás diadalmas előnyomulására vet világot, aminek irodalmi kifejezését IV. László historikusának művében találjuk meg. Béla király Névtelen jegyzőjének korlátlan hatalmú fejedelmével szemben Kézai Simon mester Árpádja csak „első hadnagy, származásra legelőkelőbb, javakban leggazdagabb, hatalomban a legerősebb”, kinek hatalmát a fegyveres nemesség communitasának a hadnagyok és bírák felelősségre vonásáig és letételéig terjedő alkotmányos hatalma korlátozza.

Az állami és társadalmi élet minden ágazatában mélyreható elvi ellentétek, a régi szervezetet kikezdő bomlasztó erők ötlenek szemünkbe, melyek gyökerükkel mélyen lenyúlnak a XIII. századi fejlődés talajába és szorosan összefüggenek a tatárjárás nyomán keletkezett vigasztalan politikai és gazdasági helyzettel. IV. Béla korlátlan tekintélye, bölcs körültekintése és páratlan erélye meg tudta akadályozni a romboló erők működését. V. István méltó utódjának bizonyul, de korai halálával elszakadt a gát. A helyzet erős uralkodót, céltudatos egyéniséget követelt, aminő IV. Béla és kortársai – Szent Lajos francia, I. Edvárd [Edward] angol, Hódító Jakab aragóniai, Anjou Károly nápolyi és II. Otokár cseh királyok – voltak. E helyett az örökösödés rendjén egy tízéves gyerek, IV. László került a trónra s nevében a kormányzatot a trónra méltatlan, uralkodásra képtelen anyja vette át. Erős központi akarat és okos kormányzat híján a bomlás gyors ütemben terjedt s a régi állami és társadalmi szervezet széthulló romjai nemsokára maguk alá temették Szent István királyságának korlátlan tekintélyét és hatalmát.

[1] (Első kiadása: Magyar Szemle 1930. VIII. 1–18., továbbá a Magyar történet II. kötetében – Olaszul: Gli Angioini Neapolitani in Ungheria. 1937. bevezetés.)