Árpádkori társadalom

1. Társadalomtörténeti terminológia
(1921)^[1]

A filozófia, természettudományok és általában a törvényszerűségeket kutató tudományok művelőinek szemében manapság bizonyára fölösleges szószaporításnak, naiv fontoskodásnak tűnik fel a szabatos és következetes tudományos terminológia fontosságának és szükséges voltának bizonyítása. E tudományok régen eljutottak annak felismeréséig, hogy a megállapodott terminológia a tudományos haladás egyik legfontosabb előfeltétele. A történettudomány szempontjából azonban nagyon is kívánatos e kérdés feszegetése, mert a történettudósok még korántsem ismerték fel e tétel alapvető fontosságát s még kevésbé jutottak el annak gyakorlati alkalmazásáig.

A tudományos vizsgálódás tárgyául szolgáló alapvető jelenségeket kifejező és magyarázó tudományos fogalmak tisztázása biztosíthatja a szubjektív kutatás eredményességét, de a későbbi kutatás számára csak akkor válik minden nehézség nélkül értékesíthetővé, ha e fogalmak jelzésére állandó értékű, alkalmas szavakat és kifejezéseket választunk ki, azokat tudományos műszavakká, terminus technikusokká minősítjük s mint ilyeneket következetesen használjuk. A megállapodott terminológia hiánya nagy munkapazarlásra vezet. Igen gyakran már ismert, tudományosan meghatározott, de más néven újra meg újra előtűnő jelenségek és fogalmak tisztázására kényszeríti a tudósokat, kik csak hosszú és fáradságos munka után ismerik fel fáradozásuk meddőségét. A tudományos fogalmak szubjektív természetű és ingadozó jelzése zavart okoz a további kutatásban, hátráltatja a tudóst munkájában és gátolja a tudományt haladásában. A műszóalkotás látszólag formális természetű tudománytechnikai művelete ezért igen fontos és szükséges tudományos feladat.

A történettudomány mindaddig, míg figyelme csupán individuális jelenségekre terjedt ki s míg kereteit teljesen betöltötte a politikai történet, nem érezte a megállapodott terminológia hiányát. A történet individuális jelenségeinek vizsgálatánál nem merül fel a terminus technikusok megállapításának szüksége. Ily irányú vizsgálódások eredményességét nem érinti a kutató szubjektív szóhasználata. A politikai történet vizsgálója pedig az általa érintett tipikus jelenségek és intézmények jelölésére szükséges műszavakat készen találta a jog- és államtudományok terminológikus készletében. A történeti terminológia szükséglete csak akkor állt elő, midőn a történettudomány keretei kibővültek s az úgynevezett „művelődéstörténeti” jelenségek is a vizsgálódás körébe vonattak, vagyis amióta bizonyos vonatkozásokban a történettudomány is szabályszerűségeket, típusokat keres és magyaráz. Tudjuk jól, hogy a történettudomány nem ismer szorosan vett tudományos törvényeket, dogmákat. Feladata sem az, hogy a természettudományok módjára a fejlődés törvényeit megállapítsa s ezeket konkrét esetekre alkalmazza. A történetileg vizsgált emberi közösségek egyéni életet élő individuumokból tevődnek össze, emellett az egyének és közösségek életében és tevékenységében tapasztalható fejlődés különböző körülmények következtében változó erővel működő, tehát időnként és helyenként individuális alakban jelentkező külső tényezők hatása alatt áll. A történeti fejlődés tehát lényegükben individuális jelenségek egymásutánja. A történettudomány célja e fejlődés megismerése lévén, individuális jelenségeket vizsgál a maguk összefüggésében. Az összehasonlító módszerrel dolgozó történettudomány azonban felismert oly – főleg kollektív természetű – jelenségeket és tevékenységeket is, melyek az emberi közösség életében a fejlődés bizonyos fokán s hasonló körülmények közt, ha nem is azonos, de hasonló alakban jelentkeznek. E tipikus jelenségek szinte szabályszerű ismétlődése, némely intézmények nagy vonásokban analóg fejlődése tagadhatatlanul bizonyos törvényszerűség képét mutatja, noha az említett okok következtében időnként és helyenként még e tipikus jelenségek és intézmények is individuális jelleget öltenek. Tipikus karakterük mindazonáltal maga után vonja a megállapodott történettudományi terminológia szükségletét.

Tipikus jelenségekkel elsősorban az intézményeket és az emberiség történetének kollektív jelenségeit vizsgáló történeti tudományágak, a jog-, alkotmány-, közigazgatás-, társadalom- és gazdaságtörténet stb. foglalkoznak. Ezek a tudományágak semmiképp sem nélkülözhetik a szabatos és állandó értékű terminus technikusokat, a szaktudományi terminológiát.

A jog- és alkotmánytörténet művelői e tekintetben előnyben vannak a többi történeti résztudományokkal szemben. Egyrészt e tudományágak korai – már a történettudomány keretének kibővülésekor azonnal bekövetkezett – kiváltása az általános történettudomány köréből, másrészt a dogmatikus jogtudomány kétezer éves műszókészlete lehetővé tette a speciális jogtörténeti és alkotmánytörténeti terminológia teljes kiépítését. Ki kell azonban emelnünk, hogy ez a terminológia eredetének megfelelően túlságosan dogmatikus természetű s nem mindenben felel meg a történettudomány szempontjából előírt s alább jelzett kívánalmaknak.

Sokkal szomorúbb jelenségeket látunk a gazdaság- és társadalomtörténet terén. Ilyen természetű kutatásaim közben – hogy szubjektív tapasztalataimból induljak ki – gyakran ütköztem a megállapodott és szabatos terminológia hiánya által előidézett nehézségekbe.

A középkori magyar pénzügy történetével foglalkozva a kialakult terminológia hiánya s a szaktudósok ingadozó szóhasználata miatt addig nem vehettem hasznát a magyar szakirodalom eddigi eredményeinek, míg forráskutatások alapján, a modern államháztartástani elméletek és a történeti fejlődés figyelembevételével magam nem állítottam össze a középkori államháztartás jelenségeinek értékeléséhez szükséges, a tudomány mai állásának megfelelő terminus technikusok sorozatát. Más alkalommal egy konkrét eset kapcsán („Századok”, 1918. 288. l.) rámutattam az etnológiai módszerrel dolgozó társadalomtörténet fogalmi zavaraiból származó történeti tévedésekre. Legújabban pedig honfoglalástörténeti vizsgálódásaim közben ősi társadalmi, gazdasági és politikai szervezettel összefüggő fogalmakat kellett újólag tisztáznom s a külföldi szakirodalomban részben már meghatározott fogalmaknak helyes műszavát megállapítanom.^{1}

E sajnálatos jelenséget egyrészt a rendszeres gazdaság- és társadalomtörténettudomány fiatalsága magyarázza meg. Másrészt az a körülmény, hogy e tudományok egyrészről a közgazdaságtudomány, illetőleg a társadalomtudomány (szociológia), összehasonlító jogtudomány, néplélektan és etnológia, másfelől a történettudomány érintkező területén mozognak. Művelésükben eltérő szempontokból kiinduló, eltérő módszerrel dolgozó tudósok vesznek részt. Az ingadozást és következetlenséget a társadalomtörténetben az is fokozza, hogy maguk a szociológia és etnológia is fiatalabb tudományok, semhogy teljesen megállapodott terminológiájuk lehetne, különösen a kutatási körük szélére eső történeti fogalmak jelölésére.

A forgalmi zavarokat előidéző és a tudományos haladást gátló ingadozó és zavaros terminológia kiküszöbölésének legalkalmasabb eszköze egy magyar történettudományi műszótár volna, mely a filozófiai, jogtudományi és más műszótárakhoz hasonlóan magában foglalná a történettudomány összes ágaiban használatos magyar műszavakat, megfelelő definícióval. E műszótár gondolatával hosszabb időn át foglalkoztam, de be kellett látnom, hogy ilyen természetű műről nálunk ma, a speciális gazdaság- és társadalomtörténeti kutatás kezdetén s a legfontosabb problémák megoldása előtt szó sem lehet. Fontos volna azonban, hogy a gazdaság- és társadalomtörténeti részletkutatásokkal kapcsolatban az alapvető fogalmaknak legmegfelelőbb terminus technikusokat kiválasszuk s a már megállapított műszavakat következetesen használjuk.

Midőn megfelelő műszóról szólok, ki kell emelnem, hogy más tudományokkal érintkező történeti résztudományokban – minők a jog-, gazdaság- és társadalomtörténet – tartózkodnunk kell az érintkező tudományok modern fogalomrendszerének és műszókészletének kritikátlan átvételétől. A jog-, közgazdaság-, társadalomtudomány és etnológia fogalmai és műszavai jórészben spekulatív művelet eredményei. Emellett mind ezek a spekulatív úton létrejött, mind a tapasztalati úton nyert fogalommeghatározások e tudományok többé-kevésbé dogmatikus természete következtében a fogalom megjelölésére használt műszavakkal együtt maguk is legtöbbször dogmatikus természetet öltenek. A fogalmaknak és műszavaknak ez a spekulatív eredete, másrészt pedig a keret tágítását és szűkítését nem tűrő, határozott dogmatikus természete lehetetlenné teszi a történeti fejlődésben folytonosan változó tartalmú történeti fogalmaknak azokkal való azonosítását, illetőleg jelölését. Innét van, hogy a jog-, gazdaság-, társadalomtudomány és etnológia fogalmainak és műszavainak fenntartásnélküli alkalmazása a történeti jelenségekre éppúgy megbosszulja magát, mint a történeti és különösen a középkori források teljesen individuális természetű s ennek következtében zavaros, a jelenségek értékelésére alkalmatlan jogi, gazdasági és társadalmi terminológiájának kritikátlan használata. E tekintetben is hivatkozhatom egy kutatásaim közben nekem nagy nehézségeket okozó pénzügytörténeti példára. A középkori államháztartás jelenségei közt találkozunk oly pénzügyi szolgáltatásokkal, melyek magukon viselik a modern államgazdaságtani elméletek által pontosan körülírt egyenesadó minden ismertetőjelét. E jelenségekre az adótörténet közgazdász és jogász művelői rendszerint rákényszerítik a modern egyenesadó fogalmát és terminusát – az adót. Pedig pénzügytörténeti szempontból ezeknek csak egy kis része sorozható az adófogalom alá, mert az adófogalom a történeti fejlődésben jelentékeny változáson ment keresztül, kerete tetemesen kibővült. A középkorban e fogalom kifejezetten csak a rendek által önként megajánlott adókat foglalja magában. Az említett egyenesadószerű jelenségek más része – így például az Árpád-kor összes rendkívüli egyenesadói – pénzügytörténeti szempontból csupán a középkori regáléjövedelmek, ismét más részük – mint a királynak fizetett földesúri adó – a magángazdasági jövedelmek csoportjába tartozik. Mindenesetre kívánatos volna, hogy e jelenségek jelölésére az adó helyett a bonyolult fogalomnak teljesen megfelelő más műszavakat találjunk. Lényegében azonos nyelvtörténeti jelenségre hívta fel a figyelmet Gombocz Zoltán az úgynevezett alanytalan mondatok (esik, dörög, kienged stb.) történeti fejlődését vizsgálva. E mondatoknak a fejlődés korábbi fokozatain rendes, alanyos mondatok (esik az eső, az ég dörög, az idő kienged stb.) feleltek meg. Ezek szerint az alanytalan mondat spekulatív úton nyert nyelvfilozófiai fogalmát a nyelvtörténet nem használhatja, sőt határozottan megcáfolja. (V.ö. Társadalomtudomány. I. 99–100 l.) E példákból világosan megállapítható, hogy a történeti fejlődés igen gyakran megcáfolja az elméleti kigondolásokat. Ezért a történeti tudományok terminológiája csak akkor szabatos és megfelelő, ha a műszavak alkotásánál elsősorban történeti fejlődésre vagyunk tekintettel s a történetileg igazolható tényeket igyekszünk az érintkező tudományok elméleti úton nyert eredményeivel összhangba hozni.

A magyar történettudomány a gazdaság- és társadalomtörténeti kutatások sajnálatos hátramaradottsága következtében abban a kedvezőnek mondható helyzetben van, hogy az előrehaladottabb külföldi szakirodalom eredményeinek felhasználásával gazdaság- és társadalomtörténeti terminológiáját megalkothatja, mielőtt az egyes tudósok szubjektív természetű fogalomjelölései e téren nagyobb zavart okozhatnának. Az alkalmat meg kell ragadnunk. A gazdaság- és társadalomtörténeti problémák iránt érdeklődő történetíróknak a fogalmak tisztázása mellett nagyobb figyelmet kell fordítaniuk a terminológia kérdésére. Igyekezniük kell tudományszakjuk alapvető fogalmainak megfelelő műszavakat találni s azokat kifejezetten fixírozni. A szaktudósok egyetértő és céltudatos munkájával tárgyilagos és szakértő kritika ellenőrzése mellett rövid idő alatt megteremthetjük a magyar gazdaság- és társadalomtörténet szabatos és következetes terminológiáját. E munkálathoz mintegy bevezetésül a következőkben megkísérlem az ősi társadalom- és alkotmánytörténet alapvető fontosságú fogalmainak tisztázását és magyar műszavainak fixírozását.

* * *

Alig van tudományos kérdés, mely az utóbbi időben intenzívebb és gyakoribb vizsgálódás tárgya lett volna az ősi társadalmi és politikai szervezetnél. A történettudomány s különösképpen a jog-, alkotmány-, gazdaság- és társadalomtörténet, továbbá a szociológia, etnológia, néplélektan és összehasonlító jogtudomány művelői a legkülönbözőbb vonatkozásokban, egymással szinte versengve foglalkoznak e nehéz és nemrégen még teljes homályba burkolt kérdéssel. A fogalmak meghatározásában azonban lényegbe vágó ellentmondásokkal, a terminológia terén meg éppenséggel teljes zavarral találkozunk. A különböző tudományok műhelyéből e térre kalandozó tudósok eltérő szempontjai és módszere, valamint szubjektív szóhasználata útját állja a jelenségek szabatos definíciójának és megjelölésének. A dogmatikusok, etnológusok, szociológusok, jog- és gazdaságtudósok, tekintet nélkül a történeti változásokra, a fejlődési fokozatokra, túlságosan egyszerűsítik az úgynevezett primitív társadalmi fejlődést. Mindenütt természettudományi értelemben vett törvényszerűséget keresve, generalizálják az individuális és a tipikus, de csupán egy bizonyos fejlődési fokon jelentkező jelenségeket. A történettudósok viszont hagyományos individualizáló hajlandóságuk következtében, de a dogmatizálás túlhajtásaiból származó ahistorikus elméletektől is ez irányban befolyásolva, tagadják nemcsak a jelenségek törvényszerű ismétlődését, hanem még azok tipikus voltát is. Azonos fejlődési fokon szabályszerűen jelentkező, kétségtelenül tipikus jelenségeket is individualizálnak. Egy példával világítva meg a dolgot: a dogmatikusok, felismervén a primitív társadalmi szervezet, a nemzetségi szervezet vérségi természetét, a magasabb fejlődési fokon feltűnő, bonyolultabb társadalmi és politikai szervezetre is alkalmazzák annak ismertetőjegyeit. A történet tanúsága szerint mesterségesen, politikai céllal létrehozott törzsben a nemzetséghez hasonlóan természetes úton létrejött, vérségi köteléken nyugvó társadalmi szervet véltek felismerni. A nemzetségi vagyon- és jogközösség téves analógiájára építve törzsi vagyon- és jogközösségről beszélnek, noha a törzs – mint politikai szerv – gazdasági és jogszolgáltatási funkciókat nem látott el. A történettudósok nagy része pedig – e téves általánosítástól elriasztva – ahelyett, hogy a fogalmak szétválasztásával és tisztázásával igyekeznék az így keletkezett téves elméleteket cáfolni, nemcsak a törzs, hanem a nemzetség gazdasági és jogszolgáltatói funkcióinak jelentőségét is kétségbe vonja vagy kisebbíti, általánosságban tagadásba veszi a vérségi kötelék irányító gazdasági és társadalmi szerepét, s ahol ilyent mégis elismer, individuális jelenségként fogja fel. Az így támadt fogalomzavar természetes következménye a zavaros és következetlen terminológia, ami gyakran kellemetlen s a kutatót munkájában nagyon hátráltató félreértésekre vezet. Család és nemzetség, nemzetség és törzs, törzs és törzsszövetség, nemzetségi szervezet és törzsszervezet fogalmai és műszavai összefolyva, kellően el nem különítve tűnnek fel. A hazai irodalomban például a honfoglaláskori társadalmi és politikai szervezetet hol törzsszervezetnek, hol nemzetségi szervezetnek, hol meg idegen szóval clan-rendszernek nevezik. A törzsszervezet bukásáról szólva nem veszik észre, hogy a nemzetségi szervezet túlélte azt s amannak bukása után még századokig élt és virágzott. Vannak, kik a törzset kiterjedt, nagyobb nemzetségnek vélik. A család és nemzetség fogalmának kellő szétválasztása híján nemzetségneveket anakronisztikusan családnevekként (például Csák Máté, Aba Sámuel, Gutkeled István stb.) használnak. A későbbi korban családokat nemzetségnek neveznek. A német birodalomban, hogy csak egy kirívó példát említsek, a szabatosan definiált és szabályszerűen használt Sippe-fogalom (nemzetség) mellett a Geschlecht és Stamm szavak használatában mutatkozik jelentős fogalmi eltolódás.

Ez okból tartom szükségesnek az idevonatkozó fogalmak összefoglaló tisztázását és szabatos magyar műszavaiknak megállapítását anélkül, hogy e megállapítások és eredmények mindenben eredetiségre tarthatnának igényt. Ellenkezőleg, történeti kutatásaim közben induktív úton nyert eredményeimet a hazai és külföldi szakirodalom megállapításaival és eredményeivel összhangba hozva, igyekeztem a fogalmakhoz megfelelő és szabatos műszavakat keresni.^{2}

* * *

Család, családapa, családtagok. A történeti fejlődés kezdetleges fokán élő népek társadalmi és gazdasági szervezetének alapja a vérségi kötelék. Az első társadalmi alakulatok, közösségek természetes úton, vérközösség alapján jöttek létre. Legalacsonyabb és legkezdetlegesebb társadalmi és gazdasági formáció a család (oikoV, familia, Familie). A családi közösség természetes feje a családapa

(pater familias, Familienvater), ki korlátlan ura a vele teljes gazdasági és jogközösségben élő családtagoknak.^{3} Családtagok a feleség, gyermekek mellett ez utóbbiak leszármazói, az apa testvérei és elaggott szülei, sőt oldalági rokonok is lehetnek, ha nem váltak ki a családi közösségből.^{4}

Nemzetség, nemzetségfő, nemzetségtagok. Képletes rokonság. A családi közösségből a felnőtt családtagok kiválása és családalapítása által új családok szakadnak ki. A vérségi összetartozás tudata azonban a rokoncsaládoknál nem vész el. Sőt a korábbi teljes gazdasági és jogközösség kötelékei sem szakadnak el, hanem a család természetes szaporodás útján tágabb, magasabb társadalmi formációvá, nemzetséggé (ómagyar nyelven nem, genh vagy genoV, gens, Sippe vagy Geschlecht, etnológusoknál és jogtudósoknál néha Stamm, skót: clan, középkori latin: genus, generatio) bővül. A nemzetség közös őstől fiágon leszármazó családok vérségi köteléken nyugvó, tehát természetes úton létrejött gazdasági és jogvédelmi célzatú közössége. Lényegében tehát nem más, mint a természetes úton kibővült család. Feje a nemzetségfő (arcwn tou genouV), kezdetben a többit magából kibocsátó anyacsalád feje, később a nemzetség egyik legelőkelőbb vagy legkiválóbb tagja. Nemzetségtagok (ómagyar nyelven: nemesek, gennhtai gentiles, Gesippen vagy Geschlechtsgenossen) a nemzetséghez tartozó családok tagjai. Ezek egymással mindannyian vérrokonok. Előfordul azonban, hogy a nemzetség idegent is befogad kebelébe, többnyire házasság útján vele sógorságba került egyéneket. Az ilyeneket a képletes vérrokonság megkötésének különféle szertartásai közt (vérivás stb.) rokonná fogadják, miáltal ők a vérségi közösség teljes jogú tagjává lesznek.

Nemzetségi közösség. Nemzetségi vagyon és bíráskodás. A nemzetség kialakulásával a család elveszti minden gazdasági és jogi jelentőségét, a nemzetség legközelebbi vérségi kapcsolatban élő tagjainak igen korlátolt gazdasági és jogi önállósággal bíró életközösségi szervévé süllyed le. A nemzetség jóformán absorbeálja a családot, átvéve annak korábbi gazdasági és jogi szerepét. A kötelékébe tartozó családok vagyon- és jogközösségben élnek. Bár a családnak, sőt egyénnek is lehet magántulajdona, főleg ingóságok, ruha, szerszámok, a gazdaság alapját képező tulajdonképpeni vagyon – nyájak, gulyák, ménesek, a föld, a pásztor és földműves szolga – nemzetségi vagyon. Az egyéni örökhagyás (végrendelkezés) jogát az ősi társadalom nem ismeri, mert a vagyon a nemzetség közös tulajdona. A nemzetség tagjainak viszályait a nemzetségfő családapai hatalomból kinőtt bírói széke előtt intézik el. A nemzetség kialakulásával a családapai bíráskodás lassanként egészen háttérbe szorul. A fejlődés későbbi folyamán – úgy látszik a nemzetségfői méltóság fokozatos elenyésztével – bizonyos individuális szabályok szerint tisztet viselő vagy ad hoc választott nemzetségi bírák kezébe kerül a nemzetségi bíráskodás.

Vérbosszú. A nemzetségtagokat külsők részéről ért sérelem megbosszulása és kiengesztelése a nemzetség kötelessége és joga. E kötelességet a sértett legközelebbi hozzátartozói teljesítik az egész nemzetség nevében, szükség esetén annak tettleges támogatásával az ősi vérbosszújog (Blutrache) alapján. A vérbosszú – bár a mi szemünkbe elsősorban e természete ötlik – nem büntetőjogi, hanem inkább vallásos tény. Célja nem a bűnös megbüntetése, hanem a megölt vagy sértett nemzetségtag túlvilági nyugalmának visszaszerzése, a rajta esett gyalázat letörlése, kiengesztelése.

Ág, rokonnemzetségek közössége (phratria), másodlagos család. A társadalmi fejlődés további fokán a differenciálódás individuális természetűvé válik. A természetes szaporodás következtében nagyon kibővült nemzetségeken belül idők folyamán ágak (középkori latin: linea) képződnek. Van eset rá, hogy ez az alakulat állandósul, vagyis a nemzetségi kötelék épségben marad, de a nemzetségi közösségen belül, több családot egybefoglaló ági közösségek keletkeznek és maradnak fenn. Ez azonban kivételes és minden bizonnyal a régi nemzetségi szervezetet keresztező újabb, idegen (területi vagy más) szervezet hatása következtében megkövesedett, természetellenes állapot, mint ezt a székely és kun nemzetségi és ági szervezet bizonyítja. A fejlődés rendes útja az, hogy az ágak leszakadnak. Ha már most az így leszakadó ágak és az anyanemzetség közt minden gazdasági, jogi és más (istentiszteleti) közösség megszűnik, az ágak a régihez mindenben hasonló új nemzetségekké formálódnak. A fejlődésnek ezt a típusát találjuk a magyaroknál és a germánoknál. Ha leszakadó és nemzetséggé formálódó ágak közt fennmarad bizonyos, habár csak közös kultuszban megnyilvánuló, inkább képletes közösségi kapcsolat, létrejön egy magasabb vérségi formáció. A görög jratria (és valószínűleg a római curia is), melyhez hasonló alakulatot más ősállapotú népeknél (például az indiánoknál) is találtak, az ágakra szakadt, de azokat összetartó régi nemzetség módosult alakja, melyet a magyar fejlődésben ismeretlen lévén, leghelyesebb lesz – Morgant követve – görög néven phatria-nak neveznünk. Az ágak leszakadásához és önálló nemzetséggé formálódásához hasonló, de lényegében mégis más természetű jelenség a nemzetségeknek önálló családokra szakadása. Ez a jelenség a nemzetségi szervezet teljes felbomlásának befejező eseménye, ami mellesleg szólva nálunk a XV. században következett be és kísérő tünetei közt szerepel a nemzetségi vagyon felosztása és a családnév (vezetéknév) felvétele. Ez a felbomlott nemzetségből kiszakadó másodlagos család, mely kiterjedésében gyakran megfelel a régi nemzetségnek, megőrzi ugyan s néha hosszú időn át a nemzetség bizonyos jogi sajátságait,^{5} mégis nélkülözi az ősi, mondjuk primer család és a belőle alakult nemzetség leglényegesebb gazdasági és jogi sajátságait: a családtagok vagyon- és jogközösségének jellemző ismertetőjelét.

Nemzetségi szervezet. A nemzetségek kialakulása nyomán létrejött kezdetleges történeti állapot, midőn azonos etnikumú nemzetségek a maguk zárt nemzetségi közösségében – minden politikai kapcsolat híján – egymástól elkülönülve, egymás mellett élnek, a tiszta nemzetségi szervezet. A tiszta nemzetségi szervezet kezdetleges állapotának éles megkülönböztetése attól a későbbi foktól, midőn a nemzetségi szervezet más természetű, magasabb alakulatok (törzs, törzsszövetség, állam) keretében elhelyezkedve működik, főleg a magasabb formációk keletkezésének és természetének meghatározása szempontjából bír fontossággal. A tiszta nemzetségi szervezetben élő népek állapota azt bizonyítja, hogy a fejlődésnek egyik korai fokán rokon etnikumú s egymással jórészben vérrokon nemzetségek a maguk individuális gazdasági és jogközösségében elkülönülve, az etnikum és nyelv azonosságán kívül minden összetartó kötelék nélkül élnek egymás mellett. Ezek szerint a nemzetségről leszakadó és új nemzetségekké formálódó ágak kiválása és önálló nemzetségi közösséggé alakulása egyértelmű a vérségi kötelék gazdasági és jogi értelemben vett teljes elszakításával. A vérségi kötelék ilyen megszűntének legfeltűnőbb bizonyítéka a nemzetségek magánharca, vagyis a nemzetségnek más nemzetséggel szemben gyakorolt vérbosszúja. Vérbosszú vérrokonok közt a primitív társadalomban ismeretlen s ha az egymásból kiszakadó nemzetségek vérségi köteléke épen maradna, köztük nem volna helye vérbosszúnak. Ebből természetszerűleg következik, hogy minden elmélet, mely a nemzetségnél, illetőleg a phatriánál magasabb formációt (a törzset) a nemzetség keletkezéséhez hasonló úton, természetes kibővülés útján létrejött alakulatnak mond, alapjában téves. Ez az elmélet ugyanis feltételezi, hogy a fejlődésnek éppen azon a korai fokán, melyen a tiszta nemzetségi szervezettel találkozunk, fenn kellene állni az anyanemzetség s a belőle kivált többi nemzetségek közt az összetartozóság gazdasági és jogi értékű vérségi kötelékének.

Vérségi szervezet. Mindebből világosan kitűnik, hogy a tiszta nemzetségi szervezet korával eljutottunk a fejlődésnek addig a fokáig, amíg a primitív társadalmi és gazdasági szervezet tiszta vérségi szervezetnek nevezhető. A következő fejlődési etapon már bonyolultabb jelenségekkel találkozunk. Bár a vérségi kötelék alig veszt gazdasági és jogi jelentőségéből, mellette más tényezők lépnek fel, melyek jelentkezése a tiszta vérségi szervezet megszűntét, illetőleg a vérségi szervezetnek új elemekkel való kibővülését jelenti.

Törzs, törzsfő. A tiszta nemzetségi szervezet korát követő fejlődési fokon jelentkező magasabb formáció a törzs (ómagyar: had, julh, tribus, Völkerschaft,

Stamm). A nemzetségnek a családból természetes úton kibővült primer alakulatával szemben a törzs a nemzetségek szabad elhatározásán alapuló, önként létrehozott, mesterséges és keletkezésében időleges természetű politikai képződmény. Mint kettős jelentőségű neve – had, julh, tribus – is kifejezi, korábban minden politikai kötelék nélkül egymás mellett élő, etnikailag rokon nemzetségek politikai (katonai) célú szövetkezése által létrejött közösség. A törzs tehát elsősorban és lényegében politikai szerv. A primitív közfelfogás azonban nem tesz különbséget politikai és társadalmi szervezet fogalma közt. A tiszta nemzetségi szervezet korában a nemzetség társadalmi és gazdasági alakulat létére a kezdetleges politikai funkciókat is ellátja. Mivel a kezdetleges népek felfogásában így összefolyik a társadalmi és politikai szervezet fogalma, másrészt mivel egyedüli társadalomalkotó tényezőként a vérségi köteléket ismeri, a közfelfogás az új politikai alakulatra, a törzsre szükségképpen átruházza a korábbi társadalmi alakulat, a nemzetség leglényegesebbnek ismert sajátságát: vérségi természetét. A vérségi összetartozás, a közös őstől való leszármazás hite a törzsi kötelék állandósulásával az egész törzs népének sajátjává lesz, noha e hit csak a törzsbeli nemzetségek egy részénél, a legújabb képződésűeknél vezethető vissza való hagyományokra. A többiek vérrokonsága nem alapszik ősi tudaton, mert még ha az ősidőkben valóban ugyanegy nemzetségből szakadtak is ki és formálódtak önálló nemzetségekké, a vérrokonság tudata a vérségi (nemzetségi) kötelék szétszakításával természetszerűen elenyészett. Ilyképpen a meglévő, de elhomályosult vérségi összetartozás tudatát is újra kellett föleleveníteni, ott pedig, ahol ily összetartozás sohasem volt, azt mesterségesen kellett létrehozni. E kettős célt a törzzsé szövetkezéskor a képletes vérrokonságnak a vérrokonná fogadás ősi szertartásai közt végrehajtott megkötésével érik el. Az egymást ilyen rokonná fogadó nemzetségek egymással fiktív vérségi viszonyba kerülnek. A törzs élén a törzsfő (ómagyar: hadnagy, Magyar Krónika: capitaneus, Konstantinusnál [Konsztantinosz] boebodoV, azaz vojevoda = ,Heerführer’ julobasileuV, rex, gót thiudan, Herzog = princeps, rex)^{6} áll, kezdetben a törzsközösség időleges természetéhez képest időlegesen választott katonai méltóság. A szövetkezés állandósulásával s a vérrokonsági hit megrögződésével örökössé válik a törzs közös ősévé emelt nemzetségi hérosztól egyenes ágon leszármazó vezetőnemzetségben.

Nemzetségi autonómia a törzsben. Engesztelési rendszer. Törzsi bíráskodás. A saját önkéntes elhatározásából törzzsé szövetkezett nemzetségek a törzs keretében is megőrzik teljes gazdasági és jogi autonómiájukat. A nemzetségi szervezet nem bomlik fel, csak jelentéktelen részletekben módosulva illeszkedik, mint társadalmi és gazdasági szervezet, az új politikai szervezet keretébe. Vagyonjogi és gazdasági szempontból nem áll be változás, csupán a jogszolgáltatási autonómia szenved csorbát. Az addig független elzárkózottságban élő nemzetségek belső jogrendjének megóvása továbbra is a nemzetség belső ügye marad. A létrejött külső politikai természetű kapcsolatok azonban szükségessé teszik a nemzetségközi jogviszony rendezését. A köz, az újonnan megalakult politikai természetű közösség érdekében, mely célját, a külső ellenség elleni katonai erő kifejtését csak teljes egységben érheti el, gátat kell vetni a vérbosszújog alapján dúló magánharcnak, ami elfajulás esetén a törzs bomlására vezethet. Ez a belátás tör utat a tiszta vérbosszú rendszerét felváltó engesztelési (compositionális) rendszernek. Ennek értelmében, bár a vérbosszú bizonyos korlátozásokkal élő jogszokás marad, a sértett fél – mindig egy család vagy nemzetség – a sértőtől pontosan előírt szertartások közt megfizetett engesztelési díj, vérdíj^{7} (Wergeld, Busse) elfogadásával szerez elégtételt. Az engesztelési szertartásokon, melyeknél nagy szerepe van a kiegyezést közvetítő, sőt döntőbírákként szereplő s a sértővel és sértettel egyaránt barátságos viszonyban élő nemzetségek tagjaiból ad hoc választott nemzetségi bíráknak, a korlátozás mellett is kifejezésre jut a nemzetségek jogszolgáltatási autonómiája, illetőleg elégtételszerzési joga. A kompozícionális rendszer elfogadása a nemzetségek szemében kétségtelenül jogfeladás színezetével bír, mert a vérbosszú gyakorlása nemcsak kötelesség, hanem jog is. Életbeléptetése tehát erőhatalommal nem igen képzelhető el. Sokkal valószínűbb, hogy az eredetében fiktív vérrokonság hitének kialakulása vezetett annak elfogadására. Mint említettük, a primitív társadalom vérrokonok közt nem ismer vérbosszút. A vérrokonság képletes megkötése tehát szükségszerűen a vérbosszújog korlátozására, a békés engesztelődés lehetőségének biztosítására kényszerítette a társadalmat. A fejlődés magasabb fokán, a törzsfői méltóság örökössé válása után ő is gyakorol bírói, egyeztető funkciót a nemzetségközi viszályokban. Bíráskodási hatásköre azonban terjedelemben nem közelíti meg a családapa és nemzetségfő korlátlan bírói hatáskörének terjedelmét, s úgy látszik, az előtte önként megjelenő felek kiegyeztetésére van korlátozva.

Törzsszövetség, vezér, fejedelem. Többnyire rokon etnikumú, de néha csak szomszédsági viszonyban élő törzsek katonai (védelmi vagy támadó) célú és kezdetben mindig időleges természetű szövetkezése hozza látra, mint magasabb politikai formációt, a törzsszövetséget (Bund, Róma három tribusa, Attika négy julh-je, a nyolc törzsből álló besenyő, a hét törzsből álló magyar törzsszövetség, a germán törzsek egyesüléséből keletkezett bajor, frank, szász stb. Stamm). A törzsszövetség tisztára politikai (katonai) alakulat s kialakulása nem érinti a törzsi és nemzetségi autonómiát. A törzsszövetségnek kezdetben nincsenek állandó funkcionáriusai, csak időleges katonai vezetője, vezére van, kit a szövetségbe tartozó törzsek, illetőleg a törzsfők választanak közös hadi vállalatokra. Hadjárat idején a vezér természetesen korlátlan úr, de békében a törzsek belső ügyeibe nincs beavatkozása, méltósága szünetel vagy megszűnik. A fejlődés későbbi fokán előfordul, hogy a törzsközi összeütközések elkerülése végett állandó békéltető, döntő bírót is választanak, vagy ilyen hatáskörrel ruházzák fel a vezért. E katonai és bírói funkcionáriusok az egyébként laza kapcsokkal egybefűzött törzsszövetség politikai egységének kifejezői. Ily szövetségben hosszú ideig együtt élő törzsek közt idők folyamán a közös élet, együtt átélt viszontagságok, a törzsek eredetileg idegen etnikuma esetén is természetszerűleg kialakuló közös nyelv megteremtik az együvé tartozás érzetét, vagy ami primitív népeknél ezzel teljesen egyértelmű, a vérségi összetartozás tudatát. Miként a nemzetségről a törzsre, a törzsről a törzsszövetség egész népére átöröklődik a közös őstől való leszármazás hite. Mihelyt ez a hit a határozott tudat formáját ölti fel s a konzekvenciák levonására kellő erővel és aktivitással rendelkező egyén, nemzetség vagy törzs áll a mozgalom élére, a törzsszövetség szervezete is a képletes vérrokonságon alapuló törzs szervezetéhez hasonlóvá módosul. A törzsszövetség – vélt vagy valamely törzs, nemzetség vagy egyén által azzá minősített – közös ősétől egyenes ágon leszármazó törzsfői nemzetség magához ragadja – akár a képletes vérrokonságot kifejező választási szertartások (például vérszerződés alapján), akár egyszerű hatalmi ténnyel – a szövetség feletti örökös főhatalmat. A törzsszövetség örökös feje a fejedelem, kinek méltósága képletesen bár, de a családapai, nemzetségfői, törzsfői méltóság egyenes leszármazottja. Az örökös fejedelemség ilyképpen részben valódi, részben fiktív vérségi kapcsolatokra támaszkodó intézmény, s éppen ez a természete különbözteti meg az egyéni kiválóság által megteremtett későókori monarchiától s az „Isten kegyelmére” hivatkozó középkori királyságtól. Ebből a természetéből következik, hogy bár monarchikus intézménynek látszik, nem áll ellentétben a vérségi kapcsolatokon alapuló vagy legalább is ilyenekre támaszkodó autonóm törzsi és nemzetségi szervezettel. Az örökös fejedelemség alapítása éppoly kevéssé érinti a törzsi és nemzetségi autonómiát, mint a törzsszövetség kialakulása. Lényegében nem más, mint a laza és időleges törzsszövetség állandóságának intézményes biztosítása a vezéri méltóság örökössé tételével. Az örökös fejedelem a maga háborús idők kivételével szűk korlátok közé szorított hatalmával mintegy megszemélyesítője, képletes kifejezője a törzsszövetség egységének és állandóságának.

Törzsszervezet. A tiszta nemzetségi szervezet után kialakuló állapot, midőn az egymás mellett élő nemzetségek már törzsekbe, tehát politikai egységekbe tömörülnek, a törzsszervezet állapota, ami a tiszta nemzetségi szervezet megszűntétől az örökös fejedelemség bukásáig, illetőleg királysággá, korlátlan monarchiává alakulásáig folytonosan tart. A nemzetségi szervezet tisztán társadalmi és gazdasági fogalmával szemben a törzsszervezet fogalmának már politikai tartalma is van. A kettőnek analóg értelmezése – bár még a szorosan vett szakirodalomban is gyakori jelenség – alapjában téves tudományos ítélet. Nemzetség és törzs, nemzetségi szervezet és törzsszervezet lényeges jegyeikben különböző történeti alakulatok. Eltérő természetük jut kifejezésre eltérő sorsukban is. A fejlődésnek azon a fokán, mikor az egyes állam, a valódi monarchia megalakul, a törzsszervezet s vele a törzs, mint az új politikai szervezettel ellentétes politikai szerv, meg kell, hogy bukjék. Viszont a nemzetség, mint társadalmi és gazdasági szerv az új politikai alakulat keretében ahhoz simulva tovább él és működik. Magyarországon például a törzsszervezet a királyság alapításakor – Koppány és Ajtony leverése után – végleg megbukott, a nemzetségi szervezet bomlása azonban csak a XIV. században következett be, mikor az új, rendi gazdasági és társadalmi szervezet teljesen kialakult.

Társadalmi rétegek. Szolgák. Idegenek. Az ősi társadalmak nem ismerik az osztálykülönbségeket. A fejlődésnek azon magasabb fokán azonban, mikor a nemzetségek már törzsekké s még inkább mikor a törzsek törzsszövetséggé tömörülnek, szükségképpen keletkeznek bizonyos társadalmi különbségek. A törzsfők, vezérek, fejedelem, a jó vitézek, kiváló, ügyesen gazdálkodó vagy szerencsésebb egyének nemzetsége s a tagjaik számszerű gyarapodása miatt hatalomban is gyarapodó nemzetségek kiemelkednek a többi sorából. A tisztségviselés megkülönböztető jegyével díszítve, katonai érdemeik és vagyoni helyzetük következtében egy, a többitől mindinkább elkülönülő előkelőbb társadalmi réteggé alakulnak a törzs, illetőleg törzsszövetség népe körében. Ez a differenciálódás szükségszerűen be kell, hogy következzék, mihelyt a nemzetségek kilépve merev elkülönzöttségükből, politikai kötelékkel kapcsolódnak egymáshoz. E rétegződés azonban még korántsem tekinthető osztályképződésnek. Az osztályképződés akadálya a társadalom vérségi szervezete, melynek értelmében mindenki tagja valamely nemzetségnek és részese a nemzetségi, közvetve tehát a törzsi és törzsszövetségi autonómiának. Így lényegében a társadalom minden tagja egyenlő. Mindazonáltal ebben a társadalmi rétegeződésben lehetetlen fel nem ismernünk a törzsszervezet bukása után azonnal meginduló osztályképződés egyik legfontosabb előfeltételét. Az osztályképződés másik fontos előfeltételét is megtaláljuk az ősi társadalomban, de annak tulajdonképpeni keretein kívül. Már a tiszta nemzetségi szervezet korában, de különösen a törzsszervezet későbbi fokán mind fontosabb szerepet töltenek be a nemzetségi gazdaságokban a hadifoglyoktól, a törzs vándorlásai közben behódolt, leigázott idegenektől származó szolgák, a későbbi alacsonyabb társadalmi osztályok ősei. A szolga nem volt tagja a társadalmi szervezetnek. Mint vagyontárgy felett, az őt birtokba vevő nemzetség korlátlan hatalmat gyakorolt, de éppen mint gazdaságilag értékes tárgy, élvezte is az őt birtokló nemzetség védelmét. Helyzetük – a hadjáratok idején fölös számban foglyul ejtett és vásárra hurcolt hadifoglyokról nem szólva – általában kedvezőbb, mint az ókori és a főleg spanyol-portugál rabszolgakereskedés révén forgalomba jött újkori néger rabszolgák helyzete. A háztartásban alkalmazott szolga – bár kíméletes bánásmódban nem részesült – a primitív népeknél minden jogtalansága mellett is sokkal inkább a családhoz tartozott, semhogy rájuk az embertelen bánásmód rendszerességét imputáló rabszolga szó volna alkalmazható. Még kedvezőbb a hódolt népségből kikerülő, önálló háztartást folytató, ősfoglalkozást űző pásztor és földmíves szolgák helyzete, kik az úrnak, illetőleg hódoltató nemzetségnek fizetett terményadó fejében védelemben részesültek s maguk élvezték munkájuk gyümölcsét. Társadalmon kívüli népelemet alkottak a törzsek népe közt, különösen a fejlődés magasabb fokán gyakrabban letelepedő idegenek – kereskedők, kézművesek stb. Ezek a szolgákhoz hasonlóan egyes nemzetségek, többnyire a törzsfők, később a fejedelem nemzetségének védelme alá húzódva s ennek adózva élnek viszonylag független életet.

* * *

A jelenségek és összefüggésük teljes megértése és helyes értékelése végett egységes fejlődési folyamat keretében igyekeztem róluk képet adni. Ki kell azonban emelnem, hogy ez a fejlődési folyamat tipikus ugyan, de nem törvényszerű. Nem minden társadalom megy szükségképpen és teljesen végig az itt vázolt fejlődésen s az ismertetett jelenségek mindegyike nem jelentkezik vagy legalább is nem tökéletes egyformaságban jelentkezik mindenütt. Különböző népeknél, különböző helyen és korban a tipikus kereteken belül a részletekben s néha lényeges részletekben is individuális jelenségekkel találkozunk. A fejlődésre ható külső és belső erők, a történeti tényezők individualitása magát a fejlődést is individuálissá teszi.

[1] (Első kiadása: Társadalomtudomány, 1921. 531–543. l.)