2. A társadalmi osztályok Szent István államában
(1921)^[1]

A népvándorlás tízszázados mozgalmaiban Kelet-Európa pusztáin tanyázó s a szomszédos államok népét hadjárataikkal megmegremegtető nomád, turáni pásztornépek gazdasági tevékenysége az állattenyésztésben, ló- és baromtartásban merült ki. Fényűzési igényeiket kezdetben a vadászat gyönyörei s az ezúton szerzett állati termékek, csontok és prémek teljesen kielégítették.

A megtelepedett földműves népekkel, Dél-Európa és Ázsia kultúrnemzeteivel folytatott évszázados érintkezés megismertette velük a kultúra és civilizáció hasznos és célszerű termékeit. Az újság ingerével ható élvezeti cikkek rávezették őket a fényűzésre, a vagyoni fölösleg értékének tudatára. A gazdasági munkálkodás kinőtt kezdetleges keretéből; már nem csupán a termelő nemzetség ellátását, hanem bizonyos, fényűzésre fordítható fölösleg előállítását is célozta.

A pásztornépek életmódjával, gazdasági helyzetével és felfogásával merő ellentétben volt a földművelő és ipari foglalkozások űzése. A földműves munkás helyzete, a maga földhözkötöttségével a szolgaság érzetét keltette bennük, az ipari munkát – akárcsak a házi foglalkozásokat – nőiesnek, puhának tartották. A szabad ember lealázónak tartotta e foglalkozásokat, de mivel igényei emelkedésével azok gyümölcsét élvezni akarta, idegen munkaerőre kellett támaszkodnia. Így vált a hadizsákmány legfontosabb részévé az emberanyag. A hadifoglyokat, kiket a kezdetleges, létfenntartási küzdelmekben elpusztítottak, most már megkímélik. Részben cserébe adják őket ipari és földművelési termékekért, részben a háztartásbeli, ipari és földműves munkák végzésére saját gazdaságukban alkalmazzák. A rabszolgák tartása mindenütt idegen kultúrhatásokra, az igények emelkedésére és ezzel kapcsolatban az emberi munkaerő gazdasági jelentőségének felismerésére vezethető vissza.^{1}

A Lebediában tanyázó magyar törzsek mellett már ott találjuk a házi és ipari munkákat végző, jobbára hadifoglyokból lett rabszolgákat és a földműves terményeiből évi szolgáltatással tartozó hódolt szláv népeket.^{2} Békén megfért egymás mellett a hódító magyar és a leigázott szláv. Gazdasági érdekeik nem ütköztek össze, sőt kiegészítették egymást. A szláv művelte földjét s ha évi termése egy hányadával kielégítette a magyar igényeit, védelmet talált nála ellenségeivel szemben.^{3} A nemzetségi szervezethez tartozó szabad magyarok mellett ezek az idegen eredetű, hadifoglyokból és hódolt népekből lett rabszolgák a későbbi fejlődés folyamán kialakult alsóbb társadalmi osztályok ősei.^{4}

A IX. század folyamán nagy és mélyreható változás következett be a magyarok politikai szervezetében. Az addig csupán etnikai kapcsokkal összefűzött törzseknek – a közös fővezér (kende) és bíró (dsile, gylas) ad hoc választásával kifejezett – hadiszövetsége állandó jelleget öltött. Bár az örökös fejedelemség alapítása hadicélokból történt s korántsem tekinthető egységes állam alapításának, kétségkívül megindítója volt a nyolc törzs nemzetté tömörülésének.

A politikai átalakulás összefügg az idegen kultúrhatások nyomán bekövetkezett gazdasági emelkedéssel s mindkettővel szoros kapcsolatban ment végbe az ősi, egységes társadalom bomlása. Az örökös fejedelemség alapításával egy időben a többi méltóság részéről is megindult a hivataluk örökössé tételére irányuló törekvés. A törzsfőnöki (vajda) és nemzetségfői méltóságot azelőtt is – mint minden nemzetségi szervezetben élő népnél – többnyire egyazon család legidősebb vagy legkiválóbb tagja viselte.^{5} A X. században – ha ugyan a források hézagos értesítéseit figyelembe vehetjük – örökössé vált a két bírói tisztség is.^{6} Az örökös méltóság az illető családoknak előkelőbb helyzetet biztosított. A gazdálkodás keretének kibővülése, mit fényűzési igények keletkezése és a rabszolgatartás kezdete jelölnek, természetszerűleg maga után vonta az egységes társadalom vagyoni alapon álló megoszlását. A kiválóbb vitéz több zsákmányhoz, több rabszolgához jutott s vagyona gyarapodtával családja, nemzetsége a többi fölé emelkedett. Ismét mások hadi balszerencse, a család túlságos szaporodása következtében elszegényedtek.

Ősi jog szerint ugyan a nemzetségek teljes korú férfitagjai egyenrangú részesei a szabad magyarok politikai és társadalmi közösségének, de az idők folyamán előállt aránytalan vagyonmegoszlás egy előkelőbb, gazdagabb és egy alacsonyabb sorsú, szegényebb társadalmi réteg kialakulására vezetett.^{7}

A honfoglalás szoros kapcsolatba hozta őseinket a hazánk területén elszórtan élő szláv, bolgár, avar s egyéb néptöredékekkel, kik a lebediai földműves szlávok szerepét véve át, terményeik egy hányadát a magyar nemzetségek igényeinek kielégítésére fordították. Az úr szempontjából ezek a hódított földön élő földművesek éppúgy szolgák voltak, mint a hadifoglyokból lett, házi és ipari foglalkozást végző cselédek. A foglalkozásbeli és helyzeti különbségek azonban biztos választóvonalat alkottak a kettő között. A házi cseléd, a tulajdonképpeni rabszolga helyzete ura családjának, háztartása és állattenyésztő gazdasága körül szoros függőségi viszonyra vezetett. Ő éppúgy a nemzetség vagyonához tartozott, mint annak igavonó barma vagy élettelen ingóságai.^{8} Ezzel szemben a földműves nép függősége sokkal enyhébb formában jutott kifejezésre. A földművelő szlávság saját ősi tanyáján élt tovább és művelte a határt. Urául ismerte a magyart, aki évi termelése egy részét követelte tőle békés megtűrés fejében. A termésből kapott hányad érdekévé tette a magyar nemzetségeknek e földművesek védelmét és szokásjoggá fejlesztette a felfogást, hogy azoktól adószerű terményhányadot szednek ugyan, de életükkel és vagyonukkal nem rendelkeznek. A hódolt népek utódainak, a földműves szolganépeknek^{9} hasonlíthatatlanul jobb helyzetük volt a tulajdonképpeni rabszolgáknál.^{10}

A fejedelemválasztást és honfoglalást követő száz év lényeges változásokat hozott létre a magyar társadalomban. A szabadokat a hatalmi és vagyoni tényezők különfélesége két nagy, s állíthatjuk, élesen körvonalazott társadalmi rétegbe osztotta. A vagyonosabb elem, rabszolgák és töméntelen jószág birtokosai, rabszolgáikkal földet műveltettek, ipari munkát végeztettek, barmot tenyésztettek és a meghódolt földműves szlávok utódaitól bizonyos terményszolgáltatásokat szedtek. A kevés marhával és néhány rabszolgával rendelkező, szegényebb szabadokat vagyoni helyzetük rákényszerítette a földművelés elsajátítására. A foglalkozásbeli és vagyoni hasonlóság azután társadalmi közeledést eredményezett köztük s a mindjobban magyarosodó szolganépek közt.^{11} Gazdasági tekintetben az alsóbb réteg közelebb állt a kor felfogása szerint társadalmon kívül álló szolganépekhez, politikai szerepük, a személyes hadba szállás kötelezettsége és a közös származás emléke viszont a vagyonosabb előkelőkkel kapcsolta össze.

A szabadok mellé harmadik társadalmi rétegként csatlakoztak a szolganépek, kik földjeik használatáért és életük váltságáért türelmi díj címén bizonyos terményhányadot fizettek a magyar nemzetségeknek.^{12}

A gazdasági és kulturális okok következtében megindult társadalmi fejlődés betetőzését a politikai megoszlás gátolta. A nemzetségi szervezet útjában állt a társadalmi osztályok természetes kialakulásának. A törzsek és nemzetségek vérségi kapcsolatokon nyugvó szervezete és vagyonközössége egyrészt megakadályozta a vagyoni alapon megindult differenciálódás teljes érvényre jutását, másrészt rendezetlenül hagyta a társadalmon kívül állóknak tekintett szolganépeknek és rabszolgáknak a közhöz való viszonyát. Egységes fejlődés csak a kor gazdasági viszonyainak már meg nem felelő törzsszervezet bukásával következhetett be.

Géza és István államalkotó működése volt hivatva a társadalom kialakulásának elősegítésére és betetőzésére. Szent István keresztény állama az akadályozó tényezők elhárításával útját egyengette a társadalmi fejlődés helyes irányának. Az új rendszer a királyi hatalom és az egyház centralizált közigazgatási szervezetét állította a nemzetségi önkormányzat helyébe; az ősi vagyonközösséggel szemben a királyi hatalomból származó tulajdonjog elvét léptette életbe. A társadalmi osztályok kialakulása, a gazdasági okokból megindult természetes fejlődés mellett e két tényező működésének eredménye volt.

A XI. századbeli magyar világi társadalom élén az egységes nemesi osztály állt.^{13}

A nemes embert (nobilis)^{14} mint a nemesi kúria^{15} urát, a hatósága alá tartozókkal szemben senior-nak,^{16} később egyszerűen úr-nak (dominus)^{17} nevezik. A törvényekben és oklevelekben előforduló primates, principes, optimates elnevezések nem jelölnek külön főnemesi osztályt, csak a királyi tanácsban ad hoc résztvevő főméltóságokat és nemeseket.^{18}

A középkorban állam és társadalom szoros kapcsolatban álltak egymással. A különböző közhatalmi funkciókat a társadalom egyes osztályai végezték.^{19} Az ősi magyar törzsszervezetben minden szabad magyar részese volt bizonyos mértékben a közhatalomnak. A törzsek és nemzetségek törvényhozása, hadügye és közigazgatása – ha ugyan szabad e szavakat ily primitív állapotra vonatkoztatnunk – a nemzetségfők és törzsfők, vagyis a vérségi kapcsolaton nyugvó népegységek természetes vezetői kezében volt, kik e hatalmat és jogot, eredetileg választott méltóságot viselvén, a nemzetségek tagjainak megbízásából gyakorolták.^{20}

A királyság alapításával a nemzetségi önkormányzat helyébe a királyi hatalom központosított közigazgatási szervezete lépett. A történelem vitás kérdései közé tartozik, hogy a nemesség milyen helyeztet foglalt el Szent István államszervezetében? A nemeseknek a vármegyei szervezethez való viszonya s ezzel kapcsolatban a nemesi és királyi vármegye kettős vagy egységes szervezete fölött folytatott tudományos vita^{21} ma sincs eldöntve, aminek okát kétségkívül az irányadó szempontok helytelen megválasztásában kereshetjük.

A főelv – amit e kor intézményeinek vizsgálatánál egy percre sem volna szabad szem elől tévesztenünk – az, hogy Szent István államának egész berendezése a kor gazdasági színvonalának megfelelően – perszonális jellegű volt. Ehhez képest az állami közigazgatás, elsősorban a vármegyék sem területi, hanem személyi függőségen alapultak.

A vármegye, helyesebben várispánság (civitas) a XI. században nem volt kialakult földrajzi fogalom, hanem az ispán (comes) hatásköre alá tartozó népek közösségének neve. A földrajzi megye (comitatus, mega) a XI–XII században nem jelentett kikerekített területet, csak az ispán fennhatósága alá tartozó népek fekvőségeinek összességét.^{22} Ez magyarázza meg a várföldek szétszórtságát s a nemesi vármegyék és várispánságok közt fölfedezni vélt különbségeket.^{23}

A királyságnak perszonális és nem territoriális függőségen nyugvó helyzete magyarázza meg azt a másik jellemző sajátságot, hogy István centralizált államának a várispánságok nem voltak kizárólagos közigazgatási szervei. A várispánságok nem képezvén területi alakulatokat, a várispánok alá természetszerűleg csak kifejezetten alájuk rendelt népelemek tartoztak és ha valaki nem volt a várispán alá rendelve, azzal még nem jött ellentétbe a korlátlan központi hatalommal. Voltak a legalsóbb népelemek közt is olyanok, kik a várispánok joghatósága alá semmiben sem tartoztak. Ilyenek az udvarnokok, kik a királyi udvarispán (nádor, comes palatii) alá rendeltettek.^{24} Alapjában téves tehát az a felfogás, mely a nemesek mentességét a várispánok hatásköre alól a király központosító törekvéseivel ab ovo ellentétben állónak tartja, de téves az is, mely ebből a mentességből a központi hatalom alól való mentességre, vagy éppen a királyi hatalom korlátolt voltára következtet.

Szent István az állam szervezésekor annak igazgatásában és vezetésében elsőrendű szerepet szánt a magyar nemzetségek tagjainak, de csak azoknak, akik az új rendbe föltétlenül belenyugodtak s ezáltal a király centralizáló törekvéseinek elősegítőivé lettek. A szabad magyaroknak a régi rendhez mereven ragaszkodó rétege ellentétbe kerülvén a királyi hatalommal, ellenállásával saját halálos ítéletét pecsételte meg. A király a lázadókat leverte, hatalmukat megsemmisítette, a vezetőket kivégeztette és családjukat – a vagyonvesztés ítéletét végrehajtva – minden további akcióra képtelenné tette.

A királyhű nemzetségek tagjai megtartották addigi vagyonukat, sőt az egyéni tulajdon érvényre jutásával azt királyi adományokkal gyarapították. A szabad magyarok a nemzetségi önkormányzat helyett ezután mint a királyi adminisztráció tisztviselői gyakoroltak közhatalmi funkciókat, a nemzetségi hadsereg helyett a királyi haderőben szolgáltak.

A királyi közigazgatás főtisztviselői nagy részben a szabad magyarok vagyonilag kiemelkedő, előkelőbb rétegeiből kerültek ugyan ki,^{25} de mellettük hasonló tisztségekbe jutnak a külföldről bevándorolt lovagok és egyszerűbb vitézek sorából felemelt adományosok. Mivel a középkorban elsősorban a közhatalmi szervezetben való részvétel minősége tömöríti az egyeseket egységes társadalmi osztályokba, a XI. század nemesi osztálya nem tekinthető többé a szabad magyarok előkelő rétegével azonosnak. Az új nemességnek számottevő részét alkották a külföldi, jobbára német lovagok^{26} és az alacsonyabb sorból felemelkedett adományosok utódai. A központosított királyi hatalommal egy időben s annak természetes következményeképp az ősi származási nemesség helyébe vagyoni kiváltságon alapuló udvari vagy hivatali nemesség lépett.^{27}

A középkori keresztény felfogás szerint minden jog és kiváltság forrása az uralkodónak isteni kegyelemből származó hatalma volt. A nemesség éppúgy a király hatalma alá tartozott, mint a többi alattvaló. Kiváltságos helyzete is az uralkodói kegyből származik, de a többi alattvalóétól eltérő viszonyt létesített közte és a központi hatalom közt. A nemeseket egyetlen forrás sem említi a várispánok joghatósága alá tartozó népek közt.^{28} A nemesi osztályt – mely korántsem tekinthető a későbbi köznemességgel azonos, nagyszámú társadalmi osztálynak – a királyi közigazgatás tisztviselői, udvari hivatalnokok, várispánok és rokonságuk alkotta. A várispánságok területi körzetén lakó nemesek családjából került ki rendszerint az illető megye várispánja is.^{29} Maguk a tisztviselők saját ügyeikben természetesen nem ítélkezhettek. Velük szemben a törzsek és nemzetségek törvénykezési hatalma magára a királyra szállt, mert mint a királyi közigazgatás legfőbb funkcionáriusai, csakis a király, később a püspök és 5–6 várispán ítélőszéke, az egyházmegyei zsinat^{30} által voltak ítélhetők.

A nemesi kúria ura (senior) már a XI. században bizonyos törvénykezési hatáskörrel volt felruházva saját népe fölött.^{31}

A nemesek népei azonban – kik közt az ispánok hatósága alá tartozó népelemekhez teljesen hasonló jogállású emberek találhatók^{32} – a királlyal szemben fennálló kötelezettségeiket illetőleg és az idegenekkel folytatott pörös ügyeikben a várispán hatásköre alá voltak rendelve.^{33}

Maguk a nemesek személyükre nézve kétségkívül már ebben az időben a király személyes bíráskodása alá tartoztak, a várispánok hatósága alól mentesek voltak és a várszerkezetnek csupán mint annak vezetésében résztvevő főtisztviselők voltak részesei.^{34}

A nemességhez tartozott, de megkülönböztetett jogi helyzete – különösen minden világi hatóság alóli mentessége – s a központi közigazgatásban végzett funkciói következményeképp a nemeseknél előkelőbb, kiváltságos társadalmi helyzetet foglalt el a papi osztály, diáki rend. Az egyházi közigazgatás az állam keresztény jellegéhez képest szoros kapcsolatban állt a királyival. A papok nem voltak a várispánok hatásköre alá rendelve, de a püspökök és papjaik a várispánokkal karöltve működtek a törvénykezés és közigazgatás terén, az egyház az államigazgatás igen fontos ágait saját hatáskörében valósította meg.^{35}

A nyugati keresztény felfogás szerint minden ingó és ingatlan vagyon és minden személyi jog királyi adományból származó magántulajdon, illetve kiváltság. Ehhez képest Szent István az ország területén lakó összes szabad és szolganépeket a királyi hatalom szolgálatába vonta, a királyi közigazgatás (honvédelem, gazdaság, törvénykezés) részesévé tette. A szabad magyarok vagyonosabb rétegéből és külföldiekből alakult nemességet a magasabb tisztségek viselésére, a közigazgatás és hadseregek vezetésére kötelezte, a szabad magyarok szegényebb rétegének pedig a közigazgatási szervek, a várispánságok gazdasági vezetésében és a királyi hadseregben jutott szerepet. Az osztály tagjait, katonai kötelezettségeikhez képest vitézeknek (milites) nevezték.^{36} Túlnyomó részben a várszerkezeti népekhez tartoztak, de egyesek közülük nagyvonalú magánurak, egyházak szolgálatába álltak.^{37}

A király vitézei, a várkatonák (milites castri), a várispánsághoz való viszonyukban civis-eknek neveztettek. Később a civis kiszorította a miles elnevezést is és a XI. század végén többnyire ez használatos.^{38}

A várkatonák, vitézek elöljáróit, tisztjeit – a várnagyot, hadnagyot, századost, tizedest^{39} – nevezik a XI. században az udvari méltóságok mellett minister-eknek, jobbágyoknak, várjobbágyoknak.^{40} A XII. század folyamán, mikor a régi várjobbágyok ivadékai elszaporodtak s nem mint tisztek, hanem mint várkatonák teljesítettek szolgálatot, a megtisztelő jobbágy (minister) név átszállott a várkatonák egész osztályára, melyet a XIII. század elején már csak várjobbágy, illetőleg a magánosok harcos népét jobbágy néven nevezik.^{41}

A várjobbágy elnevezés értéksüllyedése maga után vonta a civis-elnevezés értékváltozását. A XIII. század elején már civis és castrensis, civilis – mikről alább szólunk – azonos fogalmakká lettek.^{42} A XI. századi civis más, mint a XIII. század eleji, s ez ismét különbözik a XIII. századvégi civis-től, a városi polgártól.

A szabad magyarok szegényebb rétegéből alakult vitézek osztálya, ha felvett is magába egyeseket az idegen eredetű szolganépek, bevándorlott vendégek közül,^{43} az idegen elemekkel szaturált nemesek és a hódolt népektől származó idegen eredetű szolganépek mellett a törzsökös magyarság tulajdonképpeni képviselője volt. A várjobbágyok nevének a későbbi jobbágy hatása alatt való helytelen értékelése alól sokan még ma sem tudnak szabadulni s ez osztályt érthetetlen módon idegen eredetűnek vélik. A vitézek, várkatonák (milites, milites castri) magyarságára nézve mi sem nyújt eklatánsabb bizonyítékot nevüknél és kötelezettségeiknél. A XI. századi magyarral hasonló kultúrfokon álló nép nem igen kötelezett hadiszolgálatra idegen népelemet; vitéz, vagyis katona csakis teljes szabadsággal bíró magyar ember lehetett. Márpedig Szent István hadseregének súlypontja éppen a vitézi osztályon, a várkatonák hadikötelezettségén nyugodott.^{44}

A vitézi osztály eredetének fel nem ismerése egyik oka volt, hogy a pragmatikusan gondolkodó történészek nagy része nem tudta megmagyarázni a nemesi osztálynak mentességét a várispáni hatalom alól. Feltéve ugyanis, hogy minden szabad magyar az egységes nemesi osztály tagja volt, ezek kivonása a várszerkezetből tényleg ellentétben állna István törekvéseivel. A várispánság királyi magángazdaság képében tűnnék fel, ha az alá csupán idegen eredetű szolganépek tartoznának. Éppen a szabad magyarok nagy tömegének odatartozása adta meg a várszerkezeti rendszer jelentőségét.

A szabadok szegényebb, de számosabb rétegének katonai hivatása teszi érthetővé – a középkor individuális jogrendszere idején a csekélyszámú előkelők (nobiles, optimates, principes) személyes mentességét a várispánok hatásköre alól. A vitézi osztály volt az a színmagyar népelem, melyre a király reformjai kivitelénél, hadseregük az a haderő, melyre a reakciós nemzeti elemekkel folytatott harcokban támaszkodhatott.

Annál fontosabb a vitézi osztály magyarságának szem előtt tartása, mert ez az osztály alkotta a XIII. században kialakulásnak indult magyar köznemesi rend gerincét.^{45}

Törvényeink legzavarosabbnak és legrendszertelenebbnek látszanak a vitézek osztálya alatt álló népréteg elnevezéseiben. A nemesekkel és vitézekkel szemben nevezik őket vulgares, pauperes, rustici, coloni, villani, plebeii néven.^{46} Mindezek a jelzőszámba menő elnevezések magyarra csak a pór, paraszt szóval fordíthatók s nem tekinthetők a néposztály közhasználatú, jogi elnevezésének. A XI. században e néposztály tagjait liberi-nek (szabadoknak) nevezték. Feltűnő, hogy éppen ezt a mérsékelt szabadsággal bíró alsóbb osztályt nevezték szabadnak, de magyarázatát leli abban, hogy a magasabb társadalmi osztályok tagjait nemeseknek, előkelőknek, illetve vitézeknek nevezték s így a liberi név a rabszolgáktól (servi) való megkülönböztetés végett az azokkal összetéveszthető alacsonyabb sorsú, mérsékelt szabadsággal bíró emberekre volt alkalmazható. Annyi bizonyos, hogy úgy László, mint Kálmán törvényei liberi alatt a szolgákkal (servi) szemben mindig a szabad paraszt – vagy a nyugati analógiák alapján félszabadnak nevezhető – osztály tagjait értik.^{47}

A szabad parasztok osztályát a királyság alapításakor bizonyos szabadsággal felruházott szolganépek alkották. Tekintet nélkül arra, hogy a királlyal vagy mással álltak-e magánjogi kapcsolatban, a királynak szabadságukért (pro libertate) családonként bizonyos évi összeget fizettek.^{48} E köztartozás kirovása egyértelmű az ő – bár mérsékelt – szabadságuk elismerésével, ami által most már kifejezetten mint harmadik, adózó társadalmi osztály csatlakoztak a katonai kötelezettséggel bíró nemesi és vitézi osztályhoz.^{49}

A szabad parasztok vagy félszabadok részben földesúri úrbéresek voltak, túlnyomó részben azonban a királyi várispánságokba osztattak be.^{50} Szabadon gazdálkodtak, művelték földjüket, de az úrnak – legyen az magánúr vagy a király – meghatározott úrbéres szolgáltatásokkal (munka végzésével, termény-, esetleg pénzszolgáltatással) tartoztak.

A várispánságok alá tartozó szabad parasztokat – szemben a magánurak szabadjaival – a várhoz (civitas, castrum) és a várkatonákhoz (cives) való viszonyukban castellani-, castellenses- és civiles-nek nevezték.^{51} Később általánossá vált elnevezésük castrensis (várnép) és a fent vázolt névértéksüllyedés által ezzel szinonim fogalommá lett civis.

Az okleveles emlékekben szolgáltatásaik természete szerint különböző neveken szereplő úrbéreseket sokan – helytelenül – mint különböző társadalmi helyzetű néprétegek konglomerátumát tüntetik fel. Forrásainkban ellenkezőleg mint egységes társadalmi osztály jelenik meg a szabad parasztok vagy félszabadok (liberi) osztálya.^{52}

Ez osztály tagjainak összetartozását is a közhatalmi szervezetben való részvételük azonossága fejezte ki. Szemben a királyi közigazgatás és honvédelem szerveiben vezetőállásokat betöltő hivatalnok, udvari nemességgel és a királyi haderőben személyes szolgálatot teljesítő vitézekkel, ezeken a mérsékelt szabadsággal bíró embereken az adózó (tributarii), úrbéres (conditionarii) félszabadokon nyugodott az állam gazdasága és pénzügye.

A kereszténység behozatala óta külföldről, különösen Olasz- [Itália] és Németországból nagyszámban bevándorló szegényebb sorsú szabad vendégek, liberi hospites,^{53} kik – mint iparral és kereskedelemmel foglalkozó népelem – a későbbi városi polgárság őseiül tekinthetők,^{54} túlnyomó részben a szabad parasztok, félszabadok (liberi) osztályába olvadtak be, bár azoknál – már eredetükre való tekintettel is – kedvezőbb jogi és társadalmi helyzetük volt. Úrbéres tartozásaik a velük lakó más félszabadok szolgáltatásának csak felére rúgtak^{55} s a király hospeseit általában a vitézek és szabad parasztok közt álló néprétegnek tartották.^{56}

A közhatalmi funkciókat társadalmi helyzetükhöz mérten, a közigazgatás vezetésében való részvétel, hadiszolgálat vagy adózás által gyakorló szabadokkal szemben^{57} állt a hadifoglyokból lett és részben vásárolt rabszolgák hatalmas tömege. A rabszolga (servus) az állam részéről urával szemben semmiféle jogvédelemben sem részesült, de nem is voltak az állammal szemben kötelességei. Jogi tekintetben az úr egyéb magánvagyonához hasonló beszámítás alá estek s ahol törvényes védelemben részesültek is, tulajdonképpen az úr vagyonának védelméről van szó.^{58} A királyi magángazdaság és a szabad osztályok – elsősorban a nemes urak és egyházak – vagyoni ereje a rabszolgák számában rejlett. A rabszolgák gazdasági szerepének fontosságát mi sem bizonyítja jobban a mások rabszolgáinak – bármily nemes célzattal – felszabadítójára szigorú büntetéssel sújtó törvényes intézkedéseknél.^{59}

A rabszolgák részben házicselédek voltak, kik az úr háztartása, udvara körül teljesítettek szolgálatokat, részben mint földművesek vagy pásztorok önálló gazdálkodást folytattak, mely utóbbi esetben az úrnak termésük, illetve tenyészetük egy részét, kezdetben a felét, sőt kétharmadát szolgáltatták be.^{60}

A rabszolgák helyzetében a keresztény szellem terjedése és a gazdasági viszonyok változása hozott létre figyelemreméltó javulást. Az egyházi tanítás érvényre jutásával minden rabszolga előtt nyitva állt a felszabadulás útja. Az egyház szemében a rabszolgák éppúgy tagjai voltak az emberi társadalomnak, mint a szabadok,^{61} sőt egyenesen kötelességgé tette a rabszolgák felszabadítását, ami a gazdasági lehetőség határán belül meglehetősen érvényre is jutott.^{62} A felszabadítások a királyság alapítása óta mindennaposakká váltak, azonban a felszabadítottak nem jutottak a szabadok osztályába, hanem ők és utódaik mint szabadosok (uhug, wzbeg, liberti, libertini) külön osztályt alkottak.^{63} Szabadságuk mérsékelt, tisztára perszonális jellegű volt, a dologi szabadságnak teljesen híjával. Úrbéres tartozásaik csekélyebbek, mint a rabszolgákéi. A dusnokok vagy torlók (dusnici, exequiales, obsequiatores), kiket gazdájuk végrendeletileg lelkiüdvösségeért szabadított fel és valamelyik egyháznak hagyományozott, csak bizonyos meghatározott, gyakran az úrbéres szabadokénál is könnyebb szolgáltatással tartoztak az egyháznak.^{64}

A rabszolgák feladata volt az úri gazdaság, az udvar (curia) ellátása mindenféle terménnyel, állattal és munkával. Szent István a királyi rabszolgák nagy részét felszabadította, de nem osztotta be a várispánságokba, hanem udvarnokok-nak nevezve, az udvar szolgálatára, az udvar ispánja, a nádor (comes palatii) hatósága alá rendelte.^{65} Az udvarnokok mint a félszabadok, sőt a rabszolgák is, csoportonként külön-külön tisztek (comites, centuriones) vezetése alatt^{66} más és más úrbérszolgáltatással tartoztak.

Az udvarnoki osztály földműves- és pásztornépekből állt, de az udvarnak tartozó szolgáltatások minősége szerint lovászoknak, kamarásoknak, pecéreknek, szakácsoknak, futároknak, halászoknak, szántóvetőknek, vincelléreknek, pásztoroknak és mindenféle ipari mesterségek nevével molnároknak, kádároknak, szűrszabóknak stb. neveztettek. Jogi és társadalmi helyzetük azonosságát a köztartozások alóli mentesség, ami egyértelmű a szolgasággal^{67} és – bár ez paradoxonnak látszik – bizonyos személyes szabadság élvezete biztosította.^{68}

A XII–XIII. században a sűrű rabszolgaszabadítás és a nagygazdaságok, különösen egyházi uradalmak kialakulása magával hozta a földesúri rabszolgák úrbéres tartozásainak szabályozását s ami ettől már csak egy lépést jelent, a rabszolgák nagy részének szabados udvarnokká emelkedését.^{69} Az udvarnokok osztályának jelentőségét az adja meg, hogy a XIII. század második felében és a XIV. század elején a félszabadok (liberi), udvarnokok, szabadosak és rabszolgák osztályaiból összeolvadt egységes paraszt jobbágyosztály törzsét éppen az udvarnokok alkották, kiknek úrbéres tartozásai már magukban rejtik a későbbi jobbágyság úri szolgáltatásainak körvonalait.

[1] (Első kiadása: Békefi-Emlékkönyv, 1912.)