5. Serviensek és familiárisok^{1}
(1913)^[1]

A gazdasági és társadalomtörténet ismert jelensége a szabadok társadalmának vagyoni megoszlása, nagy vagyonok, latifundiumok alakulása s ezzel kapcsolatban oly szabad osztály keletkezése, amelynek tagjai kétségtelen jogaiknak s kiváltságaiknak – saját erejükre támaszkodva – többé érvényt szerezni, sőt megélni sem képesek. Mások védelmére szorulnak s ezért önként és szívesen lépnek más, hatalmas urak szolgálatába.

Ez a jelenség a középkori nyugati államokban a hűbériség és kisebb territoriális hatalmak kialakulásához vezetett. E fejlődés hozta létre a familiaritásnak határozottan feudális jellegű intézményét és a részben hatalmasok – uralkodók, egyházi és világi nagybirtokosok – szolgálatába állt szabadok, részben ez urak előkelőbb szolgálatra alkalmazott úrbéres szolgái sorából kikerült familiárisok egységes társadalmi osztályát. A familiárisok egészen sajátszerű helyzetben éltek. Közjogi szabadságuk helyébe magánjogi függés lépett, a hűbérúrral szemben való viszonyuk azonban nem nélkülözte az uralkodó és alattvaló viszonyához való hasonlóságot. Mintegy átmenetet alkottak a valódi szabadsággal bíró urak és a tisztára magánjogi kapcsolatban élő szolgák, parasztok osztálya közt.

Magyarországon az Árpád-házi királyok erős központi hatalma s a gazdasági előfeltételek hiánya a hűbériség igazi korában gátat vetett a familiaritás teljes kifejlése elé. A XIII. század elején végbement gazdasági átalakulás, a világi nagybirtok és a területiség kialakulása, valamint a királyi várrendszernek ezzel kapcsolatos bomlása létrehozta ugyan a familiaritást, de ez a teljes hűbéri fejlődésen keresztülmenni már nem tudott. A teljes kialakulásnak útját állották az oligarchiával szemben nálunk mindig túlsúlyban levő centrális hatalom, a nyugati hűbériség bukása nyomán a XV. század közepe óta nálunk is fellépő abszolutisztikus törekvések s a XVI. század óta lassan tért hódító osztrák hivatalnok-közigazgatás.

A familiaritás, mint a magyar közigazgatás és alkotmánytörténet egy csonka intézménye, a familiárisok és serviensek társadalmi rétege, mint – egységes társadalmi osztállyá ugyan sohasem tömörült, közjogi különállásra sohasem vergődött, de – főképp a közigazgatásban nagy szerepet játszó osztály kiváló figyelemre érdemes. Ismeretük a társadalom- és közigazgatástörténet sok homályos és rosszul értett problémáját helyezheti új világításba. Szekfű Gyula alig végezhetett volna hasznosabb munkát, mint amikor e kevés figyelemre méltatott jelenségeket tette beható tanulmányozás és vizsgálat tárgyává.

A familiaritás eredetét kutatva külön tanulmány tárgyává teszi a királyi, egyházi és a magánfamilia eredetét. A két utóbbit sikeresen oldotta meg, habár nem emelte ki kellőképpen, hogy – ellentétben a királyi familia tagjaival – főként az egyházi officiálisok és nemesek túlnyomórészt a nem szabad, úrbéres osztályból emelkedtek ki, s így ezek története a királyi familiárisokénál több analógiát mutat a német, miniszterialitásból eredt familiárisokéhoz. Ami a királyi familia eredetét illeti, azt hiszem, a XIII. század előtt familiaritásról szólni korai, de ha annak előzményeit kutatjuk, semmi esetre sem szabad familiarest látnunk a XI. századi ministriben. A minister jelentése kétségkívül jobbágy, tiszt volt, s e ministerek legfeljebb a későbbi familiares egy rétegével, az officialesszel vethetők össze.^{2} Több figyelmet kellett volna fordítania az Árpád-kor mileseire, köztük – habár decentralizáltan éltek is – a királyi várkatonákra, a későbbi várjobbágyokra, akiknek szervezete és kötelezettségei éppen nincsenek feudális vonások híján.

A Szent István-féle törvény (I. 21.) egyik középkori interpretátorának „miles id est serviens” megjegyzésének több igazsága van, mint sok más hasonló, középkori magyarázatnak! A belső kapcsolatokat mellőzve is, kiemelendő lett volna, hogy a serviensek és familiárisok nagy része a várszerkezet bomlásakor függetlenebb helyzetbe, köznemesi sorba jutott, de önállóan magát fenntartani nem igen tudó várjobbágyok, várkatonák, vagyis a XI. század milesei közül került ki.

Szekfű könyvének törzse s egyúttal legértékesebb része, amelyben az Anjou-kori familiaritás kialakulását és életét mutatja be. Az erős központi hatalomra törekvő Anjou-királyok a familiaritásnak a központi hatalommal szembeszálló oligarchikus hatalmat növelő intézményét megsemmisíteni nem tudták, felhasználták tehát saját hatalmuk erősítésére. Egészen új képet tárnak elénk a familiáris viszonynak a banderiális hadrendszerben s a XIII–XV. század közigazgatási szervezetében való érvényesülését illető fejtegetések. A banderiális hadrendszer eredetét – Szekfű érvelése alapján – kétségtelenül a familiaritásban kell keresnünk. Érdekes képét adja szerzőnk a középkori Erdély kormányzatának s helyesebb világításba helyezi az erdélyi vajdák – királyfogó László vajda, s a később trónra került Hunyadi-, Báthori- és Szapolyai-családok – immensis hatalmának eredetét és jelentőségét. Kellően megvilágítja az okokat, amelyek e valóban territoriális alakulatok, tartományuraságok hűbéres tartománnyá alakulását megakadályozták. Méltán emeli ki ez okok közt a gyengülő központi hatalomnak még mindig bámulatra méltó erejét s a királyok törekvését, amely a familiárisok tisztán magánjogi függésének a köz javára való kamatoztatását célozta.

A szerző érdemeit legkevésbé sem óhajtjuk kisebbíteni, midőn – kötelességünkhöz híven – egy tévedésére hívjuk fel a figyelmet. Szekfű felismervén a familiaritás jelentőségét, némileg túlbecsülte azt. Habár elismeri, sőt több ízben hangsúlyozza, hogy a familiaritás nálunk korántsem ment a nyugati államokéhoz hasonló tökéletes fejlődésen keresztül, habár kiemeli, hogy a familiárisok és serviensek sohasem alkottak egységes, pontosan megkülönböztethető társadalmi osztályt, noha eredményei egytől-egyig ellentmondanak ily következtetésnek, mégis odairányul legfőbb törekvése, hogy egy egységes familiáris osztály, egy a nemesi és jobbágyi osztálytól közjogilag is különálló társadalmi osztály létezését bebizonyítsa.

E cél érdekében történik, hogy nem hangsúlyozza kellőképpen a nemes és nem nemes familiárisok közti különbséget, akiket egy társadalmi osztály tagjaként tüntet fel. Ezért igyekszik bebizonyítani, hogy az úrnak törvénykezési hatósága volt a nemes familiárisok felett, ezért igyekszik a törvényekbe a familiárisok közjogi különállását igazoló intenciókat belemagyarázni s e cél szolgálatában feketíti be Verbőczit, mint aki meghamisítva a tényeket, célzatosan és tudatosan hallgatna a nemesektől különálló familiárisokról.

A valóság ezzel szemben az, hogy a nemes és nem nemes familiárisok társadalmilag sohasem olvadtak, de nem is olvadhattak össze. A magasabb tisztet viselő, úri szolgálatba állt nemes familiáris éppúgy nem tekinthető a szolgai sorban levő nem nemes familiárissal egy társadalmi osztály tagjának, miként ma sem fogja senki egy kalap alá venni a jószágigazgatót vagy gazdatisztet a botosispánnal vagy kisbéressel. Jogilag a nem nemes familiáris a jobbággyal esett egy beszámítás alá, mint ez Verbőcziből is kitűnik (III. 26., 27. c.), a nemes familiáris pedig, bárhogy forgatjuk is a dolgot, ugyanazon törvény alá tartozott, mint más nemesek.

A törvényhozás megemlékezik a familiáris viszonyról, mint létező s elismert magánjogi kapcsolatról, de kiemeli ennek szerződéses jellegét, amely a nemesi kiváltságok rövidülését nem vonja maga után. Az 1298:XXXIII. t.-c. kifejezetten „sua spontanea voluntate” szolgálatba lépő nemesekről szól, súlyos büntetéssel sújtván, aki erre valakit kényszerít. (Kovachich: Sylloge. I. 38–39. l.) Mátyás 1467-i dekrétuma a nemesek s mások dica fizetéséről szólva elmondja, hogy kik a „nobiles regni”. Eszerint akiknek kiváltsága van a nemességről, „sive sub regio, sive sub ecclesiis, sive sub quacunque alia iurisdictione degant” kétségtelen nemesek, de nem azok a nobiles castrenses, a praedialisták vagy egyházi nemesek, vagyis akiknek nincs királyi nemeslevelük (Kovachich 190. Idézve Szekfű 67. l.). Más szóval nemes, aki ezt személyére nézve bizonyítani tudja, tekintet nélkül magánjogi kapcsolataira.

Azok az adatok, amelyeket a familiárisok különleges adózási viszonyaira hoz fel (65–67. l.), azt bizonyítják, hogy a nemes familiárisok teljesen azonos beszámítás alá estek más vagyontalan, egytelkes nemesekkel. Nem a familiaritás, hanem a vagyoni képtelenség mentesítette őket a dica fizetése alól. Az 1478:IV. t-c. szövegét nem találom homályosnak (66. l.); nem adóztatják eszerint „az egytelkes nemeseket, a magukat urak költségén fenntartó nemesek és familiárisok allodiális házait, a villicusokat, a nagyon szegényeket, a puszta helyeket és a malmokat”. A szegény, úri költségen, mint ma mondanók, úri konyhán élő familiárisok – nemesek és nemtelenek – egyaránt adómentesek voltak, nem a familiáris viszony, hanem a szegénység összefoglaló kapcsa következtében.

Zsigmond 1435:VI. t.-c., amely a familiáris tisztek hatalmaskodásaival szemben az urat bíráskodási joggal ruházza fel „non obstante nobilitatis privilegio”, és a károkért az urat teszi felelőssé, nem kiváltságot akar az uraknak biztosítani, hanem ő ellenük irányult, akik hatalmaskodásaikért felelősségre vonatván, szívesen takaróztak tisztjeik nemesi mivoltával s ez alapon megtagadták a károk megtérítését. Az 1458:XXVII., 1468:VII., 1471:II., 1486:XXXIII., XXXIV. t.-c. a familiárisi szerződésből folyó kötelezettségek (számadás, hír nélküli távozás, károkozás stb.) esetén ad az úrnak némi önbíráskodási jogot. Ezek valóban a nemesi jogok némi korlátozását mutatják, de Szekfűnél a ténylegesnél sokkalta nagyobb jelentőségre emelkedtek. A katonáskodásról mondottak nem bírnak jelentőséggel.

Ki kell emelnünk, hogy a familiáris viszony mindig személyes jellegű volt, sohasem birtokon alapuló, noha Szekfű azzal, hogy egy familiárisnak több ura is lehetett, bizonyítani igyekszik, hogy idővel e viszony alapja a birtok volt. A felhozott példákban azonban az urak mindig vérrokonok, leszámítva egy esetet. Ez esetben Kinizsi Pál és Magyar Balázs 1478-ban szereplő közös familiárisának tulajdonít szerzőnk e szempontból igen nagy jelentőséget (62., 64. lap). Úgy látszik, nem tudja, hogy Kinizsi Magyar Balázsnak mostohafia, sőt 1474 óta törvényesen örökbefogadott fia volt.

Nem tagadjuk, ámbár erre Szekfű adatot nem hoz fel, hogy a nagybirtokosok körében meg lehetett a törekvés a nemes familiárisaik felett való teljes joghatóság megszerzésére. Nem vonjuk kétségbe, hogy itt-ott előfordult egy-egy hatalmaskodási eset, bár erre is csak két adatot ismer szerzőnk az egész középkorból (71. lap). Hisszük azt is, hogy a familiárisok gyakran maguk vitték ügyeiket uruk döntése elé, megbízván annak ítéletében. Viszont tény az, hogy sehol sem találunk oly törvényes intézkedést, amely a nemes familiárisokat a többi nemesektől különálló, más közjogi helyzetben élő társadalmi osztály tagjaiként tüntetné fel.

Szükségtelen volt tehát Verbőczinek a familiárisok „egy részét a nemesek közé emelni, másokat a jobbágyok közé leszorítani”, mert azok közjogilag különálló osztályt hazánkban sohasem alkottak s különleges törvényeik vagy szabályaik sohasem voltak, amiket Verbőczi elhallgatott volna. Érdemes lett volna Verbőczi működésének és Hármaskönyvének igazi jelentőségét a leszólt jogi írók segítségével figyelmesebben tanulmányozni, amely esetben az értékes dolgozat utolsó fejezete nyilván elmaradt volna.

A szerényen vázlatnak nevezett értekezést előkelő hely illeti meg történetirodalmunk újabb termékei közt. Leszámítva – a munka tudományos értékét vajmi kevéssé kisebbítő – tévedését, világos és tiszta képet ad a familiaritásnak eddigelé alig ismert intézményéről. Szekfűtől, mint arra leghivatottabbtól, várjuk a magyar társadalom- és közigazgatástörténet több érdekes és homályos kérdésének tisztázását.

[1] (Első kiadása: Századok 1913. 540–545.)