7. Hazai jogszokások
(1922)^[1]

A Magyar Néprajzi Társaság 1917. évi közgyűlésén Tagányi Károly indítványt tett a hazai élő jogszokások rendszeres összegyűjtésére. Noha az indítvány etnológusok körében hangzott el s az azt kísérő alapos tanulmányt a Néprajzi Társaság adta ki, mégis elsősorban a történetírót érdekli, s a magyar történettudomány céljait szolgálja.

Tagányi történeti érdeklődésből kiindulva, a középkori magyar jogintézmények vizsgálata során jutott el a jogszokások tanulmányozásához. A külföldi – nevezetesen a jogszokások gyűjtésében elöljáró orosz és a jelenkori primitív népek jogszokásaival foglalkozó angol és német – szakirodalom történetileg értékesíthető eredményei s a magyar etnológiai kutatások során esetlegesen megvilágított jogszokások az egész jogszokásanyag összegyűjtésének történettudományi fontosságáról győzték meg. S az indítványt kísérő érdekes és értékes tanulmányban is a történettudomány szempontjából igyekszik értékesíteni a már ismert anyagot.

Tagányi koncepciója szerint a tanulmány az indítvány részletes indokolásául készült, melyben a javaslattevő a gyűjtés irányát, szempontjait, módszerét, körét és terjedelmét igyekszik kijelölni. A kidolgozásban azonban a szerző átlépte az így meghatározott keretet s a magyar jogtörténeti irodalmat egy igen becses, alapvető jelentőségű monográfiával ajándékozta meg.

Bevezetésül a külföldi jogszokásgyűjtő-mozgalmakat, ezek szempontjait, módszerét és eredményeit ismereti. Ez a 16 lapra terjedő, bámulatos bibliográfiai ismerettel és alapos szaktudással megírt irodalmi kalauz mindenkor nélkülözhetetlen segédkönyve lesz a kérdéssel foglalkozó kutatónak. Különös érdeme, hogy a szláv nyelveket nem igen ismerő magyar tudósokat a finnugor és töröktatár népek jogszokásaival alaposan foglalkozó orosz szakirodalomról is tájékoztatja.

Ezután a gyűjtés alapjául szolgáló konkrét kérdőpontokat állapítja meg. A teoretikus szempontból szabatos kérdőpontok mindegyikét egyegy rövid, de rendkívül tartalmas összehasonlító-jogtörténeti tanulmány világítja meg. Minden kérdésnél ismereti a történeti forrásokból és külföldi szakirodalomból meríthető, magyar szempontból fontos analógiákat és útbaigazításokat, s a jogszokásoknak a magyar néprajzi kutatások során korábban felismert élő nyomait, kiterjeszkedve a szóbanforgó szokások természetének vizsgálatára és magyarázatára. A külföldi analógiák közül különös figyelemmel volt a rokon népek – finnugorok és török-tatárok – jogszokásaira, melyek a magyar történet szempontjából elsősorban értékesíthetők. A legapróbb részletekig kiterjeszkedő, egzakt forráskutatáson alapuló, de mindig egyetemes szempontból kiinduló s a magyar történettudomány szükségletét szem előtt tartó, összehasonlító történeti módszer adja meg Tagányi művének értékét.

A családjog és öröklési jog körét felölelő első füzetben az ősi magyar jogélet igen sok félreértett, vitás, vagy ez ideig figyelmen kívül hagyott jelenségét magyarázza meg.

Gardezi – nálunk gróf Kuun Géza e ponton téves olvasásában közkézen forgó – szövegének Bartold-féle olvasását és fordítását alapul véve, megállapítja, hogy a honfoglaló magyarok nemcsak a nővásárlás szokását, hanem annak török Kalim nevét is ismerték. Idegen szokásjogokból vett analógiákkal bizonyítja, hogy a nő vételár-maximuma azonos a férfi vérdíj-maximumával, ami Szent István törvényeiben kodifikált ősi jogszokás szerint száz tinó volt. A mennyasszony apja által fizetett tíz prémben (Gardezi) az ősi tinópénz bizonyos százalékát érő prémpénzt ismeri fel. E megállapításhoz alig férhet kétség. Valószínűnek kell azonban tartanunk, hogy a prém (állatbőr) pénzként való használatának a szlávoknál egyetemesen jelentkező szokása nem eredeti magyar, hanem a dél-oroszországi szláv szomszédoktól kölcsönzött szokás volt. Átvételének oka az ősi tinópénz (korábban talán lópénz) magas értéke s ezért kisebb üzletek lebonyolítására alkalmatlan volta lehetett. A nővásárlás mellett érdekesen világítja meg a honfoglaláskor már általában divatját múlt nőrablás ősi szokásait is.

Egészen új magyarázatát adja Szent István I. 26. törvénycikkének, mely az özvegyasszonyt védi a férjhez kényszerítés ellen. Tagányi megállapítása szerint ez a törvény a pogány magyaroknál dívó levirátus intézménye ellen irányult, melynek értelmében a nő férje vagyonához tartozott és özvegységre jutása után a férj testvére vagy rokona vette nőül. E jogszokás nyomait őri talán a férj fivére itt-ott még ma is használt „kisebbik uram” kifejezés.

Kimerítően tárgyalja középkori törvényeink és okleveles adatok alapján az atyai hatalom kérdését széles összehasonlító jogtörténeti keretbe illesztve a hazai adatokat.

A matrilineáris szervezet (helytelenül: matriarchátus) nyomait kutatva, a magyaroknál negatív eredményre jut.

A közös megtelepedés két típusának a házközösségi szervezetnek és találóan nemzetségi szervezetnek nevezett közösségnek számos nyomát ismeri fel az ország különböző vidékein.

Feltűnő jelenség, hogy a kereszténységgel és a család tisztultabb fogalmával ellentétes házasságjogi szokásokra – aminő például a nőrablás, vagy a levirátus – a magyaroknál nem, csupán a hazai nemzetiségeknél – oláhnál, szerbnél, ruténnél – talált élő példát, ami a magyar nép erkölcsi felfogásának tisztaságát, kulturáltabb voltát bizonyítja.

A síron tartott halotti tor szokásának vizsgálata keretében rámutat a külföldről régóta ismert haláltánc félreismerhetetlen magyarországi nyomaira. A szorosan vett halotti tortól megkülönbözteti az elhaltak emlékére meghatározott időközökben tartott halotti emléktort, mindkét szokást történeti adatokkal világítva meg.

Az őstisztelettel kapcsolatos tűzhelykultúra nyomait ismeri fel Szent István I. 9. törvénycikkében, mely a családi tűzhely őrét felmenti a templombamenetel kötelezettsége alól.

Rendkívül tanulságosan fejtegeti a mesterséges rokonság megkötésének különböző formáit, az örökbefogadást, lelki rokonságot, testvérré fogadást, s ezek különböző szertartásait. Igen nagy jelentőségű a vérszerződés jogi értelmének és jelentőségének tisztázása. A vértestvérség egyetemes szokása nyilvánvalóvá teszi, hogy a vérségen alapuló ősi társadalmi és politikai szervezetben a vérszerződés a mesterséges vagy képletes rokonná fogadással volt egyértelmű.

Az öröklési jog körében főleg a minorátus- vagy juniorátusra vonatkozó megállapításokat kell kiemelnem. Az élő jogszokásból és középkori okleveles emlékekből bizonyítja be, hogy a legifjabb fiúnak Verbőczi Hármaskönyvében kodifikált joga az apai házra, ősi országos jogszokás volt. Tagányi idevágó adatait kiegészítendő felemlítem, hogy édesapám – legkisebb gyermeke lévén – gyakran fedett meg tréfásan e szavakkal:

Te vagy a legkisebb, terád marad a ház,
Üsd pofon a többit, ha veled figuráz.

Kerestem azóta, másokat is segítségül híva, az idézet forrását, de – sajnos – nem akadtam rá.

Nagyon tanulságosak a törvénytelen gyermekek jogállását és a gyámság intézményét tárgyaló fejezetek is.

Tagányi művének részletes elemzése és minden eredményének értékelése túlhaladja ismertetésem kereteit. Ez a feladat középkori jogtörténetünk jövőbeli feldolgozójára vár, aki, ha sikeres munkát akar végezni, lépten-nyomon kénytelen lesz felvilágosításért Tagányi alapvető tanulmányához fordulni. Rövid tallózásommal csak a mű történettudományi jelentőségéről akartam képet adni. Azt hiszem, sikerült rámutatnom, hogy a szerző nemcsak kitűzött feladatát, a jogszokások összegyűjtésére vonatkozó indítványa tudós megokolását oldotta meg, hanem a magyar magánjog történetének több alapvető problémáját is sikerült tisztáznia.

Az úttörő tanulmány, melynek folytatását mielőbb várjuk, nemcsak a módszeres eredményekben – sajnos – igen szegény magyar etnológiai és jogtörténeti irodalomnak, hanem általában a magyar történettudományok is nagy nyeresége. Méltó társa Tagányi korábbi, alapvető problémákat felvető és tisztázó értekezéseinek.

Magyar- és németnyelvű kiadásának évei egybeesnek Tagányi írói munkásságának, illetőleg tudós hírét megalapító első nagyobb tanulmánya megjelenésének negyvenesztendős évfordulójával. Ez a jubiláris dátum ad alkalmat arra, hogy rövid pár sorban méltassuk ezt az érdemekben gazdag tudós pályát.

Tagányi munkásságának eredményeit mérlegelve, önkénytelenül is a tudományos produktivitás kérdése ötlik eszünkbe. Ha a produkció mértékét a betűkkel telerótt papírmennyiségben és a külső sikerekben látjuk, érzéktelenül fogunk elhaladni négyévtizedes munkálkodása mellett. De ha a gondolatok és szempontok újságában, gazdagságában s a tudomány fejlődésére gyakorolt hatásában keressük az értékmérőt, bizonyára legtermékenyebb tudósaink közé kell őt számítanunk.

Tagányi pályáját nem jelzik messzevilágító, hatalmas mérföldkövek és nem kíséri a nagy nyilvánosság zajos elismerése. Máig sem írta meg és valószínűleg sohasem fogja megírni a tudósok becsvágyát annyira izgató „nagy művét”. Meggátolja ebben tehetségének túlnyomóan kritikai természete. Ez a kritikai tehetség sodorta sokszor éles polémiákba, néha – kíméletlen, sőt olykor igazságtalanul lesújtó ítéletei nyomán – személyes természetű összeütközésekbe is. S ez a félelmes tehetség akadályozza konstruktív ereje teljes kifejtésében. A másokra kíméletlenül alkalmazott szigorú mértéket elsősorban magára tartja kötelezőnek. Csak akkor szólal meg, ha nagyon fontos mondanivalója van, s ha feltevéseit, gondolatait és ítéleteit előbb a legszigorúbb kritikának vetette alá. Ez a magyarázata külső látszatra csekély termelésének, de egyszersmind e termelés nagy belső értéknek.

Néhányan, akik bepillanthattunk az ő tudós műhelyébe és megismerhettük sok szép tervét, s akik előtt feltárult történeti tudásának gazdag tárháza, nem szívesen mondtunk le e tervek megvalósulásának reményéről. Fájdalommal látjuk, hogy e tudásnak csak morzsái kerülnek a tudomány művelőinek asztalára. Pedig ezek az elhullajtott morzsák – köztük az imént ismertetett tanulmány – egyenként mérve is nagy, tudós alkotások. Bíráló könyvismertetései, akadémiai jelentései, polémikus dolgozatai és rövid, tömör értekezései, évtizedes, fáradhatatlan tudós munka kritikailag leszűrt eredményeit hozzák apránként napvilágra. Új eszmékkel, új szempontokkal termékenyítik meg a magyar történettudomány talaját és új irányokat jelölnek ki az alkotmány-, közigazgatás-, jog-, társadalom- és gazdaságtörténeti kutatás számára. Tagányi Károly, ha nem írt is vaskos köteteket, büszke megelégedéssel tekinthet vissza négyévtizedes pályájára.

[1] (Első kiadása: Történeti Szemle XI. 1922. 175–180.)