Hunyadi Mátyás
(1936)^[1]

Mátyás napjának előestéjén ötödízben gyűltünk össze magyar írók, művészek, tudósok testületünk nagy patrónusának hódolatára. Ötödízben idézzük a magyar művelődés királyi mecénásának emlékét. Ötödízben állítjuk a történeti értékelés mérlegére Hunyadi Mátyást. A történeti méltatásnak ez a folytonos ismétlése tán meddő szószaporításnak tetszhet, de Mátyás egyéniségének változatos színei, képességeinek sokoldalúsága és tehetségének sokféle ágazása, másfelől némely bírálóinak egyoldalú gáncsa és kárhoztatása is a kényszer erejével ösztönöznek történeti szerepének újabb és újabb méltatására s a kérdés vizsgálatára: miért emelkedett Hunyadi Mátyás a köztudatban oly kivételesen magas polcra, mi emelte őt egy nemzet kultuszának központjába?

Mátyás király szigorú bírói sok más kiváló kortársával közös és a renaissance gondolatvilágban gyökerező hibáit hánytorgatják fel s azokat eltúlozva, önzésről, mértéktelen becsvágyról, önös családi politikáról vádolják Mátyást. Az igazságosságáról, fennkölt szelleméről beszélő történeti hagyományt a később hozzátapadt meseszerű elemekkel együtt a képzelet világába utasítják. Gáncsolják, hogy a műveltség, aminek meghonosításán annyit fáradott, felületes volt, csak a legelőkelőbb társadalmi réteg lelkét érintette. Kárhoztatják apja örökségének elfecséreléséért: a török-kérdés oktalan elhanyagolásáért és kalandos nyugati politikájáért. Szemére vetik, hogy nem alkotott maradandót s nem értve meg nemzete korszerű problémáit, útját egyengette a halála után bekövetkezett összeomlásnak. Megállapítják, hogy történeti szerepe a nemzeti fejlődés szempontjából sokkalta kevésbé volt jelentős, mint nem egy elődjéé és utódjáé. Igazságérzetét és szociális érzékét Szent Lászlóéval és Nagy Lajoséval, tudomány- és művészetszeretetét Pázmány Péterével és Bethlen Gáboréval, katonai és diplomáciai tehetségét Nagy Lajoséval, államszervező és rendezőképességét Szent Istvánéval, IV. Béláéval és Károly Róbertével, az állami függetlenség és nemzeti szuverenitás védelmére irányuló tevékenységét I. Béla és Szent László, Rákóczi Ferenc és Kossuth Lajos küzdelmével hasonlítják össze.

Ez az eljárás merőben történetietlen. Abból indul ki, miként alakult volna a nemzet sorsa, a történet folyása, ha a nagy király másképpen gondolkodott és cselekedett volna. Történetietlen, mert történeti cselekvésekről és politikai elgondolásokról a jövő események szemszögéből, a bomlasztó ideológiák és erőtényezők működése nyomán később bekövetkezett bukás nézőpontjából ítélkezik. Történetietlen, mert más korok és más világszemléletek légkörében élő s időben távolálló történeti személyiségek értékelő összehasonlításán alapszik. A történelem tényeket vizsgál a maguk idejében és összefüggésében, nem lehetőségeket a jövő történések és következmények nézőpontjából. A történelem a koncepciók reálpolitikai értékéről nem a tartós siker, hanem a korszerűség és a megalapozottság szempontjából ítélkezik. A történelem történeti egyéniségeket nem más történeti egyéniségekhez való viszonylatukban, hanem a maguk korában, a maguk környezetében és – tegyük hozzá – a maguk teljességében vizsgál és mérlegel. S ezzel a történeti módszerrel a komoly és tárgyilagos történetírás egészen más eredményekhez jutott.

Mátyás király egyénisége fejedelmi jellemvonásokban és az emberi nagyság tündöklő színeiben bővelkedik. Személyében harmonikus egységbe olvad a népmonda „Igazságos Mátyás”-a, a művészet- és tudománypártoló humanista, az építő és szervező király, a hódító hadvezér, a nagyvonalú diplomata, az állami függetlenséget védő államférfiú, a nemzet szuverenitását megszemélyesítő újkori monarcha s a nemzeti társadalomból kiemelkedett és irányító szerepre szert tett „magalett” ember. Ha egyik vagy másik tekintetben voltak is történetünknek nála nagyobb és kiemelkedőbb, a nemzettörténeti fejlődésre jelentősebb befolyást gyakorló szereplői, történetünk nagyjai közül kétségkívül Hunyadi Mátyásnak egyénisége volt a legszínesebb, tehetsége a legsokoldalúbb és képességei a legváltozatosabbak. Ez a sokszínűség, ez a sokoldalúság, ez a változatosság és egyszersmind személyének teljes korszerűsége avatja Hunyadi Mátyást Európa egyik legkiválóbb renaissance-fejedelmévé; ez emeli őt nemzeti történetünk legnagyobb alakjai közé. Népszerűségének és mindmáig élő kultuszának magyarázatát is emberi és uralkodói erényeinek és képességeinek változatosságában kell keresnünk, másfelől pedig azokban a különleges körülményekben és egyéni vonásokban, melyek őt magát, családját és működését a magyar történet minden más alakjától s azoknak működésétől eltérő, sajátos és egyéni világításba állítják.

Hunyadi Mátyás utolsó nagy képviselője a szentistváni monarchia szilárd alapján magasba szökő és az Anjou-korban kulmináló magyar nagyhatalomnak. Utolsó képviselője és nagytávlatú nyugati politikájával egyszersmind betetőzője az európai vezető hatalommá nőtt magyar királyságnak. Ennek a hatalomnak, ennek a merőben magyar politikai alakulásnak az utókor szemében Mátyás király lett szimbólumává, mert halála után szörnyű hirtelenséggel jött a mélybezuhanás s a nagyság és törpeség kirívó ellentétek perspektívájában alakja a való méreteknél is sokkalta nagyobbra növekedett. Mátyás történeti személye a nemzet köztudatában a régi nagyság és dicsőség, a magyar függetlenség és hatalom tündöklő jelképévé finomodott.

Hunyadi Mátyás hazánkban első, de európai viszonylatban is hatalmas képviselője a renaissance-ban fogant újkori nemzetállamnak. Első reprezentánsa a monarchikus és rendi tényezők dualizmusán épült rendi állam széttagoló és nemzetbontó erőivel tudatosan harcba szálló újkori királyi hatalomnak. Első tudatos hordozója a nemzeti király fogalmában kikristályosodott újkori nemzeti öntudatnak. Kezdeményezője és megalapítója a nyugat-európai fejlődést is nem egy tekintetben megelőző, de – sajnos – torzónak maradt újkori magyar államigazgatási szervezetnek s egyszersmind az újkori állam rendszerébe már szerves tagként illeszkedő állami kultúrpolitikának. Első képviselője – mint egyik kitűnő társunk három év előtt hasonló alkalommal mondotta –, „családalapító őse az újkori magyarságnak, a modern magyar embernek”, első monumentális példánya az egyéniség mindent lebíró ereje által a legmagasabbra emelkedő „magalett” úrnak. Ezért áll szükségszerűen közelebb az újkori magyarság lelkéhez, ezért nőtt nagyobbra a nemzet köztudatában és tiszteletében az egyetemes nemzetfejlődésben új irányt szabó s nála kétségkívül jelentősebb szerepet betöltő elődjeinél is.

Az utókor ítéletének alapul szolgáló ezen körülményeken felül más okok is közrejátszottak s már az egykorú magyar közvéleményt döntően befolyásolták a Hunyadi-kultusz kialakításában.

Az ősi magyar fejedelmi ház fi- és nőágának, „Szent István vérének” 1395-ben Mária királynő halálával bekövetkezett kihalta után a közhatalom a királyi vagyont messze meghaladó gazdasági és katonai erőforrásokkal rendelkező nagybirtokos főnemesség kezébe került. Zsigmond király és közvetlen utódai királyi hatalmukat, avagy inkább e hatalom látszatát csupán a nagybirtokosság egyik vagy másik csoportjával kötött politikai szövetségek, magánhatalmi ligák létesítésével tudták biztosítani. A magyar állam igazi ura a XV. század első felében a Sárkányos-társaság lovagi köntösében jelentkező főúri liga, az Anjou-kor végén megindult hármas pártalakulás idején Zsigmond körül csoportosuló magyar főuraknak és a király nagy uradalmakkal megadományozott idegen híveinek politikai érdekszövetsége volt. E liga vezéralakjai, a királlyal rokonságba került Garai-Cillei-atyafiság és politikai barátaik rengeteg vagyon, hatalmas uradalmak akvirálásával gyarapították, növelték egyre nagyobbra hatalmukat és befolyásukat, s a közérdekű politika útjáról letérve, mindinkább csak maguk és családjuk önérdekű törekvéseire és dinasztikus célkitűzéseire voltak figyelemmel. A ligának a nemzeti érdek és a sordöntő problémák, különösen a fenyegető török-kérdés iránt fogékonyabb tagjai az országos politikától évtizedek óta távol álló nagybirtokos és középbirtokos nemességgel együtt növekvő ellenszenvvel és félelemmel látták a Garai-Cillei-szövetség – „az idegenek” – hatalmának folytonos növekedését és napirenden levő hatalmaskodásait. A lappangó elégedetlenség Albert király idejében országos mozgalommá dagadt. Új párt keletkezett s a Nagy Lajos-kori lovagfőurak nemes hagyományait és közérdekű politikáját felelevenítő nemzeti pártnak Hunyadi János állt az élére, aki királyaitól nyert adománybirtokai tulajdonában immár az ország legnagyobb birtokosa, ezer falu, ötvenhét város, huszonnyolc vár, mai földmértékben kifejezve: mintegy 4.000.000 kat. hold földesura volt. A Marótiak, Újlakiak, Csákiak, Perényiek, Pálócziak, Rozgonyiak és más előkelő főnemesek, a Tiszán-túl és a Duna-Tisza-köz egész főpapsága, nagybirtokossága és köznemessége Hunyadi Jánosban látták a magyar nemzet hivatott vezérét. Az apai részről idegen eredetű, de magát magyar nemesnek valló és érző, képességeit, tehetségét és nagy vagyonának minden jövedelmét is a nemzeti ügy védelmére, az ország függetlenségét veszélyeztető török veszedelem elhárítására szentelő főúrban látták az udvar idegenjeivel szemben aktivitásba lépő nemzetpolitikai irányzat megszemélyesítőjét. Hunyadi János – ellentétben sok más kortársával – nem tekintette öncélnak fejedelmi mértékű birtokát és magánhatalmát, hanem igyekezett azt közcélra gyümölcsöztetni. Nemcsak élvezte vagyonát, hanem rideg következetességgel teljesítette a velejáró súlyos közkötelességeket is. A nagybirtok államfenntartó és nemzetvédő kötelességéről vallott s a maga korában szokatlanul emelkedett és etikus felfogású, a török veszedelem nagy nemzeti problémájával szemben tanúsított komoly és közérdekű magatartása és a múlt legdicsőbb napjaira emlékeztető hadvezéri sikerei Hunyadi Jánost már életében a nemzeti közügy, a magyar állami függetlenség és az egész magyarság szimbolikus hősévé avatták. Az udvari urak, az idegenek uralma ellen lázadó s magát az államügyek intézésére hivatottnak érző rendi társadalom a maga köréből magas pozíciókba, majd az államkormányzat élére emelkedett férfiú tüneményes pályafutásában a nemesi rend politikai érvényesülését s vele a nemzet önrendelkezési jogának diadalát látta és ünnepelte.

Ez az önrendelkezési jog, a nemzeti szuverenitás történetileg kialakult közjogi elve jutott gyakorlati megvalósuláshoz az apja nimbuszát csorbítatlanul átöröklő Hunyadi Mátyás királlyá választásakor. A trón betöltése négy századon át a legitim elv alapján történt. A trón önkéntes voltának a pogány vérségi jogban gyökerező elve még a XI. században győzelmesen megküzdött az idoneitás egyházjogi elvével. Az egyházi szempontból mérlegelt alkalmatosságnak Péter, I. András, Szent László trónra emelésekor érvényesült jogelve teljesen háttérbe szorult az Árpád-házi legitimitás nemzeti elve mellett. Szent István véréből származó királyaink Máriáig mind a törvényes öröklés címén uralkodtak, de még az Árpád-ház fiágának kihalta előtt kialakult a közjogi felfogás, mely szerint a dinasztia trónöröklési joga az első fejedelem megválasztásakor gyakorolt nemzeti önrendelkezési jogban gyökerezik. Mária királyné halála után ez a jogfelfogás szükségképpen vonta maga után a szabad királyválasztó jog érvényesítésére irányuló nemzeti törekvést. E korban alakult ki a királyi hatalom átruházott természetét sajátos erővel és misztikus szépséggel körülíró magyar közjogi elmélet: a szentkoronatan. Első szabatos és világos kifejezésével és egyúttal első gyakorlati alkalmazásával I. Ulászló koronázása alkalmával találkozunk, s ez a felfogás érvényesült Hunyadi János kormányzóvá választásakor is. Mindkét választásban a nemzeti szempontból mérlegelt alkalmatosságnak eszméje és a nemzeti közösség akaratának a királyi jogok adományozására is kiterjedő hatálya, közkeletű szóval: a magyar nemzet szabad királyválasztó joga jutott kifejezésre, de még nem tudott tartósan megküzdeni a Zsigmond király leánya és kiskorú unokája személyében megtestesült és újra harcba szálló legitim elvvel. Hunyadi Mátyás trónfoglalásával teljes lett a nemzeti párt közjogi felfogásának diadala s az egykorú magyar közvélemény és az utókor a magyar nemzet önrendelkezési jogának, a nemzet szuverenitásának szimbólumát látta e választásban, ezeknek az elveknek megszemélyesítőjét magában Hunyadi Mátyásban.

Történetünknek lehettek, voltak is Hunyadi Mátyásnál emberileg nagyobb, politikai sikerek és fejlődéstörténeti hatás tekintetében szerencsésebb szereplői, de egy sincs közöttük, akinek emberi erényei és uralkodói képességei oly változatosak, egyénisége annyira korszerű lett volna, mint Mátyásé. Nincs közöttük – Szent István kivételével – egy sem, aki két történeti korszak határmezsgyéjén oly jellegzetes, sőt szimbolikus szerepet töltött volna be, mint ő. Történeti alakja a magyar dicsőség, a magyar függetlenség, a magyar nagyhatalom, a nemzeti szuverenitás, a nemzeti önkormányzat s a nemzeti társadalom lelkéből lelkedzett magyar tehetség el nem halványuló jelképeként él és örökké élni fog a magyar nemzet emlékében.

Emlékezzünk Hunyadi Mátyásra!

[1] (Első kiadása: Budapesti Szemle (1936) 700. sz. 262–269.)