Magyarország 1301–1490
(1936)^[1]

A Kaukázus-Pontus-vidéki, bolgár-kazár kultúrkörből a IX. század végén Európa szívébe szakadt magyar nemzet új hazájában három különböző kultúrszféra határzónáján telepedett meg. Etnikai, világnézeti, művelődési és politikai tekintetben egymástól elkülönülő, sőt egymással ellenséges közösségek, a nyugati latin-germán, a kelet-európai görög-szláv és a Kárpátokig hatoló ázsiai nomád-török világ ütközőpontján történeti életének fő problémájává a keleti és nyugati erők ellensúlyozása, köztük való békés elhelyezkedésének biztosítása lett. Korán választania kellett, melyik közösségbe kapcsolódva kívánja ezt a nagy problémát megoldani.

A választás Ázsia és Európa közt már az őshazában megtörtént, mikor a magyar nép onogur ősei bolgár rokonaikkal együtt elszakadtak az ázsiai nomád törökségtől s iráni és görög befolyás alatt a megtelepedés útjára tértek, pásztorkodó nomádokból földművelést is űző félnomádokká lettek. Ezt a szakadékot mélyítette el a honfoglaló Árpád fejedelem, mikor a keleti besenyő és bolgár ellenségekkel szemben Leó bizánci és Arnulf frank-római császár szövetségéhez folyamodott, majd az új hazában a Kelettől való teljes elzárkózás defenzív álláspontjára helyezkedett. A IX. és X. század fordulóján Bizánc és Róma közt is választott a nemzet. Géza fejedelem és Szent István király állandó békés kapcsolatok létesítésével, népük megtérítésével, a magyarországi katolikus egyház és keresztény királyság megalapításával kaput nyitottak a nyugati szellemnek és nyugati életformáknak, s végleg bekapcsolták népüket a nyugati latin-germán kultúrközösségbe. Száz évvel később Szent László és Kálmán királyok teljesen kiépítették a patrimoniális királyság állam- és egyházigazgatási szervezetét, a természetes határokig hatolva megteremtették a történeti Magyarország geográfiai egységét és történeti életközösségben egyesítették a Kelet és Nyugat határán rokon sorsban élő magyar és horvát népeket. Újabb félszázad múltán II. Géza és a világuralomra törő Mánuel bizánci császár latin műveltségű udvarában nevelkedett III. Béla a nyugati – francia, spanyol, angol – dinasztiákkal kötött családi kapcsolatok, francia szerzetesek, német, flamand, vallon földművesek és iparosok betelepítése, magyar papok és udvari vitézek külföldi iskoláztatása és új politikai kapcsolatok létesítése által fűzték szorosabbra a nemzetüket Nyugathoz fűző kötelékeket. III. Béla a halódó bizánci császárság örökén osztozó balkáni államok fölött fennhatóságot szerezve, megalapozta a magyar királyság balkáni hegemóniáját, s András fia már a konstantinápolyi latin császárok koronájáért is a siker reményével szállhatott küzdelembe. Ez a törekvés megbukott a római Szentszék ellenzésén, de Magyarország Kelet határán a nyugati keresztény világ egyik vezető hatalmává lett. II. András korában a nyugati hűbériség eszméi és a lovagkor szelleme hatoltak be az országba s a patrimoniális királyság elve fokozatosan háttérbe szorult a diadalmasan előtörő rendiség elől. A magyar királyság minden ízében nyugati állammá, a magyar társadalom nyugati mintára szervezkedő rendi társadalommá alakult át. De ez a két és félszázados átalakulás nem ment végbe simán, megrázkódtatások nélkül.

A keresztény gondolatnak nehéz harcot kellett vívnia a nép keletiesen konzervatív rétegeinek pogány hajlandóságával, mit csak szított az első királyok udvarában és közigazgatásában vezető szerephez jutott idegen, főleg német papok és adománybirtokos urak hatalma fölött kelt elkeseredés, majd a XI. századi német hatalomnak az ország függetlenségét veszélyeztető támadása is. A központi hatalom által katonai és gazdasági okokból támogatott bevándorlások nyomán etnikai ellentétek keletkeztek. A nép ősi finnugor és ogur-török (bolgár) elemei a többszázados symbiosis során már régen teljes etnikai egységbe forrottak össze, de a honfoglalást közvetlenül megelőző időben a magyarokhoz csatlakozó kazár (kabar) s az új hazába keletről folytonosan beszivárgó besenyő, úz, kun, [volgai] török-bolgár és arab bevándorlók, az itt talált pannon-szlávok, tótok és bolgár-szlávok, a délvidéki és északkeleti hódításokkal magyar uralom alá került szlavón, horvát-dalmát, bosnyák, szerb, bolgár, kun, oláh és orosz népelemek, a nyugatról sűrű rajokban bevándorló német, flamand és szórványosan jövő francia (vallon), lombard-olasz telepesek tarka népe új etnikai ellentétek csiráit ültette el a magyar egység talajába. Állandó és folytonos volt a küzdelem a királyi hatalom által meghonosított nyugati politikai és társadalmi szervezet és az ősi társadalom erői között. A régi politikai szervezet a törzsfejedelmek leverésével végleg megbukott, de a társadalom vérségi szervezete épen maradt s a szabad magyarok (nemes) clanjai (nem, nemzetség) csak hosszú küzdelem után adtak helyet a hűbéri kapcsolatokon nyugvó új társadalmi közületeknek. A frank birodalmi szervezet mintájára s a hűbéri eszmék hatása alatt kialakult királyi Magyarország mellett századokig élő erő volt az ősi nemzetségi társadalom.

Az első nemzeti dinasztia érdeme volt ezeknek az ellentéteknek fokozatos megszüntetése. A XIII. század derekán azonban újra kiütköztek azok. Keletről és nyugatról jövő bevándorlások, a Tisza-vidéki kunok nagy tömegben való betelepülése és az ország nyugati határán – birtokadományban részesült német indigenák révén – érvényesülő német befolyás, mit az északi és délkeleti határon kompakt tömegben letelepített szászok autonóm élete is növelt, újraélesztette a keleti és nyugati népelemek etnikai ellentétét. A pogány kunok és más keleti, többnyire mohamedán (izmaelita) bevándorlók hatása alatt felüti fejét újra a pogány mozgalom s új bomlasztó tényezőként hódít teret az iszlám. Míg egyik részen az udvar pártfogását élvező szerzetesek, különösen a kolduló rendek működése nyomán a hitélet elmélyülésének biztató jelenségei mutatkoztak, más részen a teljes hitbeli közömbösség, egyház-, sőt vallásellenes áramlatok kaptak erőre. A XIII. század elején megindult nagyarányú birtokadományok, a királyi birtok nagy részének magántulajdonba jutása által hatalmas birtoktestekre szert tett egyházi és világi nagybirtokosság körében megindul a renddé szervezkedés feudális irányú folyamata, mit nyomon követ a nagybirtok hatalmát ellensúlyozandó, a katonáskodó szabadok – kisbirtokú nemesek, királyi serviensek, korábbi királyi várkatonák – területi szervezkedése, az autonóm nemesi vármegyék kialakulása. A főpapi, főúri (barones et proceres) és köznemesi osztályok kikristályosodása szükségszerűen vonta maga után a rendek kiváltságaik biztosítására és politikai jogok szerzésére irányuló törekvését. E törekvésnek eredménye volt az angol Magna Carta kibocsátásával közel egyidőben jelentkező s alkotmányjogi tekintetben aragón hatásra valló, 1222. évi Aranybulla, mely – a többi XIII. századi hasonló célzatú szabadságlevelet, az 1231., 1267., 1291. és 1298. évi törvényeket túlélve – 1351-ben új megerősítésben részesült, s ez idő óta a nemesi szabadságok és a rendi, helyesebben nemesi alkotmány alaptörvényeként volt érvényben – az 1687-ben eltörölt ellenállási jog (jus resistendi) kivételével – egészen a XIX. század derekáig. Az Aranybulla azonban csak tünete volt a társadalmi, gazdasági és politikai mozgalmak forró atmoszférájában megindult nagy evolúciónak, a régi szervezetek és intézmények bomlásának s újak lassú kialakulásának.

A középkori patrimoniális királyság s a vele egyidőben élő és működő ősi társadalmi szervezet intézményének bomlását megakadályozni többé nem lehetett. A királyi hatalom és a társadalmi szervezet ereje IV. Béla (1235–1270) uralkodása idején késleltette ugyan a bomlást és mérsékelte az átalakulás ütemét, de a tatárjárás nyomán kelt katasztrófa felszabadította a bomlasztó erőket s a kun anyától született, pogány hajlandóságú gyermekkirály, IV. László (1272–1290) uralma alatt teljes anarchia támadt. Személyi, társadalmi, gazdasági, világnézeti és etnikai ellentétek romboló munkája nyomán az állam és társadalom épülete hirtelen düledezni kezd s a század végére az utolsó Árpád-házi király, III. Endre (1290– 1301) jóakaratú törekvései ellenére minden összeomlik.

Hatalomra éhes nagybirtokos házak ragadják kezükbe a hatalmat. Az udvari és országos főtisztségeket viselő bárók hivatali hatalmukat magánhatalomként kezdik gyakorolni, a vármegyéket és tartományokat magánbirtokként kezelik s hűbéri kötelékekkel egész tartományok népét kötve magukhoz, nyugati mintára örökös hűbéres tartományuraságok alapítására törnek. A századfordulón már sem a központi hatalom, sem az egyház főpapjai, sem a vármegyénként szervezkedő köznemesség nem tudott velük sikerrel szembeszállni. Az első ily oligarchikus méretű családi hatalmat 1275 táján a XII. században bevándorolt német Héder nemzetségből származó Kőszegi grófok – Henrik bán és fiai – alapították meg, közvetve vagy közvetlenül uralmuk és befolyásuk alá hajtva a Duna jobbpartján fekvő országrészt, le egészen a Száva-vonalig. A Kőszegiektől délre a szávántúli horvát tartománynak a Kapela-hegytől északra eső részén a Vodicsai grófok – a későbbi Blagay-család [Blagaji] ősei – tettek szert hatalomra. A horvát tengerpart északi részén s Veglia- és Arbe-szigetén a Frangepán-család örökös tartománya terült el. A Kapelán [Grozd-hegység] túl, Horvátországban pedig időnként a dalmát részekre, Chulmiára [Hulm] és Boszniára is kiterjesztve befolyásukat, a brebiri [bribiri] Subich [Šubic] Pál bán és fiai uralkodtak független fejedelemként. A nyugati és déli határvidéknek e német és horvát származású dinasztiáival hasonló hatalomra tettek szert északon és keleten a honfoglaló Előd, Gyula és Edömén vezérektől származó Csák Máté, Kán László, Aba Amadé, s az ugyancsak ősmagyar nemzetségekből sarjadt Ákos István és Borsa Kopasz. Máté az északnyugati, Amadé az északkeleti felvidéknek, Kopasz a Felső-Tisza és Körös közének, az Ákos nemzetség a francia eredetű Rátoldokkal a Duna-Tisza köz északi részének s a felette elterülő hegyvidéknek, László vajda Erdélynek volt a királyi hatalommal dacoló ura.

Az egykori Kunország (Cumania) területén Baszarába [Basarab] oláh vajda vetette alapját a későbbi havaselvi oláh fejedelemségnek, a mai Bosznia és Szerbia északi részét felölelő szávántúli tartományokban – Macsva [Macva/Macsó] és Belgrád vidékén – a szerb Nemanja-dinasztia egyik tagja, az Árpád-házzal összeházasodott Dragutin István tett szert fejedelmi hatalomra, míg a Szerémség s a Dráva-Száva közének keleti részét Csák Ugrin – a trencséni Máté rokonát – uralta. A Közép-Tisza két partján a nomadizáló kunok autonóm nemzetségi szervezete fejlődött számottevő hatalommá. A királyi ház Fehérvár és Buda körül elterülő családi birtokán kívül csupán a Maros–Alsó-Tisza és Alduna határolta terület maradt függetlenül e különböző magánhatalmak befolyásától.

A nemzeti dinasztia kihaltával a helyzet kulcsa a maguk országrészében fejedelmi hatalommal élő nagybárók kezébe került, kik szövetségekbe, ligákba tömörülve igyekeztek a trónt a maguk jelöltjének megszerezni. A koronáért több jelölt szállt harcba, valamennyien az Árpádtól való nőági leszármazás címén, mert a viszálykodó urak abban mind megegyeztek, hogy új királyukat az első fejedelemmel kötött ősi szerződés alapján ennek ivadékai közül kell választaniuk. Legtöbb esélye kezdettől fogva II. Károly nápolyi király és Magyar Mária unokájának, Anjou Károly Róbertnek volt, ki a leányági öröklés rendje szerint is legközelebb állt a trónhoz. Érvényesülését azonban évekig akadályozta a pápa támogatása, ki a magyar rendek megkérdezése nélkül szentszéki hűbérként adományozta Magyarországot pártfogoltjának. A horvát urak, élükön Subich Pál bánnal s néhány délvidéki magyar úr el is ismerték, meg is koronázták, de ezt a koronázást a nemzet többsége érvénytelennek deklarálta. Az egész főpapság, a főurak és köznemesek nagy tömegei – élükön a leghatalmasabb oligarchákkal – az utolsó Árpád-házi király prezumptív veje, Vencel cseh herceg mellé sorakoztak, kinek apja IV. Béla dédunokája volt s már III. András trónraléptekor igényt formált a magyar trónra. A szentszék követei – Boccasino és Gentile bíbornok – azonban ügyes diplomáciával Károly Róbert pártjára hódították a főpapságot, majd a nagybirtokos bárókat is. A hangulat változásával sem Vencel, sem az ő távozta után kísérletező Ottó bajor herceg nem tarthatták magukat. Miután Gentile a pápa nevében hallgatólag bár, elismerte a rendek hozzájárulási és királykikiáltó jogát, ezek viszont elismerték a pápai megerősítés jogosságát, a fiatal Anjou-herceget 1308-ban Károly néven törvényesen örökös királlyá kiáltották ki, majd Szent István koronájával megkoronázták.

I. Károly (1308–1342) trónra léptével a magyar történetnek új, fényes korszaka kezdődött, mely 1490-ben Hunyadi Mátyás halálával zárult s melyet a középkori magyar nagyhatalom korszakának nevezhetünk. Magyarország e korban éppoly irányító és vezető szerepet töltött be a nyugati keresztény világ keleti régiójában, mint Francia- és Angolország annak nyugatán. E hatalmi állás megalapozói a nemzeti királyok – II. Géza, III. Béla – voltak. Teljes kifejtése azonban a francia Capet-ház Magyarországra szakadt ágának, a magyar Anjou-háznak volt az érdeme s elsősorban éppen Károlyé, ki – miután a tartományurakat másfél évtizedes szakadatlan küzdelemben végleg megtörte – e hatalom gazdasági, katonai és közigazgatási alapjait negyedszázados céltudatos organizáló munkájával megteremtette.

A régi közhatalmi szervezet, a királyi dominiumok s a rajtuk épült patrimoniális hatalom nem volt helyreállítható s Károly reálpolitikusként nem is törekedett erre. A belső küzdelmek és oligarchikus hatalmi alakulások korában a régi intézmények elenyésztek, a régi kötelékek elszakadtak. A királyi váruradalmak jórészben a tartományurak és híveik, másrészt az összes katonáskodó szabadok beolvadásával népes osztállyá gyarapodó köznemesség birtokába kerültek. A király kezén maradt részei a tatárjárás után országszerte honvédelmi célzattal épült sok királyi vár körül kisebb gazdaságokba jegecesedtek. A korábbi királyi hadsereg legfontosabb alkotóelemei – a várkatonák zászlóaljai és a serviens-csapatok – felbomlottak, a tartományurak mgánhadseregébe olvadtak be s a központi hatalom szerveiből a tartományúri törekvések centrifugális erőinek eszközévé lettek. Egy-egy nagybirtokos báró személye körül nagy hatalmi szervezetek alakultak ki. A király győzelmével ezek a tartományi szervezetek ugyan szétestek, megsemmisültek, de maradványaik nem a király, hanem a királyhű birtokos osztály – a bárók leverésében részes új arisztokrácia és az ő hatalmuk alól szabadult birtokos nemesség – kezére kerültek. Egymástól független gazdasági, társadalmi és katonai egységek és közületek – földesúri magánhatalmak és megyei autonómiák – hosszú sora jutott így önálló élethez s a központi hatalom szervezetétől megfosztott országban minden gazdasági és katonai erő ezek birtokában volt. A társadalom régi vérségi szervezetének életben léte esetén ez az állapot nagy veszedelmet jelentett volna a királyi hatalomra. Ez a szervezet azonban már nem volt életben. A királyság intézményeivel együtt az interregnum idejében a régi nemzetségek organizmusa is megbomlott s a vérségi összetartozás tudata az ősi nemzetségek (clan) ágaiban elenyészett. A belső harcokban a nemzetségek egymástól földrajzilag és politikailag eltávolodott ágai önálló családokká alakulva, ellenségként kerültek szembe, s Károly győzelme után ez a szakadás teljessé lett. A vérségi összetartást jelölő s a nemzetség tagjainak gazdasági, jog- és kultuszközösségét kifejező nemzetségnevek (például de genere Csák) divatjukat múlták s a nemzetségekből kiszakadt új családok önálló családneveket vettek fel.

A vérségi kapcsolatokon és hűbéri viszonylatokon nyugvó régi társadalom helyét osztálykötelékeken nyugvó új rendi társadalom foglalta el. Az alsó nemesség körében már 1222-ben egységesülési folyamat indult meg, ami 1351-ben a nemesi öröklési jog egységessé tételével jutott befejezéshez. A honfoglaló nemzetségek birtokjoga, minek értelmében az allodiális szállásbirtok ágról-ágra száll a nemzetség (clan) keretében és a főági rokonság kihalta előtt teljességgel elidegeníthetetlen, az ősiség (avicitas [aviticitas]) törvényével a nemességnek korábban hűbéri jog szerint csupán az adományszerző és fitestvérei ágán öröklő egykori adománybirtokos urak, serviensek, várkatonák stb. ivadékaira is kiterjesztetett, miután a többi nemesi jogokat ezek már az Aranybullával megkapták. Az ősiség óta a birtokos nemesség – nagybirtokos, báró és köznemes – közt jogilag nem volt különbség; megszűnt a servicium minősége szerint tagolódó katonáskodó szabad népelemek társadalmának korábbi tarkasága. Nagybirtokos báró, tisztviselő nemes úr, középbirtokos nemes és úri szolgálatban álló, hűbéri kapcsolatok keretében élő kisnemes jogilag egyazon osztálynak (una et eadem nobilitas) volt tagja. De fennmaradtak a vagyoni és társadalmi különbségek, mihez képest azután a vármegyei közigazgatás alól immunis nagybirtokosság továbbra is önálló főnemesi (barones et proceres) osztályként szerepel, utóbb szervezkedik is, úgyhogy a nemesi jogegyenlőség dacára is világosan megkülönböztethető a főpapi, főnemesi és köznemesi osztályok különállósága s ez a különállás utóbb az osztályok éles politikai küzdelmében is kifejezéshez jutott. A társadalom új szervezetében a köznemesség alatt a városi községek és telepes territóriumok vendégnépének (hospites) polgári osztálya, autonóm községi szervezetekben élő, szabad kereskedő, iparos és mezőgazda népelemek részben idegen – német, francia, olasz –, másrészben azonban magyar rétege helyezkedett el. A földesúri joghatóság alá tartozó és sem nemesi, sem polgári joggal nem bíró alsóbb néposztálynak a megelőző időkben úri szolgáltatásaik minősége és mértéke szerint tagolódó ezernyi rétege – nemesi jogot nem nyert, elszegényedett szabadok, fél- szabadok, szabadosok és rabszolgák ivadékai – egy egységes, nagy parasztosztályba olvadtak össze. Ez az osztály a földesúri népek társadalmában régebben legelőkelőbb réteg, a jobbágy nevét örökölte, de terhek tekintetében a korábbi alsó szolgarétegekkel állt egy színvonalon.

Károly király minden eszközzel előmozdította a régi nemzetségek bomlásával keletkezett új birtokos családoknak vagyoni és hatalmi gyarapodását, mert királysága új közhatalmi szervezetét, a változott viszonyokhoz képest, alattvalói s elsősorban az új birtokos arisztokrácia gazdasági erejére kívánta felépíteni. 1324-ben, mikor a lázadó nagyurak hatalma már teljesen megtört, az országos főtisztségeket – korábban a király és nagybirtokosság politikai alkujának tárgyait – saját legmegbízhatóbb híveivel töltötte be, kik a vármegyék, az erdélyi, szlavóniai, horvát és más tartományok élére kerülve, teljes céltudatossággal dolgoztak a rend megteremtésén, a központi hatalom tekintélyének, katonai és gazdasági erejének gyarapításán.

Az eltiport tartományurakkal vagyonban és hatalomban nem vetekedő, de összességében az ország egész erejét képviselő új birtokos osztályok hatalmán, az egyházi és világi nagybirtok és a vármegyei nemesség gazdasági erején épült fel az új hadiszervezet, melyet a most szokásba jött címeres hadizászlóról (bandière) banderiális hadrendszernek neveztek. A királyi birtok katonáskodó népelemeire felépített Árpád-kori hadsereggel szemben az új hadsereg a birtokosok – király, főpapok, nagybirtokos urak és köznemesek – zászlóaljaiból (bandériumaiból), tehát rendi magánhadcsapatokból volt összetéve. Egy bandérium létszáma három-négyszáz, később, a XV. században ötven lovasvitéz volt, s a kisebb számú fegyverest kiállító birtokosok csapatai a személyesen hadbaszálló kisnemesekkel együtt a megyei, illetőleg a melléktartományokban a tartományi zászlóalj keretébe osztattak be. A királyi bandérium békelétszáma 1000 lovas volt, de háború idején sokkal nagyobb számra egészítették ki. Fontos kiegészítő része volt a királyi haderőnek az országban elszórt királyi várakban egy-egy várnagy vezérlete alatt álló várkatonaság is, minek nagy szerep jutott a vidéki közigazgatás zavartalan menetének s általában a rend és konszolidáció állandóságának biztosításában is.

Az új hadsereg, melynek gyökerei egyébként, bár kiépítése francia és nápolyi mintára történt, IV. Béla korába nyúlnak vissza, határozottan feudális színezetű volt. A bandériumok jórészben magánhadseregek voltak s még a közjogi elemet képviselő vármegyei és tartományi bandériumok sem nélkülözték a hűbéri vonásokat. Ez a hűbéri alapokon nyugvó hadügyi szervezet a királyi hatalmat bizonyos fokig függő helyzetbe hozta a bandériumok többségét kiállító nagybirtokos osztállyal szemben. E veszedelmet ellensúlyozták a királyi, királynéi, főpapi bandériumok és a nagybirtokkal ezidő óta két századon át tudatosan szembenálló köznemesek megyei hadereje, valamint a királytól közvetlenül függő telepes kunok és szászok, úgyszintén az erdélyi székelyek és szlavón nemesek zászlóaljai, melyek újra a király bizalmából tisztséget viselő vármegyei ispánok és más főtisztviselők vezetése alatt álltak.

Károly azonban más ellensúlyról is gondoskodott, mikor a domaniális jövedelmi forrásoktól megfosztott államháztartás új szervezetét, a II. András és IV. Béla kezdette úton tovább haladva, a nagybirtokos osztálytól független gazdasági erőforrásokra építette fel. Ily erőforrásul a királyi magángazdaság maradványai és a pénzügyi regalitás, s ezzel kapcsolatban a nagybirtoktól független szabad népelemek, elsősorban a hivatásos ipari- és kereskedőosztállyá fejlődő városi polgárság gazdasági ereje kínálkozott. Előbbit a már említett kisebb várgazdaságok megszervezésével tette jövedelmezőbbé, melyek birtokában a király újra az ország leggazdagabb földbirtokosává lett, bár e birtok korántsem volt hozzámérhető az Árpádok hatalmas dominiumaihoz. A regáléjövedelmek gyarapítását a XII. és XIII. század fordulóján már a királyi jövedelmek 44 %-át szolgáltató, de utóbb teljesen kimerült pénzügyi regáléjogok adminisztrációjának teljes újjászervezésével érte el. Célja az ország gazdasági erejének legteljesebb financiális kiaknázása, jövedelmeinek nagyarányú gyarapítása volt, de ezek eszközét nem az alattvalók túlterhelésében, hanem szolgáltatóképességük fokozásában, az adózó alanyoknak okos gazdaságpolitikával elért szaporításában látta. Pénzügyi reformjai hátterében mindig feltűnnek az általános jólét emelését célzó gazdaságpolitikai intézkedések. Az Árpád-kor agrikultúr telepítésének háttérbeszorulásával az ipari és kereskedelmi érdekű telepítés, a városalapítás lett a királyi gazdaságpolitika főproblémájává. A gyér lakosság mellett még mindig nagyhorderejű agrikultúr telepítés munkája a földesúri magángazdaságok keretében nyert megoldást. A főpapság, az új arisztokrácia, s mint magánföldesúr, maga a király is minden eszközzel előmozdították a bevándorlást. A Felvidékre a szomszédos országokból és Magyarország sűrűbben lakott vidékeiről újra nagyszámban jöttek be cseh, lengyel, orosz és német telepesek, többnyire német vállalkozók (Schultheiss) vezetésével. A déli határok felől kun, bolgár és szerb kenézek (knyaz) vezetése alatt pedig ez időben kezdődött meg az oláhok nagyarányú bevándorlása Erdély és a Tiszántúl erdős vidékeire. A király azonban sokkal nagyobb súlyt helyezett a bánya- és pénzregálé útján adóztatható polgári elem megszaporítására s e törekvést egész sor város – köztük Bártfa, Eperjes, Kassa, Körmöcbánya, Kolozsvár, Brassó, Beszterce és Máramarossziget – alapítása, másoknak – mint Budának, Komáromnak, Pozsonynak, Sopronnak stb. – új kiváltságokkal felruházása kísérte. A visszaélések miatt gyűlölt belső vámrendszer elejtésével kiépítette a XIII. század eleje óta szépen fejlődő határvámrendszert s ennek fokozottabb gyümölcsöztetése végett különféle kiváltságok nyújtásával s Velencével, Csehországgal és Lengyelországgal kötött vám- és útegyezményekkel emelte a külkereskedelmi forgalmat. A bécsi árumegállító jogot (jus stapuli) mértéktelenül kihasználó osztrák herceggel szemben a cseh királlyal szövetkezett s Buda és Brünn árumegállításának kölcsönös elismerésével biztosította a két ország nyugat és dél felé irányuló forgalmának zavartalanságát Bécs elkerülésével. A cseh mintára életbeléptetett bányajog új rendszerével utat nyitott a középkorban egész Európában leggazdagabb magyar aranybányák fokozottabb termelésének, s a pénzverés terén egyszer s mindenkorra véget vetett a századok óta uralkodó évi pénzújítás rendszerének. Állandó érvényű kis ezüstdénárokat és garasokat veretve, helyreállította a magyar pénz hitelét s a XIX. századig egysúlyban vert magyar aranyforint verésének megkezdésével világkereskedelmi fizetőeszközt hozott forgalomba, ami az egyidejűleg életbeléptetett nemesérc-monopólium révén nagy és állandó jövedelmet biztosított a kincstárnak és a bányász- és kereskedőlakosságnak. A XIII. század végén a magángazdasági (domaniális) és regáléjövedelmek megfogyatkozása miatt szinte egyedüli jövedelmi forrásul szolgáló rendkívüli adó (collecta, subsidium) a regálék újjászervezése után sokat veszített jelentőségéből, mindazonáltal Károly is igénybe vette az uralkodó által e korban még a rendek megkérdezése nélkül kivetett rendkívüli adó jövedelmi forrását; házanként ¹/₄, vagy ¹/₈ márka ezüstben állapította meg annak mértékét. Fokozottabban használta ki a városok és telepes territóriumok polgárainak adózóképességét a telepes földbér (terragium) és a rendkívüli adó összeolvadásából keletkezett rendes városi adó (cenzus) rendszeresítésével. A pápai tizedszedés kapcsán még az egyházi jövedelem megadóztatásától sem riadt vissza; csak oly feltétellel adott engedélyt a tizedszedésre, ha a befolyt jövedelmek 1/3 része a kincstárba szállíttatik be s ezáltal oly jövedelmeket adóztatott meg, melyek a kor felfogása szerint adómentesek voltak. A regáléjogok újjászervezésével párhuzamosan fektette új alapokra a királyi tárnokmester (magister tavernicorum) irányítása és ellenőrzése alatt álló pénzügyi közigazgatást a decentralizáció és a szigorúan ellenőrzött bérletrendszerű üzleti kezelés szellemében.

Míg az országos politikában, hadügyi szervezetben, közigazgatásban s magában a pénzügyigazgatásban is feudális irányú volt a fejlődés, a pénzügyi politika határozottan közjogi irányban fejlődött, ami nemcsak abban nyert kifejezést, hogy a domaniális jövedelmek helyét jus regale alapján szerzett jövedelmek foglalták el, hanem e regáléjogok kihasználási módjának irányban is. Az új rendi állam királyi hatalmának teljes elhűbériesedése, magánjogivá válása ellen közjogi jogviszonyokon alapuló gazdasági erőforrások igénybevételével védekezett. A banderiális hadrendszer és regálégazdaság két főpillérén nyugvó új államszervezet életképességét, a központi hatalom túlsúlyát azáltal sikerült biztosítani, hogy a katonai és gazdasági terheket két különböző és érdekeikben is divergáló osztály közt osztották meg, kik között a királyi hatalom az egyensúlyozó szerepét töltötte be. A katonai terheknek a birtokos nemességre, az államháztartás terheinek a polgárságra hárítása egyértelmű volt a közhatalmi funkciók arányos és egyensúlyozott megosztásával, ami mindenkor jellemző törekvése volt a rendi államok erős egyéniségű uralkodóinak.

A hadügyi és pénzügyi szervezet újjászervezésével egyidőben ment végbe a közigazgatási és törvényhozási szervezet átalakulása is a territoriális önkormányzat szellemében, de a királyi hatalom intenzív befolyásának biztosításával. Károly korában s az ő támogatása mellett alakult ki teljesen a magyar birtokos nemesség provinciális közigazgatásának autonóm territoriális szervezete: a nemesi vármegye, mely kiterjedt közigazgatási hatáskörével és politikai jogaival legjellegzetesebben magyar intézménye a magyar rendi államnak, s mely módosult formában a legújabb kori átalakulásokat is túlélte. Ugyanez időben alakult ki a királyi kúria bíráskodási szervezetének századokon át élő organizmusa.

A közhatalmi szervezetben érvényesülő feudális vonások és a vidéki közigazgatásban domináló szerephez jutott önkormányzati szellem a rendiség eszméinek diadalával volt egyértelmű. Az országos politikában azonban a királyi hatalom útját állta e szellem érvényesülésének. Az Aranybullával megindult s a XIII. század végén gyors ütemet vett alkotmányos fejlődés megszakadt, sőt reakciót váltott ki. Károly nehezen megszerzett királyi hatalmát nem volt hajlandó alattvalóival megosztani s 1324 óta országgyűlést nem tartott. Bár a rendek évenként egyszer, Szent István napján eljöttek Fehérvárra, de gyülekezetük nem lépte át a XI–XII. századi törvénylátó gyülekezetek keretét. A közhatalom részesévé lett rendi magánhatalmaknak meg kellett alkudniuk a szentistváni királyság romjaiból új alakban éledő királyi hatalom erejével, s kettejük egyesüléséből született meg a rendi Magyarország – monarchikus és feudális erőtényezők egyensúlyozott együttműködésén alapuló – új államszervezete, s ennek legnagyobb teljesítményeként a XIV–XV. századi magyar nagyhatalom.

Az Árpádok királysága két reálpolitikai értékű külpolitikai koncepciót termelt ki: a német-római birodalommal való szövetségnek keleti veszedelem esetén időszerű defenzív koncepcióját és a nyugati kultúrközösség keleti határzónáján élő népeket egyesítő lengyel-magyar-horvát-olasz (pápai) szövetségnek és a német hatalommal szemben defenzív, a Balkán és északkelet felé expanzív értelemben alkalmazott koncepcióját, hátterében a francia szövetség gondolatával. A tatár-járás óta az első koncepció talaján állt a magyar külpolitika s ehhez tartotta magát Károly is uralkodása kezdetén. Mikor azonban sikerült a belső rendet helyreállítania, tüstént másfelé orientálódott. A lengyel és nápolyi trónon ülő nagybátyjaival – Kázmérral és Róberttel – örökösödési szerződést és politikai szövetséget kötve, Károly II. Géza és III. Béla külpolitikáját elevenítette fel, s ennek a politikának lett legjelentősebb képviselőjévé kiváló emberi tulajdonságokkal és jeles uralkodói képességekkel megáldott fia, Nagy Lajos király is.

Nagy Lajos (1342–1382) trónraléptekor Magyarország külpolitikai helyzete a lehető legkedvezőbb volt. A megelőző századokban hatalmi törekvéseikkel oly sok gondot okozó keleti és nyugati hatalmak – a két császárság és tatárhatalom – teljesen elhanyatlottak. A szomszédságban három hatalom jöhetett csak az első Anjou uralma alatt megerősödött magyar királyság mellett s azzal szemben számba: a francia [származású] Luxemburg[ok uralta] Cseh királyság, Lengyelország és Szerbia. Ezek közül azonban Lengyelország királyával Lajos nemcsak rokoni és szövetségesi kapcsolatban állt, hanem trónjának is örököse volt. Barátság és rokonság fűzte a cseh trónörököshöz is, ki alig négy évvel később IV. Károly néven a német királyi és római császári koronákat is elnyerte. Károly és Lajos ekkor még mindketten tagjai voltak annak a nagy francia koalíciónak, mely e korban már szinte egész Európát hatalma alá vetette. Mindketten exponensei voltak a XIII. század végén életre kelt francia imperializmusnak, a Capet-Anjou-ház és a vele rokon francia dinasztiák világuralmi politikájának, minek eredményeként 1346 óta a skandináv államok kivételével valamennyi latin-keresztény ország trónján e családok tagjai ültek s a német-római és a konstantinápolyi címzetes császári koronát is sikerült megszerezniük. Kelet, észak és nyugat felől tehát mi veszedelem sem fenyegetett. Komoly ellenféllé nőtt azonban Magyarország déli szomszédságában Szerbia, melynek tehetséges és nagyra törő királya, a Nemanjida Dusán [Dušan] István a dalmát városokat két évtizede uralma alatt tartó Velencével, a magyar király uralma ellen lázadozó délvidéki horvát urakkal és a hanyatló bizánci birodalom elégedetleneivel szövetkezve, balkáni nagyhatalommá növelte országát. A határokat délen a korintusi öbölig és a Rhodope-hegységig terjesztette és magát császárrá koronáztatva, Dusán a régi bizánci birodalom örököseként lépett fel s északon a Száváig kívánta hatalmát kiterjeszteni. Ezzel a növekvő szerb hatalommal szemben azonban Lajos jó szövetségesekre talált az északi szerb terjeszkedésnek útjában álló bosnyák hűbéres tartomány urában és az albán partvidéken, valamint a moreai félszigeten is uralkodó nápolyi királyságban. [Kotromanic] István bosnyák bán közeli rokona volt s utóbb e rokoni kapcsolatot még bensőbbé tette Lajosnak – cseh menyasszonya halála után – István leányával kötött házassága. A nápolyi királyságnak pedig Lajos trónfoglalása idején az ő testvéröccse, Endre, salernói herceg volt az egyik örököse.

E külpolitikai helyzetben Nagy Lajos első feladatának a horvát elégedetlenek megfékezését, a tengerparti dalmát városok visszaszerzését s a szerb hatalom meggyengítését tekintette. Erre irányuló délvidéki fegyveres akcióját azonban váratlanul megszakította az 1345 őszén Nápolyban bekövetkezett fordulat. A nápolyi Anjouk – a durazzói és tarenti [tarantói] hercegek s maga az ifjú hatalomvágyó és féktelenül szenvedélyes királyné, Johanna is – rossz szemmel nézték a társkirályként fellépő Endre hatalomra jutását. Előbb a koronázástól próbálták elütni, majd mikor ez nem sikerült, orgyilkosok kezére adták. A gyilkosság, mely minden jel szerint Endre feleségének és Tarenti Lajos hercegnek tudtával ment végbe, mélyen sértette Nagy Lajos testvéri érzéseit s egyben a nápolyi trónra annak öröklésétől a fiatalabb ág javára kizárt apjától átöröklött igényeit is. A rémes tettről értesülve, VI. Kelemen pápánál keresett jogorvoslatot, apósának, Luxemburg Károlynak támogatását is kikérve, lévén ez a pápával, mint volt tanítómesterével, szívélyes baráti viszonyban. Az avignoni pápai udvarba küldött követek útján a bűnösök szigorú megbüntetését követelte és saját nápolyi trónigényének elismerését kérte. Mikor azonban a Nápolyból és Párizsból befolyásolt pápánál csupán udvarias szavakra, de tárgyi tekintetben merev elutasításra talált, 1347-ben, majd 1350-ben hadat indított Nápolyba. Magyar seregei és a hadjáratra fogadott zsoldos csapatai élén sikerült is a vele rokonszenvező itáliai városok és fejedelmek jóakaratú semlegessége mellett a nápolyi királyságot elfoglalnia s azt három esztendőre Magyarországgal perszonális unióban egyesítenie. A pápa azonban, mint Nápoly hűbérura nem ismerte el uralma törvényességét s a nép nagy része is bizalmatlansággal viseltetvén a magyar uralommal szemben, 1350 végén kiürítette Nápolyt és seregével hazavonult. A nápolyi események kapcsán feszült viszonyba került menyasszonya apjával, IV. Károly császárral is, ki vejét látszólag támogatta ugyan, de megmaradt a Johannát pártfogó francia-pápai szövetség oldalán, mellyel a magyar király ellentétbe került. Ez a feszültség nem vezetett ugyan – diplomáciai összeütközéseken és lengyel érdekben vívott kisebb harcokon túl terjedő – komolyabb bonyodalmakra, de végleg elszakította Nagy Lajost az előbbiekben említett francia koalíciótól. A nápolyi és magyar koronák egyesítésére s vele az Itáliát, Balkánt, Magyar- és Lengyelországokat felölelő nagy Anjou-birodalom létesítésére irányuló törekvés kudarcot vallott. A Capet-Anjou-háznak III. Fülöp és IV. Fülöp francia királyok s Anjou Károly nápolyi király által inaugurált világuralmi koncepciójának keleti láncszeme leszakadt a francia imperializmusnak az egész nyugati világot egybefűző láncáról. A magyar királyi háznak a francia dinasztiák világuralmi törekvésében gyökerező dinasztikus imperializmusa megbukott s helyét az Árpád-házi királyok külpolitikájában gyökerező expanzív politika foglalta el.

A nápolyi kísérlet balul sikerülte után Nagy Lajos minden erejét az Árpád-királyok hatalmi koncepciójának teljes kiépítésére, a balkáni hegemónia biztosítására, a szerb, bolgár, oláh fejedelemségek hódoltatására s a II. András egykori galíciai és ladoméri [Halics, Ladoméria-Volhínia/Vlagyimir] tartományait is magában foglaló Lengyelország koronájának megszerzésére fordította. A dalmát városokat kétéves hadjárat után már 1358-ban visszafoglalta Velencétől, s a korábban magyar uralom alá nem tartozó raguzai köztársasággal is elismertette fennhatóságát. Húsz évvel később Lajos kénytelen volt újra fegyvert fogni Dalmácia védelmére, de a magyar tengeri haderő chioggiai támadása után Velence a torinói békében végleg lemondott Dalmácia birtokáról. Dalmácia felszabadítása után a szerb hatalom ellen fordult és Dusán cár halála után sikerült is hűbéruraságát a gyenge Uros [Uroš István] cárral elismertetnie. Újra hódoltatta és megszervezte az Árpádok Száva-jobbparti tartományait, a macsói és kucsevói bánságokat, Belgrád várával együtt. 1360 táján pedig a részekre szakadt Bulgária északi részét is önálló hűbéres bánságként kapcsolta országához. A magyar királyság Horvátország, Dalmácia, Bosznia, Macsó, Észak-Bulgária, a kunországi két új oláh fejedelemség birtokában elérte legnagyobb kiterjedését. 1370-ben Kázmér király halála után pedig Lengyelország koronája is a magyar király fejére került. A magyar-lengyel perszonális unióval tizenkét esztendőre államközösséggé szilárdult a XI. század második felében Szent László korában keletkezett s azóta mindegyre felelevenedő lengyel-magyar-horvát szövetség.

A katonai és diplomáciai sikerekhez hasonló eredmények jellemzik Nagy Lajos belső kormányzatát is. A kortársak által magasztalt nemes emberi tulajdonságai, igazságszeretete és méltányossága, lovagiassága és jogérzéke páratlan tekintélyt szereztek számára. Jellemző, hogy negyvenéves uralkodása alatt, alig egy-két évtizeddel a legsúlyosabb belső zavarok megszűnte után, még csak kísérlet sem történt a hatalmaskodó hajlamukat korántsem elvesztő urak részéről lázadásra, vagy politikai elégületlenség szítására. Nagy érdeme volt Lajosnak a XIII. század elején meghonosodott, de utóbb e pártharcok durva korában feledésbe ment lovagi életformák, szertartások és szokások életre keltése. Udvarában rendes lovagi becsületbíróság (curia militaris) őrködött a lovagi értelemben vett tisztesség törvényeinek megtartásán. E bírói széknek, valamint a szigorú szabályokkal rendelkező Szent György-lovagok rendjének igen nagy érdeme volt a társadalmi érintkezés formáinak finomítása és az ököljog korában eldurvult erkölcsök szelídítése körül. Általában az Anjouk, de különösen Nagy Lajos uralma a nemes értelemben vett lovagi eszmény tiszteletének, a lovagkori szellem magyarországi uralmának virágkora volt. Ez a lovagi szellem jutott kifejezésre a régi magyar históriában a keresztény lovag eszményeként rajzolt Szent László király intenzív kultuszában, amiben maga Lajos, s utóbb veje, Zsigmond király jártak elől. A francia lovagkor szelleme nyilvánult meg a lovagköltészet, művészetek és tudomány pártolásában is. Károly és Nagy Lajos egyházi építkezései nyomán emelkedett csúcspontjára a francia hatásokban bővelkedő magyarországi gótikus építőművészet. Lajos könyvtárának korunkra jutott kódexeiben találkozunk a magyar kódexminiatűr-festészet első jelentős alkotásaival s ugyancsak az ő udvarának ízlését tükrözik vissza Kolozsvári Miklós festő és két fia, Márton és György jeles szobrászok alkotásai, melyek közül a prágai Szent György szobor az egykorú művészetnek egyik legkiválóbb terméke. Nagy lendületet vett a magyar nemesérctermelés bősége következtében már az Árpád-korban kifejlésnek induló s utóbb magas nívóra emelkedett magyar ötvösművészet is. Jelentős kulturális alkotása volt Nagy Lajosnak a bécsi egyetemet megelőzően s az első német egyetemet (Prága) négy évvel utóbb követő pécsi egyetem alapítása 1365-ben. A jogalkotás terén Nagy Lajos 1351-i törvénye érdemel nagy figyelmet, melyben az 1222. évi Aranybulla megerősítésével századokra megállapította a nemesi jogokat és tartós törvényerőre emelte a rendi alkotmány biztosítékait. Ugyane törvény rendezte először az új pórosztály földesúri kötelezettségeit, a büntetőjog terén pedig – a korábbi gyakorlattal szakítva – eltiltotta a gyermekek büntetését az apák bűnéért.

Nagy Lajosnak fiutóda nem lévén, halála után ismét a trónharcok kora következett el. A rendek elismerték ugyan örököséül Mária (1382–1395) leányát, de annak jegyesével, a társkirályul kiszemelt Luxemburgi Zsigmonddal szemben az Anjouk fiági örökösödését vitató Durazzói Károly lépett fel ellenkirályként. Az ő tragikus bukása után 1387-ben Zsigmond, IV. Károly császár legifjabb fia koronáztatott királlyá. Mária királynénak 1395-ben bekövetkezett halála után azonban a főurak egy része Durazzói Károly fiát, a nápolyi Lászlót állította vele szembe trónkövetőül. László örökösödési jogára hivatkozva, Zsigmond a rendek választására támaszkodva vitatták jogukat. Tvartkó bosnyák király pedig – Nagy Lajos feleségének unokaöccse – e zavarokat kihasználva a bosnyák és horvát-dalmát tartományok elszakítását kísérelte meg.

A küzdelmek végül is Zsigmondnak javára dűltek el, de a viszályok következményeként Nagy Lajos hatalmas birodalma erősen megfogyatkozott. Lengyelország már Lajos halálakor elvált Magyarországtól. Ott Hedvig, Lajos ifjabb leánya került trónra, s az ő korai halála után II. Ulászló néven Jagelló litván fejedelem és utódai kerültek a lengyel trónra. A balkáni vazallusok tartományait pedig a századfordulón már elözönlötték a Kis-Ázsia felől Konstantinápoly bekerítésével Európába behatoló s itt tartósan berendezkedő oszmán-törökök. Bajazid szultán, miután Murád már 1389-ben megsemmisítette a szerb hatalmat, 1396-ban Nikápolynál véres győzelmet aratott Zsigmond királynak francia, német, spanyol és olasz segítőcsapatokkal erősített nagy hadseregén. A keleti veszedelem újra teljes komolyságában támadt fel s a török-kérdés háromszáz esztendőre a magyar politika központi problémájává lett.

Az Árpádok és Anjouk hatalmas királysága könnyűszerrel ellenállhatott volna az egykori tatár hataloménál kisebb erővel rendelkező ázsiai hatalomnak, de Zsigmond és utódai már nem rendelkeztek elődeik erőivel. Az Anjouk kihaltát követő trónviszályok s a gyenge asszonyi uralom nyomán szinte teljes pontossággal megismétlődtek az Árpád-ház megszakadását megelőző és nyomon követő események. Az Anjou-kor arisztokráciájából kiemelkedő nagybirtokos oligarchia nem ismert határt hatalma és vagyona gyarapításában, s a helyzetet kihasználva saját kezébe ragadta a hatalmat. Néhány vezető főúri család ligákba tömörülve ádáz harcot vívott egymás ellen, minek során még királyuk fogságra vetésétől sem riadtak vissza. A köznemesség ugyan most sikeresebben tudott már ellenállni a nagybirtokosok törekvéseinek, mert a vármegyei önkormányzatokban teljesen kialakult szervezettel bírt, Zsigmond mégis kénytelen volt a nagy bárókkal megalkudni. Választott király lévén s a királyság gazdag anyagi erőforrásai is kimerülvén, reá volt utalva a birtokos nemesség támogatására. Ezért a főurak leghatalmasabbjainak ligájával családi szövetségre lépett s második feleségét is az ő családjukból választja, Cillei Borbála személyében. Hatalmának ilyetén biztosítása mellett gondja volt a nagybirtokosoktól független szabadok osztályának erősítésére. A nemesi vármegye az ő korában épült ki teljesen, s a rendi szellem diadalával immár rendszeresen tartott országgyűléseken a köznemesség a bárók hatalmát ellensúlyozó komoly politikai tényezővé lett. Míg a köznemességet politikai szövetségesül szerezte meg Zsigmond, a városok fejlesztésével s a polgárok jogainak bővítésével inkább financiális céljai voltak. Fényűző hajlamai és széles skálájú hatalmi törekvései igen nagy költekezésekbe sodorták s az ehhez szükséges anyagi eszközöket a rendes szolgáltatások mértékét messze meghaladóan igénybevett iparos és kereskedő népelemtől – a városi polgárságtól és zsidóktól – szerezte meg. Hálája és megbecsülése kifejezéseként azután 1405-ben a városok követeit is meghívta az országgyűlésre. Politikai előny azonban ebből reájuk kevés háramlott, mert testületileg csupán egy szavazattal rendelkeztek, szemben a személyenként megjelentésre jogosult nemesekkel. Hasonlóképpen pénzügyi szempontok ismerhetők fel a főpapi székek betöltése tekintetében a Szentszékkel támadt küzdelme hátterében, bár a kiindulóponton politikai okkal találkozunk: IX. Bonifác pápa Nápolyi Lászlót pártfogolta vele szemben. Az 1404-ben kibocsátott Placetum regium értelmében a főpapi székek betöltésének jogát a király ragadta magához s ezzel – a szentszék folytonos tiltakozása ellenére – élő joggá lett a magyar királynak Szent István kiváltságaira visszavezetett főkegyúri joga. A mindinkább fenyegető török veszedelemre tekintettel a hadrendszert is nagy mértékben fejlesztette. A banderiális hadrendszert s ennek szervezetét 1435-ben törvényesen szabályozta s felállította a bandériumok keretében hadba szálló portális katonaságot: a birokos nemesek minden harminchárom telek után egy jól fegyverzett lovaskatonát voltak kötelesek kiállítani, miáltal az ország rendes hadereje mintegy százhúszezer főre emelkedett. Az új katonaság azonban újabb súlyos terhet rakott a minden közjogból kizárt földesúri jobbágyok vállára, melynek terhei ezidőben már egyébként is nehezen voltak elviselhetők.

A XIV. században kialakult s az 1848-ban bekövetkezett felszabadításig fennálló jobbágyság természetszolgáltatásainak mértékét Nagy Lajos 1351-ben az egyházi tized után szedendő kilencedben (nona), vagyis minden terményének egy második tizedében állapította meg. Ez a teher a középkor földműves szolgáinak (servi) legalsóbb rétegét terhelő s a terményeknek egyharmad részéig, sőt feléig terjedő terményszolgáltatásával szemben kétségtelenül könnyítésszámba ment. A jobbágyosztályba olvadt pénzzel adózó szabad póroknak, sőt a szabados- és szolgaosztály különféle szolgáltatással vagy szolgálattal (robotmunka) tartozó rétegeinek korábbi földesúri szolgáltatásának mértékét azonban meghaladta. Mivel pedig a földesurak a terményadás rendszeresítése után is igényt tartottak a magasabb rétegek korábbi pénzadójára, ami portánként 1/4 márka ezüstöt, vagyis 1 aranyforintot tett ki és a jobbágynépség különféle természetű – emberi és állati munkaerővel végzett – robotmunkájára is, mindezeket a már terményéből 2/10 részt fizetni köteles jobbágyok összességére kirótták. Ezenfelül a szabad és szabados elemeket korábban is terhelő, de a szolgákat nem terhelő királyi rendkívüli adót fizetniük kellett, rendszerint 1 aranyforintnyi, de nem egy évben ezt kétszeresen, sőt négyszeresen is meghaladó összegben. A telekkatonaság felállításával most minden harminchárom jobbágycsaládra egy katona hadbaküldésének kötelezettsége is hárult. A közjogi értelemben jogtalan pórosztály tagjai törvénykezési és közigazgatási tekintetben földesuruk joghatsága alá tartozván, az ő korlátlan kényének voltak kiszolgáltatva, s a nagy akvizíciók korának birokosai nem riadtak vissza e helyzet kihasználásától, s a XIV. század vége óta egyre sűrűbben hallunk panaszokat a tizedet jogtalanul pénzben követelő főpapok és a mértékentúli robotmunkát és különleges terményszolgáltatásokat követelő földesurak ellen. A közhatalom az Anjouk utódai alatt már teljesen a birtokos osztályok gazdasági erejére lévén felépítve, e részről semmi támogatásban nem részesülő jobbágyok egyre súlyosbodó terheikkel szemben csekély ellenértéket találhattak a szolgák korábbi földhözkötött helyzetét megszüntető, de a gyakorlatban gazdasági okokból vajmi kevéssé érvényesíthető szabad költözés jogával. A parasztság mindez okok következtében elszegényedett s az adónak Zsigmond pazarló gazdálkodásával és a török háborúval bekövetkezett emelkedő irányzata mellett terhei szinte elviselhetetlenné váltak. Helyzete sokkal rosszabb lévén, mint XIII. századi elődeié, másrészt pedig a Csehország felől behatoló huszita tanok révén az emberek egyenlőségét szószerinti értelemben hirdető protestáns eszmékkel is megismerkedvén, mozgolódni kezdett terheinek könnyebbítése végett, s mikor az egyházi és világi birtokosoknál egyaránt merev elutasításra talált, elégedetlensége véres lázadásokban tört ki. Az első ily parasztlázadás Erdélyben még Zsigmond utolsó évében lobbant fel, mit azután nyolc évtized alatt számos részleges felkelés követett, hogy végül is a jobbágyság szabadköltözési jogainak megvonását és teljes elnyomatását eredményező 1514. évi általános parasztlázadásban robbanjon ki.

Zsigmond uralma megszilárdult és népszerűsége is növekedett, mikor Vencel bátyjának halála után a cseh trónt is megörökölte, majd 1410-ben német királlyá választatván, a Német-római birodalom császárává is megkoronázták [1433-ban]. A csehországi eretnekséggel szemben vívott küzdelme és egyházpolitikai működése nem tartozik a magyar történet keretébe, de kihatásaiban Magyarországot is érintette, mert a konstanci zsinaton máglyahalálra ítélt Husz János követői portyázó csapatokba szervezkedve, két évtizeden át folytonos becsapásaikkal pusztították a Felvidéket. Másrészről pedig a huszitatanok, titkoltan bár, Magyarországon is gyökeret vertek.

Katonai tekintetben Zsigmond nem volt szerencsés. A magyarországi lázadásokat és a bosnyák-horvát felkelést is sikerült elnyomnia, de Dalmácia újra Velence kezére került s azt 1412-ben érte vívott hadjáratán sem sikerült visszaszereznie. Szerencsétlen volt a törökkel szemben is. 1428-ban az Al-Dunánál szenvedett újabb vereséget s csak élete utolsó évében tudott Szendrő váránál (Semendria) győzelmet szerezni a török-magyar harcok későbbi diadalmas hősének, Hunyadi Jánosnak első komoly hadvezéri szereplése révén.

Zsigmond uralkodása óta a magyar életet két nagy probléma uralta: a török elleni védekezés kérdése és a két nagy birtokos rend – nagybirtokos bárók és köznemesek – egyre élesebbé váló politikai küzdelme.

A tatárok által nyugatra sodort Altáj-vidéki török törzsek egyike által megalapított oszmán hatalom a XV. század negyedik évtizedében már az Al-Duna és Drina vonalán nézett szembe a magyar királysággal és a védelme alatt álló kis balkáni fejedelemségekkel: a maradék szerbeken uralkodó Brankovics [Brankovic] György despota, a bosnyák fejedelem és Castriota György (Szkander bég) albán fejedelem tartományaival. A többi balkánlakók, szerbek, bosnyákok, sőt a Duna-balparti oláhok is kénytelen-kelletlen megalkuvásra kényszerültek s a végzetszerű török előnyomulás megakadályozásának súlyos feladata a magyar hatalomra várt.

A keleti veszedelemnek feléledése szükségképpen irányváltozást okozott a magyar külpolitikában. Az Árpádok és Anjouk balkáni expanziójának teljesen szárnyát szegte a törökök térhódítása. A rendi Magyarország híjával volt az Árpád- és Anjou-dinasztiákat hatalmas erőkifejtésre képesítő erős központi hatalomnak. A magánhadcsapatokból összetett banderiális sereg és az idegen zsoldosok hada nem ért fel a régi királyság központi vezetés alatt álló királyi hadseregével, s a királyi kincstár sem volt képes a maga erejéből – a királyi domíniumok és regáléjogok alapján – a hadviseléshez szükséges anyagi eszközöket előteremteni. A katonaság létszáma és az adó összege egyaránt a birtokos rendek elhatározásától függött, mióta megajánlásuk a rendi szellem térhódításával a nemesség országgyűlési jogává lett. Ily körülmények közt a kiválóan fegyelmezett és elsőrendű kiképzésben részesült török hadsereggel küszöbön álló leszámolás sikere külső segítség igénybevétele nélkül alig volt elképzelhető, s a magyar közvéleményben mindinkább gyökeret vert a nyugati német szomszéddal való katonai szövetség szükségszerűségének tudata. E külpolitikai megfontolás eredménye volt Nagy Lajos nagyhatalmi koncepciójának, a lengyel-magyar-horvát-olasz szövetség gondolatának elejtése s a tatárveszedelem ellen védekező IV. Béla defenzív koncepciójának felelevenítése. A Német-római birodalommal való szövetség gondolata már Nagy Lajos utolsó éveiben előtérbe lépett, mikor Mária férjéül apja a császár fiát szemelte ki. Zsigmond cseh királyságával és császárságával ez a szövetség perszonális unióvá szilárdult s ily államszövetség alakjában jelentkezik közvetlen utódai idejében is. Zsigmond veje és örököse, Habsburg Albert (1437–1439) német király és római császár, fia V. László ([1440] 1444–1457) osztrák herceg és cseh király volt, s mindketten a birodalmi szövetség biztosítása érdekében választattak a rendek által királyul. I. Ulászló (1439 [1440]–1444) lengyel és magyar király megválasztása utolsó kísérlet volt a nagy-lajosi koncepció felelevenítésére, de a király gyászos várnai veresége és halála után végleg a német-cseh szövetség gondolata jutott diadalra. Maga Hunyadi Mátyás, az idegen uralom elleni reakció által trónra emelt nemzeti király is kénytelen volt e politika útjára térni, s birodalmi tartományokat hódítva és a császári koronáért versengve, igyekezett a török ellen a német segítséget biztosítani. A török ellen leendő hathatós védekezés nemzetpolitikai szempontja segítette az ő halála után Szent István trónjára a gyenge cseh Jagellókat, majd a mohácsi katasztrofális vereség (1526) után a Habsburgokat is.

A külpolitikának ebből a királyválasztó joggal döntő tényezővé lett rendi akarat által szentesített irányváltozásából nyilvánvaló, hogy a XV. század magyarsága a török veszedelemben ismerte fel a nemzeti élet, sőt a nemzeti lét sorsdöntő problémáját, s a török hatalom visszaszorításában látta saját nemzete és az egész nyugati kultúrközösség iránt tartozó történeti feladatát. Ennek a feladatnak megoldására Zsigmond király halála évében Semendria várának felmentésével megindult hosszú küzdelemnek első húszéves fázisában a szerény sorsból országkormányzói rangra emelkedett Hunyadi János volt a vezére.

A Hunyadiak történetileg ismert első ősei, Radoszláv [Radu] és Szerbe [Serban] a havaselvi tartomány pásztorkodó rumunjait (oláhjait) községekbe szervező s majd magyar földre telepítő délszláv kenézek közé tartoztak, de Szerbe fia, Vajk már udvari vitéz lett Zsigmond udvarában, s vitézsége jutalmául tőle kapta adományba az erdélyi Hunyad várát a hozzátartozó uradalommal. A birtokadománnyal a magyar nemessé lett Hunyadi Vajknak a Szapolyai-családból származó magyar nőtől született legidősebb fia, János, maga is udvari vitézként kezdte pályafutását Zsigmond udvarában. A szendrői diadal után azonban rohamosan emelkedett. Albert király 1439-ben a török elleni védelemben fontos szerepre hivatott szörényi bánság élére állította. I. Ulászló Nádorfehérvár – a mai szerb főváros, Belgrád helyén állt magyar végvár – kapitányává, majd erdélyi vajdává s e minőségében a török harcok fővezérévé nevezte ki. Ulászlónak a szerencsétlen várnai csatában történt eleste után, a fogolynak vélt király távolléte idejére a rendek által választott héttagú országos kormány tagja lett, majd mikor Albert utószülött fiát, V. Lászlót elismerték, ennek kiskorúsága és távolléte idejére az 1446-i rákosi országgyűlésen Magyarország kormányzójává választották. Hunyadi, mint kormányzó, csekély megszorítással teljes királyi hatalmat gyakorolt, s V. Lászlónak 1452-ben történt trónfoglalása után is tényleges birtokosa maradt a hatalomnak királyi helytartó és országos főkapitány minőségében. Nagy hatalmának és országos tekintélyének alapja a köznemesség korlátlan bizalmán kívül a hadvezéri érdemeiért nyert nagy birtokaiban gyökerező magánhatalma volt, mely a királyéval vetekedő haderő kiállítására tette képessé. Bár az országos politika irányításából minden vonatkozásban kivette részét, élete főfeladatának a török hatalom visszaszorítását, az ország déli határának biztosítását tekintette. 1442-ben az Erdélybe törő Mezid bég hadán aratott kettős diadalt, majd a bég segítségére siető Szehabeddin pasa nagy hadseregét szórta szét az Al-Dunánál. 1443 őszén a Dunán átkelve s [szerb és] bolgár területen Nis, majd Pirot és Sofia [Szófia] várait bevéve, hadával átkelt a Balkán-hegységen is. Egy évvel utóbb I. Ulászló a vereségek hírére békét ajánló szultánnal Szegeden békét kötött, de utóbb e kötést pápai felmentéssel megszegve, mégis hadat indított bolgár földre a török ellen. Hunyadi Nikápolynál csatlakozott a királyhoz, az európai keresztény fejedelmek által ígért segítőhadak azonban nem érkeztek meg s a magyar sereg Várnánál teljes vereséget szenvedett. Ulászló elesett. Hunyadi is nehezen menekülhetett a kétszínű [Vlad] Drakul oláh vajda fogságából. A következő években a király nélkül maradt ország belső ügyei foglalták el, s 1448-ban az oláhok és szerbek árulása miatt a Koszovopoljén [Rigómező] újabb vereséget szenvedett. Öt évvel utóbb az új szultán, II. Mohamed, Konstantinápoly elfoglalásával az egész Balkán-félsziget urává lett, s 1456-ban közel kétszázezer főnyi sereggel indult Magyarország ellen. A Belgrádot ostromló hadat azonban Hunyadi az európai kereszteshadat vezető Kapisztrán János ferencrendi szerzetes támogatásával döntően megverte s a várat felmentette. A belgrádi diadal hosszú időre megállította a török terjeszkedését s a pápa e győzelem emlékére rendelte el az egész világon a harangok déli megkondítását. Hunyadi azonban áldozatául esett a táborban kitört pestisnek.

Hunyadi János gyors emelkedésében nagy része volt a főnemesség és köznemesség közt folyó ádáz küzdelemnek. Az Anjouk kihalta után kialakult új közjogi felfogás alapján ugyanis a köznemességnek az országgyűlésen szám szerint túlsúlyban levő népes osztálya egyre nagyobb befolyást igyekezett magának biztosítani az ország sorsának intézésében. Ennek a köznemesi pártnak a nagybirtokos báróktól lenézett, de félt vezére volt Hunyadi János, ki kormányzósága idején a melléje rendelt országos tanácsba két főpap és négy főúr mellett hat köznemest hívatott meg az országgyűléssel, így biztosítva a köznemesség túlsúlyát a politikában és kormányzatban. Országos hadvezérré nevezése és kormányzóvá választása tehát a köznemesség győzelme volt a gőgös és hatalmaskodó arisztokrácián, s éppen ezért lett az apai részről idegen származású törökverő hős a nemzet legszélesebb rétegeiben is ünnepelt hőse a magyar nemesség vitézi rendjének.

A nagy külső probléma mellett ez a rendközi küzdelem volt a kor legégetőbb kérdése. A királyi hatalom az Árpádok korában IV. Béláig, majd a két erős Anjou-király idejében is perszonifikálva jelentkezett a mindenkori király személyében. A kiskorú IV. László uralma alatt azonban a hatalom kézről-kézre vándorolván a pártviszályok során egymást széttagoló pártkormányok kezén, a királyi hatalmat hovatovább reménytelennek kezdték tekintetni. Ez időben jött szokásba a rex és regnum helyett a corona, majd a corona sacra használata, s a pápa által egykor Szent Istvánnak küldött s eredetileg egyházi szimbólumként szereplő szent koronának a királyi hatalom szimbólumaként való tisztelete. Ez a tisztelet az első Anjou trónraléptekor már olymérvű volt, hogy a nélküle végrehajtott koronázást nem ismerték el érvényesnek. Most az ugyancsak kiskorú V. László idejében, mikor a kormányzóhatalmat a rendek választotta és a köznemesi rendből származó Hunyadi tartotta kezében, a szent korona tágabb közjogi értelmezést nyert s a királyi hatalom jelképéből az uralkodót és a politikai joggal bíró rendeket egyaránt magában foglaló nemzettest közjogi szimbólumává lett. E felfogás értelmében, melyet azután félszázaddal később a magyar köz- és magánjog nagy tudással kodifikáló Verbőczi István jogtudós foglalt rendszerbe, a hatalom birtokosa nem a király, hanem a szent korona, melynek tagjai a király és nemzet, vagyis a politikai jogokkal bíró rendek (totum corpus sacrae coronae), s melynek hatalmát a vele megkoronázott király, mint átruházott hatalmat átveszi és gyakorolja. A szent korona tana abban a formában, amint az a rendi Magyarország jogrendszerében élt, kétségtelenül Verbőczi fogalmazása, gyökerével azonban az V. László-kori köznemesség közjogi felfogásába nyúlik vissza, ennek a felfogásnak történeti fejlődésbeli alapjai a XIII. századba, IV. László koráig kísérhetők. A központi hatalomnak e közjogias felfogása a köznemesség részéről ösztönszerű védekezés volt a mágnások elhatalmasodásával szemben s ennek köszönhető, hogy a XV. század oligarchái nem tudtak oly hatalomra szert tenni, mint két századdal korábban, mikor a főpapok és köznemesek országos gyűlése nem a király, hanem a királyi hatalmat, vagyis az akkori szóhasználat értelmében már a korona hatalmát együttesen képviselő király és bárók elé terjesztették jóváhagyás és szentesítés végett. Ugyane közjogi felfogás szolgált támaszul a nemzetnek később a Habsburg-korban az idegen fejedelmi hatalom alkotmányellenes törekvéseivel vívott küzdelemben. A hatalomnak a király és rendek közt való megosztottságának alkotmányjogi felfogása tükröződik vissza a XV. századi trónbetöltésekben is. A dinasztiák – Luxemburgok, Habsburgok és Jagellók – mindenkor a trón öröklés útján való átszállását tartották és hirdették a törvényes állapotnak. A nemesség viszont Nagy Lajossal és leányával az öröklés elve alapján uralkodó ősi dinasztia mindkét – férfi és női – ágát kihaltnak tekintvén, a szabad királyválasztás jogához ragaszkodott. A két elv összeütközése rendszerint kompromisszumos megoldást eredményezett, miként azt Zsigmond, Habsburg Albert és II. Lajos esetében látjuk, Albert császár-királynak 1439-ben bekövetkezett halála után azonban polgár-háborúra vezetett a legitim elv alapján utószülött László örökösödését vitató Habsburg-párt és az Ulászló lengyel királyt választással trónra emelő Jagelló-párti szabad királyválasztók közt. E küzdelemből, melynek megismétlődése 1526-ban az ország két részre szakadására és közvetve a török hatalom benyomulására vezetett, a XV. század derekán Hunyadi János és fia, Mátyás király vezették a nemzetet nyugodtabb élet útjára.

A főnemesi és köznemesi pártnak a hatalomért vívott küzdelme, mit Hunyadi Jánosnak a maga nagy tekintélyével sikerült egy időre korlátok közé szorítania, az ő halála után újult erővel lobbant lángra. A tehetetlen ifjú király fölött befolyást szerző főnemesi liga, élén Cillei gróffal, V. László nagybátyjával, a Hunyadi-fiúk ellen ingerelte a királyt is, s a két párt ellentéte engesztelhetetlen gyűlöletté fajult, mikor a Hunyadiak hívei a cselszövő Cilleit összekaszabolták, a király viszont ezért, adott szavát megszegve, Hunyadi Lászlót tette felelőssé s őt kivégeztette, Mátyás öccsét pedig fogságra vetette és magával Prágába hurcolta. Az ünnepelt hős fiaival szemben követett eljárás országszerte nagy elkeseredést váltott ki a köznemesség köréből, s mikor alig egy év múlva híre jött V. László – hír szerint Podjebrád György cseh kormányzó mérgezése folytán bekövetkezett – halálának, a közhangulat elementáris erővel nyilatkozott meg az életben maradt Hunyadi-fiú mellett.

A főnemesség két nagy hatalommal rendelkező tagja, Garai László nádor és Újlaki Miklós erdélyi vajda maguk aspiráltak a koronára. Mások Habsburg Albert király két vejének – Kázmér lengyel királynak, avagy [III.] Vilmos szász hercegnek királlyá emelésén munkálkodtak. Bár kezdetben a lengyel királyt támogatta, Habsburg Frigyes császár is a maga számára szerette volna Magyarország trónját megszerezni, magát a szent koronát V. László kiskorúsága óta amúgyis saját őrizetében tartván. A Hunyadi-párt erejével azonban egyik jelölt sem tudott megbirkózni. A köznemesség tömött sorokban állt az ifjú Mátyás pártját szervező Szilágyi Mihály és nővére – Hunyadi János özvegye – mögött, s őket támogatta a főpapság egy része is a nagytudományú humanista, Vitéz János váradi püspök vezetésével. Ezt látva, a leghatalmasabb főurak is színt változtattak s kénytelen-kelletlen Mátyás pártjára szegődtek. A nádor által 1458 első napjára összehívott országgyűlés azután Hunyadi Mátyást választotta királynak, s kiskorúsága miatt, meg a köznemesség befolyásának biztosítása végett kormányzóul nagybátyját, Szilágyit választották meg melléje.

Az Árpádok kihalta óta először került nemzeti király Szent István trónjára. A nemesség azonban súlyos feltételeket szabott a maga soraiból választott ifjú királynak, kit pártkirálynak tekintve, igyekezett kormányzatára befolyását biztosítani és a török háborúk miatt Hunyadi által nagyon is igénybevett katonai szolgálata terhén enyhíteni. A választási feltételek (kapitulációk) közt kikötötték, hogy a király saját katonáival és saját pénzén tartozik az országot védelmezni, a főurak bandériumait csak nagy veszedelem esetén, a nemességet pedig csak végső szükségben szólítva fegyverbe. Szilágyi e feltételeket éppúgy elfogadta, mint a főúri liga követelését, hogy Mátyás a nádor leányát vegye nőül. Mátyás király (1458–1490) azonban az összes számításokat keresztülhúzta. Fogságából a cseh rendek által trónra emelt Podjebrád György leányának jegyeseként hazatérve, tizenhat éves korát meghazudtoló eréllyel és komolysággal ragadta meg a kormány gyeplőjét, nagybátyját is lemondatva a kormányzóságról. A főurak egy része erre III. Frigyes császárral keresett összeköttetést s őt hívták meg a trónra. Mátyás azonban sorra hódolatra kényszerítette őket s a császári hadakat megverve, Frigyessel is békét kötött, melynek értelmében Frigyes a koronát kiadta, viszont Mátyás elismerte, hogy ha fiutóda nem lenne, Frigyes és utódai, Albert és V. László jogán, örökösödési joggal bírnak a magyar koronára.

Trónjának biztosítása után Mátyás a törökök ellen fordult. Oláhországot [Havasalföld] és Szerbiát újra hűbéruralma alá vetette s a boszniai Jajca-vára alól is győzelmesen elűzte a törököt, s a további küzdelmek sikerét biztosítandó, tüstént megkezdte a hadügyi és pénzügyi szervezet reformálását. A banderiális hadrendszer a hadra kötelezettek hanyagsága miatt már nem képviselt oly erőt, mint száz évvel korábban. Mátyás energikus fellépésével ugyan újra megszilárdította a király személyes tekintélyét, de a fegyelmezetlen főurak hadcsapataival háború idején boldogulni nem tudott. Ezért a Zsigmond felállította portális katonaságot tovább fejlesztve, az 1458. évi országgyűlés határozata szerint a nemességet minden 20 jobbágytelek után egy lovas katona kiállítására szorította, s e teleklovasságból vármegyénként külön zászlóaljakat szervezett, általa kinevezett kapitányok vezetése alatt. 1463-ban a 10 jobbágyteleknél kevesebb vagyonnal rendelkező nemeseket ugyancsak országgyűlési határozattal személyes hadba szállásra, a gazdagabbakat ezenfelül minden 10 telek után egy-egy lovas kiállítására kötelezte. E szinte általános hadikötelezettség életbeléptetésén túl – VII. Károly francia király kisebb lovasseregéről nem szólva, Európában elsőnek – állandó hadsereget állított fel, lovasokat és gyalogosokat. A hadsereg rendes létszáma ez intézkedésekkel körülbelül 40.000 emberre, háborúban 150.000-200.000 emberre emelkedett. Az Anjou-kor állandó adójának, a kényszerpénzváltás eltörlése ellenében bevezetett 18 dénáros telekadónak eltörlésével 20 dénáros kincstári adót léptetett életbe s annak kötelezettségét az összes jobbágyokra, szegény nemesekre és a kiváltságos telepesekre (kunokra, szászokra) kiterjesztette. A rendkívüli adót nem egyszer országgyűlési megajánlás nélkül is kivetette évi egy arany összegben. Az új adórendszer fokozta a kincstár jövedelmeit s erre vezetett a külkereskedelmi vám átszervezése és a bányaművelés intenzívebbé tétele is.

Míg hadügyi és pénzügyi reformjait elsősorban külpolitikai szempontok irányították, az ország belső rendjének helyreállítására s a birtokos rendek önzése folytán elnyomott alsóbb néprétegek helyzetének enyhítésére és javítására irányuló szándék eredményezte Mátyás nagyjelentőségű törvénykezési és közigazgatási reformjait. Az igazságszolgáltatásnak uralkodása vége felé végrehajtott reformja egyrészt a törvényszékek újjászervezését, másrészt a peres eljárás egyszerűsítését célozta. Az ítélkezés alsófokú szerve, a megyei nemesség négy bírájából és 10 királyi emberből álló megyei törvényszék rendes határnapokon nyilvánosan tárgyaló bírósággá szerveztetett át, melynek ítélete ellen a királyi kúria ítélőszékeihez lehetett fellebbezni. Az eljárás terén fontos intézkedés volt a perdöntő párbaj megszüntetése és a kompozicionális rendszernek a büntetőjog közjogi irányú fejlődését jelölő teljes eltörlése. Az udvari közigazgatásban – valószínűleg olasz mintákat tartva szem előtt – szakított a régi feudális szervezettel s a szakszerű bürokrácia alapjait rakta le, megelőzve ebben Nyugat-Európa sok államát.

Törvénykezési és közigazgatási reformjai azt a méltányos szellemet és erős igazságérzetet tükrözik vissza, amelyek egyéniségének páratlan erélye mellett legjellemzőbb vonásai voltak. Az igazságszolgáltatásban semmiféle melléktekintetnek helyet nem adott. „Keze súlyosan ránehezedett a kiváltságos osztályokra s mégis alig van név, melyet oly hosszú időn át és oly széles körben ünnepeltek volna Magyarországon, mint az övét.” Bár formális tekintetben nem vétett a rendi alkotmány ellen, törvényeit országgyűléseken hozta, a hatalmasok rendi kiváltságai és alkotmányos jogai iránt kevés érzékkel bírt. Annál nagyobb megértéssel viseltetett a kisemberek, az elnyomottak, kisnemesek és jobbágyok bajaival szemben, s mindent elkövetett azok enyhítésére. Ez volt a titka nagy népszerűségének s az utókor által ráruházott „igazságos” jelzőnek. Egyike volt az újkori abszolutizmus előhírnökéül tekinthető nagy renaissance-fejedelmeknek, kik népük alsóbb rétegeire támaszkodva voltak képesek korlátlan hatalmuknak teljes érvényt szerezni.

A renaissance-fejedelem egyéniségének impozáns megnyilatkozása volt híres budai könyvtárának, a Bibliotheca Corviniana-nak alapítása, mely a kortársak tanúsága szerint mennyiségben és minőségben is vetekedett a vatikáni és urbinói gazdag renaissance-könyvtárakkal. A könyvtár, melyet a magyar rendek Mátyás halála után Corvin Jánossal kötött egyezségükben soha el nem idegeníthető nemzeti köztulajdonnak minősítettek s ezzel az első közkönyvtárak egyikévé avattak, Buda bevétele után részben török kézre került, részben Habsburg Mária és I. Ferdinánd által hurcoltatott el, szétszóródott a világban, de meglévő maradványai, mintegy 160 darab, a XV. századi legnevesebb olasz kódex-miniátorok műveivel ékítve tanúskodnak a nagy bibliofil király művészi érzékéről. E művészi érzéknek volt köszönhető a fejlődése csúcsára ért gótika mellett Mátyás korában virágzásnak indult renaissance építészet fellendülése, amelynek első kiváló emlékei a ma már csupán töredékekből ismert budai és visegrádi paloták. Mátyás udvara bőkezű otthona volt a hívására hazánkba jött humanista művészeknek és tudósoknak, kik fiatal magyar tanítványokat szerezve, itt iskolát is alapítottak, mit azonban a Mátyás halálát követő zavaros idő teljesen elsöpört. A humanista tudomány már Zsigmond király korában utat talált Magyarországba, Zsigmondnak és temesi bánjának [ispánjának], az olasz származású Ozorai Fülöpnek [Pipo, Filippo Scolari] pártfogásával. Később Hunyadi János barátja, egyben Mátyás nevelője, Vitéz János esztergomi érsek lett a magyarországi humanista irodalmi kör vezérévé. Ő ébresztette fel a tudománypártoló hajlamot Mátyásban is, ki udvarában állandó pártfogásban részesítette Bonfini, Galeotto és Ranzano humanista historikusokat, a magyar történetírás humanista iskolájának alapítóit. A híres csillagász, Regiomontanus is eljött Magyarországba s az ő részvételével alapította meg Mátyás az elpusztult pécsi egyetem pótlásaként a pozsonyi Academia Istropolitaná-t. Vitéz János vezetésével egész sora a magyar humanistáknak is működött a tudomány és költészet terén. Legkiválóbb volt közöttük Csezmicei János pécsi püspök, ki Janus Pannonius néven az új latin költők legjobbjai közé emelkedett. E tudósok közreműködésével alakult meg már Mátyás halála után az első magyar tudós társulat is (Sodalitas Litteraria Danubiana). Ugyancsak Mátyás korában kezdte meg működését 1473-ban a nürnbergi Hesz [Hess] András alapította első magyarországi nyomda, a Mátyás korában fellendült történeti érdeklődést szolgáló Budai Krónika kiadásával.

Amily nagy fellendülést és rohamos fejlődést jelentett Mátyás uralma a tudomány és művészet terén, éppoly sikerekben gazdag hadvezéri pályája. Míg azonban apja a török harcoknak volt exponált vezére, Mátyás katonai vállalkozásainak célpontjává a Német birodalom szomszédos tartományai – Csehország és Ausztria – lettek. 1468-ban volt apósával, György cseh királlyal támadt konfliktusa, ki a Mátyás ellen lázadozó elégedetlen magyar főurakkal tartott fenn titkos összeköttetést s aki ugyanez időben huszita érzelmei és huszita politikája miatt a szentszékkel is éles ellentétbe került. II. Pál pápa cseh keresztes hadjárat indítására ösztönözte Mátyást s erre buzdította III. Frigyes császár is, ki örömmel látta, hogy cseh és magyar szomszédainak viszonya elhidegült. S Mátyást nem is kellett nagyon biztatni, a cseh háború beleillett politikai terveibe, s ezért seregével betört Morvaországba, elfoglalta Brünnt és Olmützöt, majd Csehországba nyomult, mire a katolikus cseh-morva és sziléziai rendek 1469-ben olmützi országgyűlésükön cseh királlyá választották és Brünnben megkoronázták. Podjebrád György erre válaszul Kázmér lengyel király fiát, Ulászlót választatta meg a protestáns rendekkel utódjává, mindek következtében Mátyás Lengyelországgal is ellenséges viszonyba került. Podjebrád halála után (1471) a császár is Ulászlót ismerte el cseh királynak. Odahaza pedig a török háború elhanyagolása és a cseh hódításra fordított adók nagysága miatt elégületlenség támadt s a lázongó főurak Kázmér lengyel herceget hívták meg a trónra. Kázmér herceg be is vonult seregével az országba, de Mátyás közben leszerelte az elégedetlen urakat s a lengyel minden eredmény nélkül kénytelen volt kitakarodni. Mátyás pedig a magyar rendek hozzájárulásával 1474-ben új hadat vezetett Csehországba s a Magyarország ellen tervezett osztrák-cseh-oláh támadást megelőzve, diadalmas menetben vonult Boroszlóba. A háborúskodásnak négyévi fegyverszünet után az 1478. évi olmützi béke vetett véget, minden értelmében Ulászlóé maradt Csehország, de a melléktartományok – Morvaország, Szilézia és Lausitz – a cseh királyi címmel, viselésének jogosultságával együtt Mátyás kezére került.

Ez időben már állt a harc Mátyás és Frigyes császár közt is, kinek a cseh konfliktusban tanúsított kétszínű magatartása Mátyást fegyveres fellépésre kényszerítette. 1477 és 1485 közt három hadjáratot vezetett a császár ausztriai örökös tartománya ellen és ezek eredményeként 1485-ben Bécs elestével egész Alsó-Ausztria és Stájerország a magyar király uralma alá került.

A cseh és osztrák tartományok megszerzésével Mátyás a császári korona felé vezető utat egyengette. A német királyi trón megszerzésére előbb békés úton tett kísérletet, s 1471-ben sikerült is Frigyes császártól ígéretet nyernie, hogy utódjául ajánlja a választófejedelmeknek és a német rendeknek. Ugyanez időtájt diplomáciai összeköttetést keresett magukkal a választófejedelmekkel is, kik közül Hohenzollern Albert brandenburgi őrgróf hajlandónak is mutatkozott aspirációi támogatására; a többinél azonban elutasításra talált. Ily úton a császár kétszínűsége miatt nem boldogulván, 1474-ben Merész Károly burgundi herceget hívta fel a Habsburg-hatalom megtörését célzó szövetségre. De Károly nem hajlott a szóra s 1477-ben bekövetkezett halála után ez a terv is füstbe ment. Ezután már minden erejét a szomszédos birodalmi tartományok, Csehország és Ausztria megszerzésére és biztosítására fordította, hogy ha majd Frigyes halála után királyválasztásra kerül a sor, a birodalom leghatalmasabb fejedelmeként szállhasson síkra a koronáért folyó küzdelemben.

Kortársai és az utókor részéről is sok kritika érte Hunyadi Mátyást, hogy az apja által kijelölt útról letérve elhanyagolta a török elleni küzdelem erélyes folytatását s e helyett nyugati hódításokra pazarolta országa erejét és saját kiváló katonai tehetségét. Ez a kárhoztatás azonban nem jogosult, mert Mátyás 1475–76-ban, 1479-ben és 1481-ben a boszniai határvárak felszabadítására és a szerbiai s bulgáriai török végvidék nyugtalanítására indított hadjáratainak tanúsága szerint sohasem tévesztette szem elől a török veszedelmet, s nyugati politikája is a török ellen indítandó nagy felszabadító hadjárat végső célját szolgálta. Az a tapasztalat, mit apja és ő maga szereztek, mikor a várt nyugati segítőhadak helyett csak a pápa pénzbeli segélyét kapták meg a török ellen vívott küzdelemhez, nyilvánvalóvá tehette előtte, hogy Nyugat támogatására csak szoros szövetségi viszony, német-magyar államszövetség esetén számíthat. Magyarországot minden ereje mellett is gyengének látván a törökök ázsiai despotizmusával fegyelmezett keleti ellenséggel szemben, nemzeti királyként is a keleti német tartományokkal s ha lehetséges, az egész birodalommal való perszonális-unió útját készítette elő, s evvel IV. Béla és Zsigmond németorientációjú külpolitikájának lett örökösévé. Politikája váratlanul és fiatalon, alig ötvenesztendős korában bekövetkezett halála miatt és utódának gyengesége folytán csődöt mondott, de koncepciója – Luxemburgi Zsigmond német-cseh-magyar perszonális-uniójának felelevenítése – a következmények tanúsága szerint egyedül lett volna képes e keleti veszedelem elhatalmasodását, az 1526-i nemzeti katasztrófát megakadályozni. Csehország nagy részének és az osztrák tartományoknak meghódítása katonai szempontból a legszebb egyéni teljesítmények közé tartozik; az e hódításokban kifejezéshez jutott külpolitikai koncepció azonban az adott helyzet helyes reálpolitikai megítélésének bizonyítéka.

Élete utolsó éveiben Mátyásnak sok gondot okozott a trónutódlás kérdése. Házasélete politikai érdekből nőül vett mindkét neje – Podjebrád Katalin és nápolyi Beatrix – mellett szerencsétlen volt, s mindkét házassága magtalan maradt. Egy boroszlói polgárleánytól született törvénytelen fia, Corvin János herceg volt egyetlen gyermeke. Bár halálakor még nem érte el ötvenedik évét, mindenképpen biztosítani igyekezett ennek utódlását. E törekvésének eredménye volt az alkotmányjogi tekintetben később nagy jelentőséghez jutott úgynevezett nádori törvény, melynek értelmében a nádor az ország főkapitánya, a király után legfőbb bírója, a király kiskorúsága idején gyámja, távollétében és trónüresedés idején az ország kormányzója, a király és nemzet viszálya esetén kettejük közt közbenjáró a nádorispán, kit királyválasztáskor országgyűlés meghirdetésének s az első szavazatnak joga is megillet. Ez a törvény később az abszolutisztikus tendenciájú Habsburg uralkodókkal szemben erős alkotmányos biztosítékot adott a nádort választó rendek kezébe. Mátyás e törvénnyel Corvin Jánosnak trónutódlását óhajtotta biztosítani, mert annak kibocsátásával egy időben legodaadóbb hívei egyikét, a szerény köznemesi sorsból felemelt és főúri vagyon birtokába juttatott Szapolyai Imrét tette nádorrá. Célját mégsem érhette el. Szapolyai még őt megelőzően meghalt, s mikor 1490 áprilisában váratlanul ő is elhalálozott, a nádori szék éppen üresedésben volt, s így János hercegnek nem volt meg az óhajtott hivatalos támasza. De a korona megszerzéséhez szükséges erély és apja tekintélye sem állt az ifjú herceg rendelkezésére. Bár voltak párthívei a Hunyadiak által felemelt, adományokban részesített és a régi főúri családok rovására előtérbe emelt urak között, a közhangulat nem állt melléje. A rendek megelégelték a Hunyadiak dicsőséges, de szigorú uralmát. Inkább vágytak a birtokos rendek szabadságát ezidőben már féktelen szabadsággá fejlesztő lengyel királyságból cseh földre szakadt Jagelló Ulászló uralmára. Remélték, hogy benne az ő akaratukra hajló és jogaikat tisztelő gyenge királyt fognak kapni. Feltevésükben nem is csalódtak. II. Ulászló (1490–1516) gyengekezű uralma alatt teljes erővel újultak ki a Hunyadi-regime alatt félszázadra eltompult bajok, s Magyarország féktelen belső viszályok és a törökkel vívott folytonos hősies védelmi harcok közepette indult meg végzete felé.

A főnemesség és köznemesség, nemesség és jobbágyság, főpapok és várurak, az udvar részben idegen kegyeltjei és a szabadságát féltő vidéki magyar nemesség egymással és a gyenge királyi hatalommal vívott politikai küzdelme rövid pár év alatt semmivé tette Mátyás uralmának eredményeit. Nagy Lajos és Hunyadi Mátyás utóda a Corvina-codexeinek és a királyi kincsesház legszebb művű darabjainak eladásával és a királyi javakat megdézsmáló alattvalóitól szerzett kölcsönökkel tudta csak szerény udvartartását fenntartani. S ez a pénzügyi romlás csak egyik tünete volt a közhatalom és királyi tekintély teljes elhanyatlásának, a rendi állam anarchisztikus tünetek közt megindult bomlásának, minek eredményeként Magyarország katonáinak minden hősiessége ellenére is harminchat évvel Mátyás halála után – eljutott a mohácsi mezőre, hol 1526-ban – II. Lajos királlyal együtt az ország területének kétharmad része is elveszett, török iga alá került.

[1] (Első kiadása angolul: The Cambridge Medieval History. Volume VIII. Cambridge, 1936. pp. 587–619.)