Budavár visszafoglalása 1686-ban
(1936)^[1]

Magyarország földje ősidők óta erre áramló népek és erre terjeszkedő kultúrák találkozó helye. Az északi és déli, keleti és nyugati népek és kultúrközösségek küzdelmének központjában megtelepedett népeknek szükségképpen szembe kellett itt kerülniük a politikai és kulturális hovátartozás s a politikai életforma megválasztásának nagy problémáival. Ezek lettek a magyar nemzet történetének sorsdöntő problémáivá is; ezek helyes megoldásától függött és függ ma is a nemzet léte, sorsa, jövendője.

A magyar nemzet hivatott vezetői hamar felismerték, hogy a Nyugatra szakadt keleti népnek Nyugaton a helye, de ott is meg kell óvnia a maga Keletről hozott népegyéniségének fajilag is determinált nemzeti sajátosságait, kulturális önállóságát és teljes politikai függetlenségét. Szent István bevezette népét a nyugati keresztény népek nagy közösségébe, de az összes nemzeti erők koncentrálásával és a politikai egység megteremtésével évszázadokra biztosította az immár európai magyarság független nemzeti létét és állami szuverenitását.

Szent István koncepciója vezérfonalává lett a magyar nemzet történeti életének, szilárd alapjává a magyar nemzetpolitikának, s – ha időnként fel-felbukkant is egyfelől a Nyugattól való elszigetelődés és Kelet felé való tájékozódás, másfelől a magyarság boldogulását nagyobb idegen közösségek keretében kereső nyugati tájékozódás politikai irányzata – történetünk irányadó egyéniségei mindig a szentistváni politikai útját járták. Ezen jártak a XVII. század nagy magyar politikusai is, mikor a két oldalról fenyegető veszedelmet elhárítandó, a részekre töredezett ország és széttagolódott nemzet politikai egyesítésére és függetlensége visszaszerzésére törekedtek.

A másfélszázados hódoltság szomorú korszakában a déli országrészen és az ország szívében a török hatalom – Kelet – terpeszkedett el és hatolt lassú gyűrűzéssel egyre mélyebben a nemzet testébe. Ennek az országrésznek vezető társadalmi rétege elpusztult vagy elmenekült, a megmaradt egyszerű polgári és paraszti népelem pedig – ha nyelvét és hitét a rátelepedett török hatalom nem is veszélyeztette – eltávolodott a nyugati kultúrközösségtől és szokásaiban, erkölcseiben, kultúrájában Kelet felé kezdett közeledni. Erdély a hozzácsatolt magyar vármegyékkel látszatra önálló magyar állami életet élt, de mind szorosabb függőségi viszonyba került a három oldalról is reánehezedő török hatalommal szemben. Fejedelmei sohasem tagadták meg, sőt inkább fennen hirdették a nyugati gondolatot, nemcsak megóvták, hanem fejlesztették s kidomborították államuk magyar nemzeti jellegét és népük kulturális függetlenségét. De a nagypolitikában többé vagy kevésbé kénytelenek voltak magukat a török hatalom akaratának alávetni s a nagymagyar politika helyett öncélú és partikuláris erdélyi politikát folytatni. A király uralma alatt maradt nyugati és északi vármegyék viszont kicsiny és súlytalan függelékként tapadtak a Habsburg-világbirodalom hatalmas testéhez, melynek urai az összezsugorodott, kis Magyarországban nem a régi magyar királyság független jogutódát, hanem a dinasztia örökös tartományát látták.

A politikai megosztottságnak és nemzeti tagoltságnak ebben az állapotában újult erővel elevenedtek fel és teljes komolyságukban bontakoztak ki a magyar nemzet történeti életének ezer év óta minduntalan fel-felmerülő sorsdöntő problémái: Kelet vagy Nyugat? Politikai és kulturális önállóság vagy függőség? Partikuláris tagoltság vagy nemzeti egység? És újra felmerültek azok a régóta szunnyadó politikai irányzatok is, amelyek Szent István koncepciójának mellőzésével kívánták a nemzeti életnek ezeket a nagy kérdéseit, egyfelől a Kelethez kapcsolódás, a faji, politikai, kulturális elszigetelődés és a partikuláris tagoltság irányában, másfelől a Nyugatba való beolvadás, a császári birodalom nagyobb politikai egységébe alávetett helyzetben leendő beilleszkedés irányában megoldani.

A korszaknak nagy magyar politikusai hívek maradtak Szent István és az Árpádok, Anjouk, Hunyadiak hagyományos politikájához. Gondolatvilágukban és politikájukban központi helyen állt a hódolt részek felszabadításának, a magyar egység és a magyar függetlenség helyreállításának eszméje. A királyi Magyarországon Pázmány Péter és Zrínyi Miklós voltak e törekvés legmarkánsabb képviselői. Pázmány Péter nem szűnt meg királyát ösztönözni, hogy a nyugati háborúskodásnak véget vetve, a magyar királyság, az örökös tartományok és a császári birodalom teljes haderejével Magyarország felszabadítására induljon és nem szűnt meg terveket kovácsolni az összes katolikus nyugati hatalmak összefogásával megvalósítandó kereszteshadjárat szervezésére. Zrínyi Miklós minden tehetségével és energiájával, magyar lelkesedésének és költői képzeletének egész tüzével sürgette önálló és állandó magyar hadsereg felállítását s a magyar egység nagy célját tartva szeme előtt, az Erdéllyel leendő megbékülés útját munkálta. De az erdélyi politika hátterében is felismerhető ez a szándék és ez a törekvés. Bármennyire kénytelenek voltak is a fejedelmek az adott viszonyok közepette a törökhöz alkalmazkodni, akár Bethlen Gábor, akár a Rákócziak, akár Teleki Mihály politikáját elemezzük, mindig felismerhető a töröktől leendő szabadulásra és a magyar egység helyreállítására irányuló végső törekvés. Ez a századok óta mindig és egyedül helyesnek bizonyult nemzetpolitikai irányzat mégsem tudott kizárólagosan érvényesülni, mert mellette az udvarnál és a nemzeti társadalomban is elszánt hívei voltak az egységet és függetlenséget veszélyeztető, káros politikai irányzatoknak.

A bécsi kormány, a császár-király német tanácsosai, akik mellett az összezsugorodott és ezért súlyátvesztett magyar királyság királyhű vezérpolitikusai mind kevésbé juthattak befolyáshoz, a birodalom keleti határtartományaként kezelték Magyarországot. Politikájukban a magyarság egy politikai és kulturális függőségben élő, még más nyelven beszélő, de teljes beolvadásra, elnémetesedésre ítélt kicsiny és súlytalan néptöredék szerepében jelentkezik, amelynek érdekei és vele az egész ország felszabadításának kérdése nem igen nyomhatnak a latban a császári világpolitika mérlegén. S ez a felfogás – sajnos – Magyarországon is követőkre talált. Ha kevesen is, voltak kishitűek, akik a magyar jövő útját a teljes meghódolásban, a birodalmi politikához való alkalmazkodásban látták, s az udvari politika támogatásával és a királyi ház örökösödési jogának elismerésével igyekeztek az udvar rokonszenvét és az uralkodó hajlamait megnyerni. A királyhoz törhetetlen hűséggel ragaszkodó, de a magyar érdeket mindig szemmel tartó vezető politikusok az udvari politika ismeretében nem tápláltak ily reménységet szívükben. Ők igen jól tudták, hogy a császári kormány sokkal előbbre valónak ítéli Magyarország felszabadításánál a nyugati problémák megoldását, a francia világhatalmi törekvések ellensúlyozását. Tudták, hogy a kormány emiatt a keleti fronton megelégszik a status quo és a látszólagos békeállapot fenntartásával és továbbra is tétlenül fogja szemlélni, ha a császárral papírforma szerint békében élő török hatalom folytonos támadásokkal nyugtalanítja a magyar végeket és állandóan sarcolja, pusztítja az udvari körökben amúgy sem kedvelt magyar főurak birtokát és népét. Tudták, hogy ezen a szűklátókörű birodalmi és udvari politikán minden törekvésüknek meg kell törnie. Pázmány Péter ezért tért a békepolitika útjára. Így kívánta Erdélyt erősíteni a törökökkel szemben, mert az udvari politika irányát és a császár környezetének határozottan magyar-ellenes felfogását megismerve, Erdély bukása esetére az egész magyarság végromlásától tartott. Zrínyi Miklós halála előtt ezért vívódott és tépelődött, nem kellene-e a király és udvar ellenére, esetleg más nyugati hatalmak – elsősorban a francia király – segítségének igénybevételével megkísérelnie az ország felszabadítását és egyesítését?

Ezt a gondolatot a szentgotthárdi győzelem után a magyar érdekek rovására és sérelmével megkötött szégyenletes vasvári béke nyomában kelt elkeseredés sugallta. Ez a békekötés a király legjobb magyar híveit is meggyőzte arról, hogy az udvartól nem várhatják a felszabadító hadjárat megindítását. Mivel pedig pénz és királyi támogatás híján Zrínyi állandó magyar hadseregének megszervezésére sem volt lehetőség, idegen segítség igénybevételére gondoltak. A mozgalomnak maga Lippay [György] prímás és Wesselényi [Ferenc] nádor, majd az ő haláluk után Nádasdy [Ferenc gr.] országbíró, Zrínyi Péter és Frangepán Ferenc álltak élére. Előbb francia és lengyel segítséggel tervezték Magyarország felszabadítását és egységének helyreállítását, majd pedig – Lippay és Wesselényi halála után – a keleti politika végzetes útjára tértek s a török védelme alatt készültek királyt választani, aki a szultán főhatóságának névleges elismerése és adófizetés ellenében az erdélyi fejedelemhez hasonló önállósággal gyakorolhatná hatalmát. Az összeesküvés leleplezése és a nyomában járó véres megtorlás után ez a törökbarát politikai irány még inkább megerősödött, s 1682 és 1685 közt rövid időre Thököly Imre felsőmagyarországi törökhűbéres királyságában realizálódott. Mire azonban a dolgok alig fejlődtek, fordulat következett be a császári politikában.

A fordulatot a pápa közbelépése idézte elő. A pápai trónt 1676-ban XI. Ince néven elfoglaló Odescalchi Benedek, az egyetemes egyházi gondolat jegyében munkálkodó legnagyobb elődeinek hitével és lelkesedésével karolta fel a török ellen indítandó új keresztes hadjárat eszméjét. Lipót császárt Francesco Buonvisi bíbornok, bécsi nuincius és Marco d’Aviano kapucinus szerzetes útján igyekezett meggyőzni, hogy a keresztény világ első hatalmasságának erkölcsi, sőt vallásos kötelessége a török uralom alatt sínylődő keresztény népek felszabadítása, s hogy e nagy cél érdekében saját magyar alattvalóival haladéktalanul meg kell békélnie és a nagy vállalkozáshoz az összes keresztény fejedelmek és népek támogatását meg kell szereznie. Ugyanekkor rendszeres agitációt kezdett az európai udvarokban és a nyugati népek körében az európai közösség kereszteshadseregének megszervezéséért. Lelkesedésének és energiájának sikerült is a császári kormány tagjainak e kérdésben most sem lankadó ellenállásán diadalmaskodnia és a szent háború gondolatának Európa-szerte sok ezer hívet szereznie. Lipót a pápai nuncius ösztönzésére, aki a protestáns kérdésben is a legnagyobb türelem és mérséklet álláspontjára helyezkedett, 1681-ben Sopronba országgyűlést hívott össze s a Wesselényi-összeesküvés leleplezése óta folytonos elnyomó kormányzati rendszert megszüntetve, helyreállította a magyar alkotmányt és a protestánsok vallásgyakorlásának szabadságát. Egyidejűleg megindult a készülődés a török háborúra, amit a pápa nem szűnt meg Lipótnál sürgetni.

Az irányváltozás hatása alatt a király hűségéről már-már teljesen letért magyarság – köztük Thököly hívének nagy része is – a király mellé állt, sőt maga a mindenható erdélyi államminiszter, Teleki Mihály is a békülés és kiegyezés felé hajlott. Csupán Thököly tartott ki a keleti politika mellett, mert az új nagyvezírnek Bécs ellen tervezett hadjárata küszöbén Magyarország viszonylagos függetlenségének megóvására nem látott más utat a megalkuvásnál, Erdély példájának követésénél. Állásfoglalásával – sajnos – csak a magyarellenes udvari politika felelevenítésére szolgáltatott ürügyet, mert a hadjárat a birodalmi haderő teljes győzelmével végződött.

Károly lotharingiai hercegnek Szobieszki János lengyel király seregével egyesült hadai 1683-ban döntő vereséget mértek a törökre és Bécs felmentése után Esztergomig hatolva, azt is visszafoglalták. Most már a török háborút ellenző udvari körök hangulata is megváltozott, a felszabadító hadjárat mégis majdnem megfeneklett a hadsereg felszerelésére és ellátására szükséges anyagi eszközök híján. De Ince pápa résen állt és legönzetlenebb áldozatkészséggel ajánlotta fel a szent háború céljaira kincstára pénzkészleteit, az e célra Európa-szerte engedélyezett templomi gyűjtésből, a keresztes-bulla kihirdetéséből, a papi jövedelmekre és egyházi vagyonra Lipót birodalmában kivetett adókból és vagyonváltságból befolyt nagy összegeket. Buonvisi bíbornok 1683-tól 1685 tavaszáig az áldozatoknak együttes összegét 10.000.000 forintra becsülte, s Károlyi Árpád szerint ennek közel felerésze a pápai kincstárból, másik fele az egyházaktól folyt be. A Budavár visszafoglalására vezető 1685–1686. évi hadjárat 5.500.000 forintot kitevő költségéből, ugyancsak Károlyi szerint, másfélmillió származott egyházi forrásból. Magyarország után, mely hatalmasan megnövelt adójával és a nagy hadsereg tizenhat évi ellátásával a hadjárat terheinek túlnyomó részét viselte, ilyképpen az egyház hozta a legnagyobb anyagi áldozatot hazánk felszabadításáért.

Katonai téren hasonló sikerrel járt Ince pápa agitációja. Lelkesítő szavára nemcsak a vezetése alatt megalakított és részvételével működő keresztény liga tagjai – Lipóton kívül a lengyel király és velencei doge – mozdultak meg, hanem a német fejedelmek és az összes keresztény országok – Itália, Spanyolország, Franciaország, Anglia, Hollandia, Dánia, Svédország – népe is, míg a francia király az európai közvélemény nyomása alatt kénytelen-kelletlen a békés semlegesség álláspontjára helyezkedett. 1684 és 1686 közt Lotharingiai Károly fővezérlete alatt közel 120.000 vegyes nemzetiségű katona küzdött Magyarországon, s ebből a seregből mintegy 75.000 harcos – köztük 15.000–20.000 magyar – indult 1686 nyarán Budavár alá. Szeptember másodikán ez az egyetemes keresztény gondolat szellemében összegyűlt nemzetközi hadsereg mentette fel Budavárát a másfélszáz esztendeig tartó török uralom alól. Mint e kor történetírója – Szekfű Gyula – megállapítja: „az uralkodóháznak, az ausztriai monarchiának igen nagy érdeme, hogy akarata szokatlan megfeszítésével helyreállította a magyar királyság területét, de a bécsi központi hatóság, a haditanács közreműködése inkább hátráltató volt s ezért a felszabadító háború érdemét nem lehet sem a később Ausztriának nevezett örökös tartományok, sem pedig tisztán a császári kormány javára írni. A valóságban az az elán, mely néhány év alatt Érsekújvártól Nisig és Viddinig vitte a keresztény fegyvereket, nemzeteken felül álló internacionális megmozdulásnak köszönhető, melyben magyarok és spanyolok, protestáns angolok, skótok, dánok, svédek mellett elsősorban – a pápaság révén – olasz népelemek és azután, legnagyobb tömegben, a birodalmi németség vett részt, mely Magyarország visszafoglalásáért saját fiainak hekatombáival áldozva” pótolta azt az emberanyagot, amely a magyarság évszázados véráldozatai következtében hazai földből e korban nem kerülhetett ki. A főérdem pedig kétségkívül az egész felszabadító hadjáratot kezdeményező, áldozataival támogató és kezdetben irányító pápaságé volt. Zrínyi Miklós pusztán magyar szempontú és magyar érdekű nagy nemzeti terve az egyetemes keresztény gondolat európai síkjaira vetítve XI. Ince apostoli tevékenységének eredményeként vált valóra. Magyarország fővárosa és vele az egész ország felszabadult a nyomasztó idegen uralom alól s ha a győzelem után újra érvényesült magyarellenes udvari politika jóvoltából időlegesen ismét elnyomatás áldozatává lett is, a nemzet politikai és kulturális egysége helyreállt s ez az egység a szentistváni politika szellemében néhány évtized multán megindult új fejlődés bázisává lett.

Budavárának visszafoglalása döntő fontosságú és egyben szimbolikus jelentőségű mozzanata az idegen uralom alatt álló országrészek felszabadításáért vívott tizenhat éves háborúnak. A katonai történelem az egész vállalkozás sikerének kulcsát keresi e diadalban, felmérhetetlenül nagy morális hatásának tulajdonítja a felszabadító hadsereget új győzelmek sorozata felé űző lelkesedést és lendületet, a megvert had ellenálló erejét felőrlő és cselekvőképességét megbénító csüggedést és ellankadást. A hadjárat eredményeképpen újra egységbe forrott magyar nemzet a területi és politikai egység helyreállításának, megszállott magyar városok és falvak felmentésének, idegen uralom alatt sínylődő magyarok felszabadulásának győzelmi ünnepét ülte és ünnepli ma – a széttagoltság új korszakában is – Budavár felmentésének napján. A katolikus magyarság mindezen felül az egyetemes kereszténység és a magyar nemzet, a római egyház és a magyar állam immár ezeréves benső kapcsolatának egyik tündöklő megnyilvánulását s e kapcsolat reálpolitikai értékének bizonyítékát látja és ünnepli a magyar főváros emlékünnepén.

[1] (Beszéd az 1936. évi Katolikus Naggyűlésen. – Kiadta a Katona József társaság 1936. évi évkönyvében.)