Rákóczi Ferenc
(1937)^[1]

Rákóczi szobráról lehullott a lepel: ércbeöntött képe egy egész nemzetet hív emlékezésre, int elmélkedésre, késztet hódolatra.

Az ország kormányzója és az ország népe eljött a hívásra, hajlott az intésre, kész a hódolatra.

Emlékét idézzük Rákóczi Ferencnek, a fejedelemnek és az igaz embernek, a diadalmas hősnek és a bujdosó száműzöttnek.

Elmélkedünk sorsán, az örök magyar sorsot példázó élete változandóságán. Kutatjuk, honnét jött és magyar népét mily célok felé vezette? Miért lett a nemzet hősévé, késő magyar nemzedékek bálványozott eszményévé?

Hódolunk az idők távlatában immár eszménnyé nőtt, ma is köztünk élő személyiségének. Kérdezzük, ki volt, és mi nékünk ma Rákóczi Ferenc? Történeti élet vagy időtlen eszme? Húsból-vérből ember vagy elvont szimbólum? Valóság vagy eszmény? Gyarló emberalak vagy – Petőfi szavával – magyar „hazánk szentje”? Ércalakja mögött az embert keressük s az eszmét, hogy ösztönzést kapjunk és okulást szerezzünk.

Rákóczi Ferenc – fejedelmek sarja, büszke hagyományok, töménytelen vagyon gazdag örököse – mint a magyar élet jövendő vezére lépett az életbe.

Lelki világát nagy jóság, érzelmesség, elmélyedő szellem, szemlélődő hajlam, mély vallásos érzés és művészi érzék, hivatástudat és kötelességérzet, cselekvőerő és kitartó akarat, tehetségét gyors felfogás és biztos áttekintés, kritikai szellem és élénk tudásvágy, rendszeres gondolkodás és kivételes szervezőképesség jellemezték. Gyermekkorának és ifjúságának keserves tapasztalatai magának élő, zárkózott, már-már emberkerülő ifjút neveltek belőle. Tanulmányai közben a művészet világában talált üdülést; emberek helyett inkább a könyvek társaságát kereste; a természet titkait kutatta, s a filozofálás és vallásos elmélkedés felé hajlott. Vallásos hite, erős katolikus meggyőződése is a lélek legmélyebb forrásaiból táplálkozott; ment volt minden formalizmustól és a hit lényegét nem érintő elfogultságtól. Hitéletének ez a bensősége és lelkének veleszületett jósága jutott kifejezésre felekezeti érzelmében és szociális érzésében, a protestáns panaszok és a jobbágysors megértő megítélésében, önkritikájában és önzetlenségében, az egyéni gyengeségek megbocsátásában és a közéleti erkölcs szigorú értelmezésében. Önképzéssel folyton gyarapított műveltsége és erkölcsi felfogása messze fölé emelte kortársainak s a jellegzetes magyar hibák bírálatával népét is a maga erkölcsi színvonalára kívánta emelni.

Egyénisége és nevelése visszatartotta a politikai szerepléstől. De mikor megismerkedett nemzete sérelmeivel és népe szenvedésével, habozás nélkül vállalta a reámért nehéz históriai feladatot.

Politikáját családi hagyományai mellett a török kiűzése és a trónöröklési törvény nyomán kialakult új helyzet határozta meg.

Személyében két politikai párt vezéreinek vére és hagyománya egyesült. Apái – a Rákócziak és Báthoriak – Erdély fejedelmi székén is országuk függetlenségéért és a keresztény felekezetek egyenjogúságáért küzdöttek; a fegyveres ellenállás ősi nemesi jogában látták a nemzet fennmaradásának biztosítékát. Anyai ősei – a Zrínyiek és Frangepánok – a török kiűzésével és Erdély bekebelezésével óhajtották az ország területi egységét helyreállítani; a királyhűség útján katolikus alapon életre hívott teljes politikai egységben látták a jövő fejlődés zálogát. A XVII. század közepéig ez a két politikai irány – Bethlen Gábor és Pázmány Péter politikája – szemben állt egymással. A század második felében egymásra találtak. A császári abszolutizmus erőszakos kormányrendszere és a török hatalom újabb hódító kísérletei megint időszerűvé tették a magyar nemzetpolitika újra meg újra felvetődő sorsdöntő problémáit, a magyar faj és nemzet fennmaradásának avagy megsemmisülésének végzetes kérdését. A nemzetnek újra választania kellett Kelet és Nyugat, alávetettség és függetlenség, politikai tagoltság és egység között. Ennek a helyzetnek felismerése egy táborba hajtotta az addig különböző utakon is egy célra, a régi magyar hatalom helyreállítására törekvő államférfiakat.

Zrínyi Miklós – Pázmány neveltje és Rákóczi nagybátyja – a költő ihletével ismerte fel, hogy e kérdések megoldására csak maga a nemezt hivatott. A próféta hitével hirdette, hogy a német-politika és török-politika szűk és szétágazó ösvényeiről vissza kell térni az Árpádok, Anjouk, Hunyadiak öncélú magyar politikájának útjára. Hirdette, hogy a magyar fajt és nemzetiséget csak maga a nemzet mentheti meg önnön erejéből: a nemzeti erők összpontosításával, a politikai egység helyreállításával, katonai és kormányzati szervezőmunkával.

A költő-hadvezér korai halála után ennek az új magyar politikának nem akadt folytatója. A közéletet és a társadalmat újra a vallásharcok korának szelleme hatotta át. Szent István birodalmán négy hatalom osztozkodott: Lipót császár és király, [IV.] Mohamed szultán, Apafi fejedelem és a felsőmagyarországi részeken új uralmat alapító Thököly Imre. Német is, török is a nemzet megsemmisítésére tört. A belső ellentétek és külső ösztönzések a kuruc-labanc viaskodásba merült magyarokat is akarva-akaratlan e törekvések eszközévé alacsonyították. Mikor pedig a török kiűzése után a császári hadsereg idegen vezérei lettek úrrá az országon, az alkotmányellenes kormányzat akadályozott meg minden magyarcélú politikai megmozdulást.

Ebben a területileg, politikailag, társadalmilag széttagolt, majd minden önállóságától megfosztott országban apái neve, ősei emléke, családja hagyománya, fejedelmi méretű vagyona eleve kijelölték Rákóczi Ferenc és Zrínyi Ilona fiának történeti útját. A nemesi közvélemény már zsenge gyermekkorában benne látta, a szegény jobbágynép benne kereste vezérét, a nemzeti függetlenség, az ősi alkotmány, a vallásszabadság és a sanyargatott jobbágynép hivatott védelmezőjét. Mikor tizennyolc éves korában újra hazai földre lépett, nemesség és jobbágyság egyaránt szabadítóként üdvözölte és Rákóczi Ferenc habozás nélkül vállalta ezt a szerepet. Tehetsége országépítő, szervező- és alkotómunkára, a régi, nagy királyok munkájának folytatására, Zrínyi Miklós elgondolásának megvalósítására hívta. A nemzeti érdekek és a törvények védelmében mégis harcra, fegyveres felkelésre kényszerült. Rákóczi ezt a feladatot is vállalta. nemzete igazába és a maga elhivatásába vetett erős hittel indult el a szabadsághős küzdelmes útján.

Erdélyi fejedelemként elődei – Bocskay, Bethlen, a két Rákóczi György – politikai örökösének vallotta magát és a meggyőződése szerint jogtalanul elkobzott ellenállási jog címén fogott fegyvert az alkotmány, a felekezeti szabadság s az erdélyi függetlenség védelmére. De bensőjében Zrínyi Miklós nagy magyar elgondolásának volt a híve és végső célként Magyarország teljes függetlensége lebegett szemei előtt. Ismerve a magyar fejedelmi méltóságra történt megválasztásakor és utána következett magatartását, hadseregszervező munkásságát, diplomáciai tárgyalásainak részleteit, alig lehet kétségünk, hogy győzelem esetére – Habsburg-házbeli vagy más választott király uralma alatt – önálló magyar hatalmi koncepció megvalósítását tervezte.

Új elem volt politikájában a jobbágyvédelem. Verbőczi óta először történt, hogy a kiváltságos nemesi rend tagja – emberséges érzéseinek és bölcs politikai megfontolásoknak engedve – hadseregébe felvette, szövetségesévé fogadta és védelmébe vette a jobbágyokat, s ezáltal a rendi Magyarország élesen körülhatárolt nemzetfogalmát – ha rövid időre is – átfogóbb nemzetfogalommá bővítette. Ha a jobbágykérdés szerves megoldására még nem is érett meg a helyzet, a parasztságot katonai szolgálatra való igénybevételével felemelte, az adóztatási rendszer enyhítésével pedig életét tette elviselhetőbbé. Az urat és parasztot, gazdagot és szegényt, nemest és jobbágyot egybefogó egyetemes nemzeti érzés nemcsak politikájában és kormányzatában jutott kifejezésre, hanem a kuruc tábori életben és annak költészetében is. Nemcsak Rákóczi, a nép sem feledte, hogy a fejedelem első serege jobbágyhad, ő maga a jobbágynép melegszívű patrónusa volt.

Politikai megindulásakor Rákóczi gondos figyelemmel mérlegelte a nemzetközi helyzetet és a belső viszonyokat. A cselekvés idejét kül- és belpolitikai szempontból egyaránt a legszerencsésebben választotta meg a spanyol örökösödési háború és a belső elégedetlenség legkritikusabb pillanatában. A francia szövetség – éppúgy mint az erdélyi függetlenség nemzetközi garanciájának és a Habsburg örökösödési törvény eltörlésének követelése – irreálisnak tetszhet a következmények ismeretében; érettük Rákóczit nem egyszer vádolták meggondolatlansággal és a politikai valóságérzék hiányával. Pedig az adott helyzetben és a maguk idejében, mind a szövetségnek, mind pedig a követeléseknek nagy volt a reálpolitikai értékük. Ezt bizonyítják az első évek rendkívüli hadisikerei és az a lelkesedés is, mely az egész magyarságot Rákóczi táborába szólította.

Rákóczi reálpolitikai érzékének legfőbb bizonyítéka hadseregszervező munkássága. A magyar ügy sikerének első és legfontosabb előfeltételét – Zrínyi Miklóshoz hasonlóan – az állandó hadseregben látta, s ezért megvalósította, amit Zrínyi még alig mert remélni, a Mátyás király óta hiányzó önálló nemzeti hadsereget. Ennek ellátására virágzó hadiipart teremtett. Nem rajta, a rendi közvéleményen s a korszerű haditudományban járatlan főúri vezérein múlt, ha az állandó reguláris hadsereg és a modern hadviselés megvalósítására irányuló törekvése meghiúsult. Ma már tudjuk, hogy a fejedelem nem csak a kezdeményező erőt képviselte a kuruc hadjáratban, hanem őseitől örökölt ösztönös katonai tehetségével kiváló hadvezér is volt. Sajnos – önmagát alábecsülve – kelleténél többet adott haditudományban vele mérkőzni nem képes katonaviselt tábornokainak szavára. Az időnként 60.000–100.000 főre rugó kuruchadsereg és ennek sikerei, a felszerelést bőven ontó hadiműhelyek, a fejedelmi udvar és hivatalai egytől egyik Rákóczi Ferenc kiváló szervezőképességének tanúi. Milyen kár, hogy ez a nagy magyar organizátor a kormányzat és közigazgatás terén nem érvényesíthette tehetségét!

A felszabadító hadjárattal Magyarország új korszak küszöbéhez ért. A helyzet megérett a modern állam kormányrendszerének és közigazgatásának bevezetésére. Rákóczi Ferenc kétségkívül alkalmas lett volna e nagy feladat megoldására, de katonapolitikai okokból kénytelen volt megalkudni a rendi szellemmel. A szécsényi országgyűlésen lengyel mintára életbeléptetett konföderációs alkotmány nemhogy előre vitte volna, keresztezte, sőt hátramozdította a fejlődést. A rendek – a korszerű kormányzati rendszert az abszolutizmus fogalmazásában, mint a nemzet elnyomatásának eszközét ismervén meg – bizalmatlanul fogadtak minden újítást s fejedelmüknek a központi hatalom erősítését célzó törekvéseivel is mereven szembeszálltak. A rendi kiváltságokban látván az idegenszellemű központi hatalom ellen való védekezés egyedüli fegyverét, másfélszáz évre útját vágták a modern magyar állam kialakulásának.

A magyar szabadságért oly lelkesedéssel és önmegtagadással, annyi hittel és erővel, oly hősiességgel és hűséggel vívott nyolcesztendős nemzeti küzdelem a majtényi síkon ért véget. A szabadságharc hőseit a hatalom megalkuvásra és hódolatra kényszerítette. A nagy küzdelem mégsem volt eredménytelen. Rákóczi fellépése, a nyomában kelt egyetemes nemzeti megmozdulás és annak sikere nagy tanúságot tett a nemzet érzelmeiről és erejéről. Ezt Bécs is kénytelen volt megszívlelni s az összbirodalmi politika Rákóczi után többé nem kísérletezett végzetesen elhibázottnak bizonyult kíméletlen eszközeivel; ha törekvéseit nem is adta fel, szelídebb eszközökhöz folyamodott.

Rákóczi Ferenc elbukott, de bukása felemelte. Egyéniségének nemes vonásai épp a száműzetésben bontakoztak ki a maguk teljes nagyságában. A világi javak elvetése, sőt megvetése, a fejedelem önzetlen lemondása és nemes igénytelensége, eszmei magaslatra emelkedő erkölcsisége és az egykor maga elé tűzött nagy magyar célok szolgálatában folytatott reménytelen, de kitartó küzdelme a száműzött Rákóczit a magyar ügy, a nemzeti függetlenség, az áldozatos hazafiság eszményévé avatta.

Kortársai a hatalom előtt meghajolva, belenyugodtak emléke megbélyegzésébe. De a nép ajkán neve tovább élt s mikor a nemzet függetlenségéért újra zászlót bontott, nagy eszmék jelképe lett. 1790-ben az alkotmányos élet helyreállítása után országszerte újból megszólalt a tárogató és felharsant a Rákóczi-nóta. S mikor a hatalomtól szorongatott nemzet 1848-ban Rákóczi nyomdokain megteremti a Rákóczi-induló hangja mellett hadba szálló magyar honvédséget, ihletett költőink – Petőfi és Arany – Rákóczi nevével lelkesítik a népet. Tisztelete a következő félszázadban kultusszá fokozódott: a kiegyezés utáni korszak magyarsága Rákócziban találta meg a szabadságeszme és a nemzeti önkormányzat történeti szimbólumát.

Mi, trianoni magyarok az öncélú magyar-politika egyik legnagyobb képviselőjét, a nemzeti függetlenség eszméjének megszemélyesítőjét, a magyar népi gondolat és az osztálykereteket áttörő s a határokon innét és túl elő magyarok faji, nemzetiségi, kulturális egységét kifejező, átfogó nemzeti eszme korai hírnökét tiszteljük Rákóczi Ferencben.

Benne látjuk az élő nemzeti lelkiismeret, a nemzeti önbizalom, a nemzeti áldozatkészség, a cselekvő nemzeti erő és az építő nemzeti akarat megtestesülését, ami nélkül nincs nemzeti élet – vele eljön a feltámadás!

[1] (Szoboravató beszéd 1937. évi május hó 1-én. – Első kiadása: Századok, 1937.)