I.

A prágai sajtóban W. Chaloupechky kritikával illette Karácsonyi János „A Magyar nemzet történelmi joga a területi integritáson” című munkáját, amiben a cseh-szlovák nemzet Felső-Magyarország feletti történelmi jogának bizonyítását kereste. Karácsonyi véleményének és hipotéziseinek ellentmondóan magyarázta az egész magyar tudományos élet harcát, ami véleménye szerint csak soviniszta politikai célokra törekszik.

A módszeres tudós álarca mögé rejtőző cseh-szlovák politikus nagy tévedésben van, amennyiben Karácsonyi nézeteiért és feltevéseiért az egész magyar történettudományt teszi felelőssé. Bár az évtizedekig tartó sikeres munkának és kitűnő tudósunk érdemeinek minden elismeréssel kell adóznunk, azonban meg kell állapítanunk, hogy felfogása nem minden esetben vág egybe a közös magyar történettudomány álláspontjával.

Karácsonyi és Chaloupechky is keresték az anszienitásban [„ősfoglaló lét”] a terület birtoklásához a történelmi jog alapjait. De csupán az anszienitásból magából, ha egy nemzet amúgy is világos történelmi jogainak mégoly erős támasza is, nem lehet származtatni a birtoklás jogalapját. Az angol vagy spanyol nemzet történelmi jogát országaik területe felett, nem vitathatják a még most is ott élő kelta őslakosság leszármazottai.

Hasonlatosan, ha a mai csehek tényleges ősei a pannóniai szlávok lennének, ahogy azt a cseh soviniszták állítják, akkor csak egyedül nekik adatott meg ez a jog a terület felett. Nekik a magyar nyelv megléte még nem jog a terület felett. A magyar nemzetnek nem szükséges az anszineitást olyan erősen hangsúlyozni, mert történelmi joga sok szilárd alapon nyugszik.

A magyarok a 9. század végén ázsiai és török népek erős nyomására nyugat felé húzódtak. Kiszakadtak az akkor Kelet-Európában uralkodó sajátosan török kultúrkörből, elhagyták kazár, bolgár és iráni szomszédaikat, és megtelepedtek Magyarországon, ahol a hagyományos római és frank kultúrával találkoztak. Az első magyar király, Szent István vezetésével csatlakoztak a nyugati, latin-német kultúrkörhöz és a meghívott római egyházi tanítóktól elsajátították a Frank Birodalom hagyományait. Ezek voltak egy földrajzilag is egységesített ország megszervezésének alappillérei. Ennek az országnak a politikai, kulturális, vallási és gazdasági egységesítését a magyar nemzet vitte véghez és azt meg is őrizte, továbbá a teljesen egységes nemzetiség hiánya nem változtathatta meg az egész állam, az egész politikai rendszer alapvetően „magyar” [Karácsonyi „magyarisch” jelzőjét idézi Hóman] karakterét. A magyar nemzetet kétszer szállták meg – a 13. század és a 16. század elején –, ami ily módon a nemzeti egység előfeltételeként is szerepet játszott. Először a tatárok, aztán a törökök szinte a teljes magyar tájat és népességet megsemmisítették. Ezeken a területeken az őslakosság a harcokban kipusztult, s a benépesítés céljából oltalmat és vendégszerető menedékhelyet kínáltunk bevándorlóknak. Polgárjogot kaptak és a magyar kultúra részévé váltak, nemzetiségük nemzeti-magyar jellegűvé változott.

Szent István (997–1038) óta Magyarország a latin kereszténység utolsó állama, aminthogy a Nyugat minden politikai, vallási, kulturális és gazdasági fejlődési folyamatában a határkő funkcióját tölti be; ezeknek a folyamatoknak az utolsó hulláma az osztrák-magyar határon tört meg. A magyar nemzet sorsrokonaival – horvátokkal és lengyelekkel – a kezdetektől fogva képviselte a nyugati civilizáció szembenállását és védelmét a keleti világgal szemben. Akkoriban szerencsésebb rokonaink – a csehek is, akik német és osztrák védelem alatt, a német szellemen és kultúrán keresztül a német hatalom erős befolyását élvezték – fel tudták építeni törhetetlen szellemi és anyagi kultúrájukat, míg Magyarország, Lengyelország és Horvátország folytonos harcban állt Kelettel. És ez a harc nem volt dinasztikus érdekű vagy imperialista hatalmi törekvés. Azokat a harcokat, amiket a magyarok a besenyőkkel, kazárokkal, tatárokkal törökökkel, bizánciakkal, szerbekkel, románokkal és más keleti népekkel végigvívtak, valamint a Balkán, Moldva és Galícia felé irányuló expanzív szellemű törekvéseiket csak olyképpen lehet értelmezni, mint a Nyugat Kelettel szemben való természetes harcait. Az Árpádokkal kezdve kialakult és Anjou Nagy Lajos által megvalósított elképzelés egy nagymagyar birodalomról, ami déli, keleti és északkeleti tartományokat (területeket) foglal magában, a nyugati civilizáció nagy diadala volt. Ezekben az időkben kelet felé terjedtek ki legtovább a határai. Magyarország megcsonkítása 1541-ben és 1919-ban a nyugati kultúra vereségét, illetve Kelet előrenyomulását jelenti, azaz akkoriban a törökét, ma pedig a bizánci büszkeség felnevelte szerb és román hatalomét. Ez egy komoly történelmi tévedés, a bűnnek pedig minden nyugati kultúrnép részese, amelyek ideiglenes hatalmi megerősödésüktől megtévesztve, megnyitották az utat Keletnek Európa szívébe. A magyar történettudomány a magyar nemzet történelmi hivatásának a magyar nemzeti irányzat fejlesztését és terjesztését, valamint a nyugati kultúra átvételét és a nyugati civilizáció terjesztését és védelmében tartja. Az országunk feletti jog történelmi alapját ennekutána nem a letelepedés korszakaiban pillantottuk meg, hanem történelmi kultúrmissziónk becsületes teljesítésében látjuk azt. A történelmi jog ezeken a szilárd alapokon nem nyugodhat sem a vendégszerető nemzetiségek, sem az őslakosok ma élő ivadékainak a veszekedésén.