II.

A csehszlovák nemzet Felső-Magyarország feletti történelmi jogának Chalou-peckyi elképzelése olyan hipotéziseken nyugszik, amik a cseh szakirodalomból jól ismertek. Véleménye szerint Szvatopluk úgynevezett Magy-Morvaországa magában foglalta a mai Csehországnak és Morvaországnak a Dunától északra és a Mátrától nyugatra fekvő magyarországi területeit. A nagy-morvaországi lakosság cseh-szlovák volt, akiknek leszármazottaik a csehek és szlovákok. Amikor a magyarok a területen megjelentek, csak a Dunáig szállták meg a területet, és I. Szent István tolta ki a határokat a Tátráig, de nem alakított ki természetes határokat. Ellentétben ezzel a hipotézissel, a magyar történettudomány azt tanítja, hogy a 8–9. században bevándorolt szlovén [szláv] mezőgazdasági munkások akkoriban itt hun-török származású avarok fennhatósága alatt álltak, ahogy erre a gazdag forrásanyag is utal. Az avarok bukása után a frankok uralma következett, akik a Dunáig nyomultak előre és a mai Cseh- és Morvaországban uralkodtak. Ezek a szlovénok minden politikai szervezettség nélkül nagycsaládokba tagozódva primitív pásztorkodásból és földművelésből tengődtek. A frankok nem voltak képesek az új területek teljes rendezésére, és a szlovénok a 9. század közepétől a frank uralom alatt nagyobb jogi szabadságban éltek, valamint a Nyitra-vidéki szlovénok is keresztény hitre tértek. De törzsfőjüket, Pribinát, a 9. század közepén a neumarki Mojmir utódja elűzte és a Vág- valamint a Nyitra-völgyi szlovén őslakosság Rasztyiszláv, később Szvatopluk hatalma alá került. A hátráló Pribina frank segítséggel, majd frank fennhatóság alatt azoknak a szlovén törzseknek az ura lett, amelyek a Balatontól délre és nyugatra eső területeken Pécstől és Zalavártól Pettauig terültek el. Pribina és fia, Kocel, miután népüket bevezették a kereszténységbe, a magyarok honfoglalásáig békességben uralkodtak. De akkor mind Kocel, mind Braszlav fejedelemsége, ami a 9. század első felében a Dráva és a Száva közti frank hatalom alá tartozott, a magyar támadás áldozatául esett. Mindezeket a 9. és 10. század forrásai és különösen a Conversio Bagoariorum bizonyították. Az állítólagos Nagy-Morvaország legnagyobb kiterjedéséről nincsenek megbízható adataink. Lehetséges, hogy a birodalom Szvatopluk virágkorában délen a Dunáig és a Duna-völgyében tovább kelet felé terjedt ki. A Bulgária és Morvaország szomszédságát említő egykorú források rámutatnak, hogy ez időben a balkáni bolgárok birodalma a nagy magyar Alföldet is átkarolta. Morvaország bukása Szvatopluk halála és a frank-magyar egyesült támadás után, 894-ben kezdődött el. A magyar honfoglalás idejéből a zólyomi erdőségben és a Modrus-Nyitra vonal mentén nem találták nyomait uralmuknak.

A Duna mindkét partján – Váctól és Esztergomtól Pozsonyig és a Kisalföldön, beleértve Nógrád, Esztergom, Hont, Bars, Komárom, Győr és Dél-Nyitra megyéket –, valamint a Nyitra- és a Zsitva völgyében felfelé egészen Nyitra vidékéig kialakult szláv telepeken 896–902 között magyar törzsek telepedtek meg; a török lovasnépek szokása szerint a nagy folyók mindkét partját megszállták. Tehát a Felső-Nyitra és Vág-völgyi szlávok magyar fennhatóság alá kerültek. Ezeknek a törzseknek a fejedelmei, Zoárd (Salard) és Lél, Bogáttal és Bulcsúval együtt, akik más nyugat-magyarországi magyar törzsek fejedelmei voltak, vezették a 921-es és 955-ös itáliai illetve német területekre indított hadjáratokat. Nevük számos 10. századi külföldi forrásból ismert. A magyar települések emlékei és a vezérek nevei világosan láthatóak ennek a vidéknek a helyneveiben. Pl.: Bars, Lél, Huba, Megyer, Farkasd, Kér stb.

Szvatopluk morvái és közeli rokonaik, a szlovénok a Nyitra- és Vág völgyében nem voltak csehek. A csehek a Nagymorva Birodalom és Szvatopluk ellenségei voltak, velük szemben a frank császár, Arnulf megsegítésére is ajánlkoztak. A frankokkal és a magyarokkal együtt részt vettek a Szvatopluk-féle állam ledöntésében, és a Morva folyótól nyugatra fekvő részek – a tulajdonképpeni Morvaország – a 10. században a fennhatóságuk alá kerültek. Ettől az időtől kezdve határos egymással Magyarország és Csehország; s már krónikásunk, Anonymus, Béla király jegyzője, aki a 12. és 13. század fordulóján élt, maga is arról tanúskodik, hogy a zobori és nyitrai területeken csehek telepednek le. De Anonymus éles különbséget tett a „Boemi et Sclavi” között, és a vezetőket mint a cseheket jelölte meg. „Sclavi” alatt a 11–13. századi magyarországi források mindig szlovéneket [szlavóniai szlávokat] értettek, akiket magyarul tótoknak neveztek. Nemcsak a mai szlovákokat, hanem a dunántúli és a Drávától-Szávától nyugatra fekvő területek szlovénjait [szlavóniai szláv népek] is tótoknak nevezték. Magának Szlavóniának magyar neve is „Tótország”. Soha nem jelölték a cseheket, horvátokat, szerbeket és ruténokat a magyarországi latin források és a magyar népesség „Sclavi” vagy „tót” kifejezéssel; őket mindig saját, jellegzetes népnevükön említették: Boemi – cseh, Chroati – horvát, stb. A „Boemi et Sclavi” megjelöléssel különböztette meg Anonymus a cseheket ezeknek a területeknek a szláv népességétől. Hangsúlyozni kell, hogy Anonymus forrásai és más 11. századi krónikák még nem tudtak Csehországról. Ezt a különbséget megtaláljuk Anonymusnál több helyen is. Megkülönbözteti a Tisza-vidéken élő, etnikailag egymással még nem összeolvadt balkáni bolgárok mindkét alkotóelemét, az uralkodó hun-török bolgárokat és a leigázott szlovénokat, mint „Bulgari et Sclavi”. A Dunántúlon alkalmazta a „Pannonii et Sclavi” és a „Romani et Romanorum pastores” kifejezéseket; a frankokat „Pannonii” és Romani” névvel, a szlovénokat [szlávokat] „Sclavi” és „Romani” névvel jelölte. Ezeknek a neveknek a kettős használatából Chaloupecky arra a csodálatra méltó következtetésre jut, hogy ezek a népek mindig „cseh-szlovák” nemzetiségűek voltak, és ezt látja abban is kifejezésre jutni, hogy a magyarokat és a székelyeket is hasonló módon megkülönböztetik a források – akár például a „bajorok és alemannok” („Bavari et Alemanni”) –, ez nem más, mint csupán egy stilisztikai fordulat.

A békés földművelést és állattenyésztést folytató szlovénokat a magyarok nem gyötörték, csak uralmuk alá vonták és adófizetésre kényszerítették. A magyarok fennhatósága és védelme alatt sikerült a Nyitra- és Vág-völgyi szlovénoknak a mai Szlovákia magját létrehozniuk. Etnikumuk és nyelvük kialakulásában nagy szerepet játszottak helyenként a bevándorolt fehérhorvátok és lengyelek, valamint a közéjük benyomult magyarok és németek. A különböző népelemekből összeálltak a szlovákok, s legfeljebb csak a csehek asszimilálódtak szórványosan a huszita kiáramlás során, majd magyar védelem alatt részt vettek a 13–15. század közötti telepítésekben. Benépesítették a területet a 13–15. századig. Magyar és német telepesekkel népesítették be a zólyomi erdőséget és feljutottak egészen az északkeleti hegyvidékig. A pannóniai és Tisza-vidéki szlovénok nemsokára összeolvadtak a magyarokkal és átvették a hódítók nyelvét is, azok pedig egyes szavaikkal saját nyelvüket gazdagították.

Chaloupecky kijelentette, hogy a nomád magyarok nyelvéből minden kulturális alkotórész hiányzik és ők a gazdasági, politikai és vallási fogalmaikat a „cseh-szlovákoktól” sajátították el. Attól sem tart, hogy felelevenítse a magyarokról szóló régi dajkamesét, mely szerint nekünk „nyereg alatt puhított nyers húst” kellett ennünk. Ennek a mesének az eredetét, amit a hunok megjelenésétől kezdve minden keleti lovas nép megőrzött hagyományaiban, német utazók és magyar tudósok már régen tisztázták.

Chaloupecky nyelvészeti érvelésében elárulja, hogy a magyar nyelvvel és filológiával nincs tisztában. Nyelvünk jövevényszavainak kérdését a filológusok a múlt században teljes egészében tisztázták. A nyelv finn-magyar alaprétegéből hiányoznak a mezőgazdaságra vonatkozó fogalmak, ebből arra következtethetünk, hogy a magyarok csak később ismerkedtek meg ezekkel a fogalmakkal. De a tanítók nem a szlávok voltak, hanem a törökök-hunok vagy az óbolgárok, akik alattvalóik magyar nyelvét kölcsönvették, és az ő kultúrájukat valamint az ugor nyelvből hiányzó kulturális fogalmaikat átadták. A mezőgazdaságra vonatkozó kultúrszavak nagyobb részét az óbolgár nyelvből kölcsönözték. Pl.: eke, búza, ár-pa, arat, sarló, szérű, őröl, dara, szőlő, szór, bor, seprő, ács, szatócs, szűcs, stb. Azok a szláv szavak, amiket az új haza területén felvettünk, csak differenciálódást jelentettek, nem fogalommagyarázatot. A szláv eredetű szavaknak megvannak az ómagyar szinonimáik, pl.: birka=juh=ürü=kos; gabona=étel; kakas=kantyúk; pecsenye=sült, sülthús. Az egykorú keleti írók, akik a magyar nép nyelvét is olyan jól ismerték, világosan tudták, hogy a magyarok már kelet-európai őshazájukban állattenyésztők és földművelők voltak, de ehhez az alacsonyabbrendű munkához szláv vagy más szolgákat alkalmaztak.

A gazdasági és szellemi élet politikai rendszerének fogalmait a magyarok, akik jelentékeny politikai és katonai szervezetben örökletes uralkodó alatt éltek, nem vehették át a szlávoktól, akik azokban az időkben még alig megszervezett tiszta vérségi nemzetségi szervezetben éltek. Ezek a szavak, mint hadnagy, bíró, gyűlés, törvény, bakó, tanú, falu, betű, ír, kölcsön, Isten mind tiszta ősmagyar, ugor vagy óbolgár szavak.

Az óbolgár nyelv kulturális átformáló befolyása közismert. Ezzel szemben a szláv jövevényszavak alig jelentettek érdemleges kulturális növekedést; legfeljebb a beszédben használt fogalommagyarázatok lehetettek. De ezeket a fogalmakat nem egy és ugyanazon néptől, hanem őt különböző (pannóniai-szláv, bolgár-szláv, orosz, szerb, horvát) nyelvből kölcsönözték. Ezek a nyelvek a magyarra gyakorolt hatás tekintetében nem mérkőzhettek az óbolgárral. A legfontosabbak az egyházi terminológia szláv alkotóelemei. A szavak részben a szlávból, részben a németből és az olasz nyelvből kerültek át, de a régi vallás szavai is hozzáidomultak a keresztény fogalmakhoz. Ezek az egyházi szavak is különböző szláv nyelvekből kerültek a magyarba; néhány ezekből – pünkösd, húsvét, apáca – a nyugati egyházhoz tartozó déli (pannóniai) szlávoktól származik, mások – mostoha, palota – a bolgár szlávok nyelvéből ered, akik a görög egyház fennhatósága alatt álltak. Az államélet egyes fogalmainak az elnevezéséhez a szláv szolgáktól átvett szavakat használták fel, olyanokat, mint király, nádorispán. De eredetileg több szónak is a primér szláv jelentését használták először (megye, mint határ), majd csak azután változott meg az értelme a magyar beszélt nyelvben (megye mint intézmény).

Az olyan hangosan hirdetett szláv kultúrbefolyás a régi török-bolgár mellett, valamint a frank-német és olasz befolyás mellett számításba sem jöhet. Ezen előbb említett elméletnek legfeljebb annyiban lehet igaza, hogy magyarok a 9. században a már keresztény szláv szolgáktól átvettek néhány, a nyugati kultúrfogalmak elnevezésére alkalmas szót.

Maga Chaloupecky emelte ki, hogy a „9. század első felére nézve hazai hagyományokban és közvetlen forrásokban szűkölködik. Csak a későbbi híradások alapján és az idegen hagyományok alapján merészelhet az akkori időkről képet alkotni. Az idegen források jóllehet szófukarak, nagyon gyakran nem világosak, de egyébként megbízhatóak.” Ezzel szemben a mi történettudományunk hitelesen támaszkodhat a 9–10. század országos forrásaira, a 11. századi hazai tradícióira, és a 11–13. század dokumentumaira. A történettudománnyal összhangban vannak a magyar nyelvtudomány eredményei. Mindennek utána többé nem kételkedhetünk, hogy mindkét fél [a csehek és a szlovákok is] soviniszta hipotéziseket, történelmi hamisítványokat kényszerül oltalmába venni, hogy történelmi jogát bizonyíthassa! A cseheknek nem volt joguk sem a múltban, sem a jelenben Magyarország semmilyen része felett, és szlovák honfitársainkat [a Magyarországon élő szlovákokat] utasították a nekik idegen cseh „testvéreik” a védelmére. Chaloupecky e szavakkal beszél a magyarok ezeréves történelmi jogairól: „azokat a tényeket semmi sem módosíthatja, hogy a hazának egy részét évszázadokkal ezelőtt (nagyjából 850–902 között) egy idegen (morva) dinasztia okkupálta (és most a csehek erőszakkal és ravaszsággal elszakították). Mert a történelmi jogtalanság soha nem lehet történelmi jog...”