FAJ, NÉP, NEMZET

Faj, nép, nemzet manapság untig emlegetett, de gyakorta tévesen értelmezett fogalmak. A fejlődés legősibb fokára vonatkoztatva ugyanannak a tárgynak – egy bizonyos emberi közösségnek – a megjelölésére használható, de mégsem azonos értékű, csupán párhuzamos fogalmak. A „faj” vagy „fajta” a közösség vérségi egységét, tagjainak közös eredetét, a „nép” ennek társadalmi és művelődési egységét, életformáját és világszemléletének azonosságát, a „nemzet” a közösség államszervezeti egységét, politikai egyéniségét és szemléletét fejezi ki.

A fajta és a nép őseredeti alakulások, a nemzet későbbi fejlemény, minden nép történetének későbbi időszakában jelentkezik. A fajta természeti, a nép és nemzet történeti, amaz társadalmi, ez pedig politikai alakulat. Az ember természeti lényként egy fajtához, társadalmi lényként egy néphez, politikai lényként egy nemzethez tartozik.

A fajta közös eredetű, és a közös ősök testi-lelki vonásait viselő emberek és csoportok természetes úton létrejött közössége. A nép egy helyütt és azonos életformák között együtt élő, azonos nyelvű embercsoportok világszemléleti közössége. A nemzet egyazon állami szervezet keretei közt élő egyének és csoportok politikai közössége, az államszervező és államfenntartó nép politikai megjelenési formája.

Az őskorban voltak, s a kezdetleges népek világában ma is akadnak csupán egyfajta embereket felölelő természetes népi közösségek, de a mai népek és különösen a kultúrnépek kivétel nélkül különböző fajta napelemekből tevődnek össze. A történeti életük folyamán erős vérkeveredésen keresztülment népek egységét és fajiságát különböző származású fajtaelemeikre hivatkozva kétségbe vonnunk mégsem szabad. Napjainkban mégis elég nagy erre a hajlandóság.

Az egyik félen teljesen elhanyagolják a lelki tényezők – a nyelv, az érzés, a tudás, az erkölcsiség, a szellemiség – és a történeti fejlődésben adott tények értékelését. Pusztán a vér, a származás, a fajiság vizsgálata alapján akarják ősi elemeikre bontani a népeket. A nemzettestből ki kívánják közösíteni a történet folyamán abba beolvadt idegen származású elemeket.

A másik félen a vérkeveredés közismert történeti tényére hivatkozva az ősidőkön túl kétségbe vonják a fajták létezését. Megtagadják a népek fajiságát, s a nemzetben pusztán életszemléleti és akarati tényezők által meghatározott szellemi képződményt látnak. Tagadják, vagy csak egész korai állapotban ismerik el a nép összefüggését a fajjal, s a nemzet szerves kapcsolatát a fajilag meghatározott néppel. A nemzettestbe kívánják iktatni az államfenntartó néppel együtt élő, de idegen erkölcsű és szellemiségű, sőt még az idegen nyelvű elemeket is.

Történeti szempontból ezek az elméletek teljesen elhibázottak. A fajiság kizárólagos történetformáló szerepének a hangsúlyozása és a fajiságtól független, légies szellemi alakulattá hígított nemzet mesterkélt fogalma egyaránt történetietlen elképzelések. A népet az elfajzástól óvó fajvédelmi törekvéseknek mindenesetre megvan a maguk jogosultsága. Ezeknek a szempontoknak a mellőzése nem egy nép bukásának és pusztulásának volt az okozója. Más népeket – s erre a legszebb példát a zsidók régi történetében találjuk – az óvott meg a pusztulástól, hogy ki tudták testükből közösíteni az erkölcsiségük és szellemiségük világába beleilleszkedni képtelen idegen fajta elemeket. A történeti és az erkölcsi értékek magasabb szemszögéből nézve mégis a nép erejének és erényének kell tartanunk, ha az egyénenként, csoportosan, sőt néha nagyobb tömegekben hozzácsatlakozó, vele együtt élő és azonos erkölcsű idegen fajta népelemeket kényszer alkalmazása nélkül, teljesen magába tudta olvasztani anélkül, hogy saját, fajilag meghatározott ősi népi egységét feláldozná vagy megtagadná. Ez a természetes áthasonító folyamat az ősi fajta életerejének a bizonyítéka, és semmiképpen sem jelentheti a népek elfajzását.

A nép és a nemzet fogalmát sem egyik, sem másik történetalkotó tényező oldaláról nem foghatjuk meg, mert kialakításukban egyenlő része volt a természeti és erkölcsi erőknek, s éppen a faj, nép, nemzet szoros fogalmi kapcsolatában nyilvánul meg legszebben az anyagi és a szellemi erők összefüggése és párhuzamos történetalkotó működése.

A fajiság önmagában erős népi öntudat és történeti hivatástudat híján nem formálhat életerős közösséget. A népiség megvallása önmagában, vérségi kapcsolatok, közös hagyományok, azonos világszemlélet és ezekben igazodó cselekvés híján nem jelenti a néphez való tartozást. A politikai összetartozás és érdekközösség tudata önmagában, a sorsközösség belső érzése és a fajiságban gyökerező szellemiség azonossága nélkül nem teremthet igazi nemzeti közösséget.

Fajiság, népiség, nemzetiség: mindhárom egyaránt vér és lélek, érzés és tudat, hagyomány és hivatás, hitvallás és cselekvés szerves foglalata.