NYELVCSERE

A történelem tanúsága szerint a fajták és népek tartós együttélése és keveredése gyakran vezetett egyes törzsek, csoportok, egész népek, sőt fajták nyelvváltoztatásához. A mediterrán, az alpesi, a dinári ember ma élő ivadékai szinte kivétel nélkül az északi ember indoeurópai ősnyelvéből sarjadt neolatin, kelta, germán, szláv nyelvek valamelyikén beszéltek. Az ázsiai fajból sarjadt északi-mongol és mandzsu népek az őstörök-mongol együttélés ideje óta a turáni fajta török népek nyelvét használják. A szibirid fajtákhoz tartozó lappok és vogulok a kelet-európai fajta finnugorok nyelvét vették át. Az alpesi fajta szlávok és a dinári fajta bajorok nyelve ma a német, míg ugyanez a fajta más leszármazói nyelvük szerint angolok, spanyolok, franciák, olaszok, szlávok vagy magyarok. Az őskori nyelvcserékhez hasonló jelenséget figyelhetünk meg a történeti korban is. Az idegen nyelvű népi közösségekbe beolvadt egyének, szórványok, kisebb csoportok áthasonulásáról nem is szólva, a törzsek és a népek hosszú sora váltott nyelvet.

A római földön megtelepedett germán népek hamarosan áttértek a meghódolt latin és romanizált kelta őslakók nyelvének a használatára. Közös ivadékaik ma is neolatin – spanyol, olasz, francia – nyelven beszélnek. A török nyelvű óbolgár és germán nyelvű óorosz hódítók szláv alattvalóik nyelvét vették át. A balti és szláv nyelvű poroszoknak, kuroknak, szorboknak, vendeleknek és a britanniai keltáknak viszont germán hódítók adták át a maguk nyelvét.