A HUN–GERMÁN NÉPVÁNDORLÁS

Az árja szkíta-szarmata néphullámokat a kínai birodalom határáról kiinduló lökések zúdították Dél-Ázsiára és Európára. Századokkal később ugyanily okok kényszerítették vándorútra a turáni és a mongol népek hosszú sorát.

A kínai évkönyvekben hiung-nu néven szereplő hunok királya a Kr. e. 209-ben trónra lépő Motun, vagy Batun tanhu, az „Ég fia” egy nagy nomád birodalomban egyesítette a Koreai-félsziget és az Altaj hegység közt élő összes mongol és török népet. Támadásaik erőteljes védekezésre kényszerítették a betörésektől igen sokat szenvedett kínai császárságot. A kínai védelmi rendszer kiépítése és a császári hadak lendületes támadásai nyomán a Kr. e. 2. század derekán meginogtak a hun hatalom alapjai, s megindult a török-mongol életközösség népeinek nyugatra áramlása.

A kínai birodalom északi határától nyugat felé törekvő hunok az Altaj-vidéki nyugati török törzsekre nehezedve, azokat is elköltözésre kényszerítették. Hérodotosz korában, a Kr. e. 5. században a török-mongol települési terület legnyugatibb táján az altaji „magas hegyek tövében a kopasz, pisze, nagy állú, szkíta ruhában járó, de saját nyelvükön beszélő”, tehát jellegzetesen mongol fajta argimpaiok népe lakott. Tőlük keletre és délkeletre esik az „isszedonokon túl lakó arimaszpok” hazája, akikben török-mongol népeket kell látnunk, elsősorban a Kr. u. 4–5. században Európában feltűnő hunok és nyugati vagy bolgár-török népek őseit. A nyugati mongolok szomszédsága magyarázhatja meg e népek nyelvének a köztörökből hiányzó s eddig megmagyarázhatatlannak tetsző archaisztikus mongol kapcsolatait.

A hunok lökése először a Nagy-Altajtól délkeletre lakó törzseket érte, s ezek nyugat felé terjeszkedve vetették ki hazájukból a nyugati törzseket. A 2. századi kínai évkönyvek szerint a Tobol–Isim–Irtisz közétől a Balkas-tóig és Dzsungáriáig terjedő síkságon élt a szin-li vagy ho-kut nép. Az elsőről nevén túl semmit sem tudunk. A másik kettő férfiakban bővelkedő vadász- és pásztornép volt, a fegyverfogásra alkalmas férfiak számát a kínaiak egyiknél 60 000, a másiknál 20 000 főre becsülik.

A pontusi szkíták egy része a Kaukázus hegyi tájaira, a bukott népek menedékhelyére húzódott. Más részük – főleg a Dnyepertől nyugatra már földműves életmódra tért törzsek népe – a kelet felé terjeszkedő szlávságba olvadt be, a többség a pusztai népek szokása szerint a rájuk telepedett szarmaták, majd az ezek nyomában jövő gótok és hunok közösségeibe illeszkedett be.

A Kr. u. 2. században a szkíták nagy többségét felszívó szarmata népcsoport kettészakadt. A jazigok és roxolánok némely törzse a pontusi partokig hatoló gótok elől nyugatra költözött, s a Tisza–Duna közén és azon túl Pannóniában és Noricumban telepedett meg. A Dnyeper-Don-vidéki roxolánok a 2. században a gótok fennhatósága alá kerültek, majd a 4. században a már korábban ugyanerre a sorsra jutott alánokkal együtt a hunoknak hódoltak meg. A 4–5. századi nagy népvándorlási mozgalmakban nyugat felé törekvő hun és gót népekkel együtt több alán törzs és néptöredék nyugatra költözött, s a hun és gót közösségekbe olvadt be. Csupán a Kaszpi-tenger és a Pontus közén maradtak hátra a megelőző századokban odahúzódott alánok, ezeknek a Volga vidékén lakó szavir rokonai, s a kettejük közé ékelődött urg népek. Ugyanez idő tájt érkeztek meg a Volga–Don közére a hunok előtt haladó vagy nyomukban járó bolgárok is.

A szarmaták közel félezer éven át töltötték be szkíta elődeik korábbi szerepét Kelet-Európában, mígnem a hun és gót vándorlás mozgalmában ők is a szkíták sorsára jutottak.

Ugyanez a népmozgalom sodorta a Kaszpi-tenger délkeleti partvidékére a szkíták rokonainak látszó pártusokat. Ez a nép rövid egy század alatt uralma alá vetette a régi asszír-babiloni birodalom és az északi méd-perzsa tartományok népeit, s a Kr. e. 1. században már félelmetes ellenfélként álltak szemben a hódító útján immár az Eufrátesz és Tigris völgyéig ért római hatalommal.

Ezekkel a keleti mozgalmakkal egy időben nyugaton a hanyatló Makedónia és a most emelkedő Róma vívták nagy harcaikat a délre törekvő és Itáliába, Makedóniába, Hellászba, sőt Kis-Ázsiába is benyomuló harcias kelta törzsekkel, majd az ezek nyomában jövő és északnyugaton a birodalom szomszédságába került germánokkal.

Kína és Róma a barbár népeket egymás ellen ingerlő ravasz diplomáciával igyekezett határaitól távol tartani a veszedelmes szomszédokat, s az északi határukon emelt védősáncot – ott a kínai fal, itt a római limes – felépítésével vetettek gátat becsapásaiknak. A Kr. e. 1. század derekán azután a két déli birodalom támadásra kelt, és hatalmas erővel fordult szembe ellenségeivel.

Július Caesar galliai, germániai és britanniai hadjáratai után a római birodalom elérte a Rajna és a Duna vonalát. A kelták római uralom alá kerültek. Ugyanerre a sorsra jutottak az illír-pannon és trák-géta népek és Kis-Ázsia immár hellén műveltségű, de származásra igen vegyes népei is. A délre törekvő Duna-Tisza közi és Pontus-vidéki szarmaták és az elő-ázsiai pártusok támadásai felmorzsolódtak a határvédő légiók ércfalán.

Keleten az új erőre kapott Kína császára a galliai hadjárattal egy időben döntő csapást mért a Hun Birodalomra.

A világuralomra törő két déli császárság a Kr. u. 1. század derekán egy gigászi harapófogó két száraként ölelte körül az addig független északi népeket. A következő századfordulón ez a harapófogó működni kezdett, és szorítása nyomán egymásra zúdultak a keletről nyugat és délnyugat, nyugatról kelet és délkelet felé törekvő népek.

A 2. század végén a római támadás miatt észak és északkelet felé visszaáramló nyugati-germán törzsek nyomása kivetette hazájukból a Keleti-tenger partvidékén élő kelet-germán népeket. A vandálok, gepidák, herulok és más törzsek az Alpesek és a Kárpátok szorosain át igyekeztek délre jutni. A gótok a folyó mentén délkeletre indulva a Fekete-tenger partjáig és a Don folyóig hatoltak. A Volgán túl épp ez időben alakult meg a kínai határról idáig nyomuló hunok új nomád birodalma. A Volgáig hatoló hunok és a Donig nyomuló gótok két nagy nomád katonai hatalom megalapítóivá lettek. Elhelyezkedésük nagy összeütközések csíráját hordta magában. A kínai-római harapófogó szárai közé szorult északi népek két irányból megindult áradatának már csak egy gyenge lökésre volt szüksége, hogy egymásra zúdulva alapjában rendítsék meg a déli világot, és teljesen felforgassák a fajták és népek elhelyezkedésében addig minden mozgás mellett is megnyilvánuló rendet, s ezzel új irányba tereljék az emberi történet útját.

Ez a döntő lökés a 4. század derekán következett be. A kínai birodalom határain kelt új mozgolódások és népáramlások hatása alatt a nyugati törökséghez tartozó bolgárokat maguk előtt űző vagy magukkal sodró hunok 372-ben átkeltek a Volgán, s a Kaukázusig és a Donig hatoltak. A Don és a Duna közt élő gót-gepida-vandál népcsoport elbukott az ellenük vívott küzdelemben. Hódolatra, majd elköltözésre kényszerültek, s a hun vezetés alatt nyugatra jött turáni és mongol fajta népek az Alpesig hatolva uralmuk alá vetették a pannóniai germán törzseket is.

A keleti térségekről Európa szíve felé terjeszkedő kétszázados nagy küzdelemben a régi politikai kötelékek felbomlottak és újak keletkeztek. Törzsek, törzsszövetségek, népek, sőt egész fajták pusztultak ki. A kimméri-géta, szkíta-szarmata, trák, illír és kelta népcsoportok letűntek a történet színpadáról. Hegyvidékekre húzódott kis töredékek kivételével mindenestől beolvadtak a rájuk telepedő népekbe, s ezek ellenállhatatlan erővel zúdultak a római birodalomra.

Időszámításunk kezdetén az északi fajta, de hosszú századok során mediterrán jelleget öltött latin nép egységbe foglalta az egész földközi-tengeri világot. Északon a közép-európai magas hegységek vonulatáig, nyugaton az atlanti partokig és a brit szigetekig, keleten az indiai határig, északkeleten az eurázsiai nagy síkságig, délen Egyiptom szívéig és a Szahara kietlen sivatagáig terjeszkedett. India kivételével birtokába vette az ősi mediterrán fajta egész életterét. Ezeresztendős dicső történelmi múlt és folytonos emelkedés után azonban a délszaki nap ernyesztő hatása és másfajta elemek vérének és műveltségének korlátlan befogadása miatt kimerült, elfajzott, elpuhult. Birodalma határainak védelmére idegen erőt volt kénytelen igénybe venni. Lenézett, nyers, harcias barbárok lepték el a birodalmat, és megismétlődött a régi történet, amikor görögök és latinok foglalták el a földközi-tengeri világot.

A történeti korszak nagy népvándorlásának századokon át hullámzó áradatában délre húzódó fiatal északi népek árasztották el egész Európát és a mediterrán partvidéket, hogy új államot alapítsanak Róma örökén és a birodalom szomszédságában.

A germán őstalajon épült skandináv és német államokról nem szólva, a részeire bomlott nyugat-római birodalom területén is germánok alapítottak új államokat.

A Nyugatrómai Birodalom lankadó szervezetébe északról és keletről jött fiatal germán népek hoztak új vért, új erőt, új szellemet. Britanniában angolok és szászok, Galliában gótok, frankok, burgundok, Itáliában keleti gótok herulok, longobárdok, Hispániában nyugati-gótok és svévek, Észak-Afrikában vandálok szálltak meg és alapítottak hosszabb-rövidebb életű államokat és birodalmakat. A Kárpát-medencétől nyugatra és délnyugatra mindenütt ők lettek az új politikai szervezetek kialakítóivá. Latin nyelvű alattvalóik nyelvével együtt a klasszikus műveltséget és az ébredő keresztény világszemléletet is elsajátítva, a latin műveltség talaján alapították meg Nyugat-Európa középkori keresztény államait, de maguk később felszívódtak a latin és romanizált kelta őslakosságba. Mindenestől beolvadtak a mediterrán, alpesi és északi elemekből kialakult neolatin-olasz, spanyol, francia, rétoromán népközösségekbe. Az Alpesektől északra eső Germániában most alakultak ki és szervezkedtek a történeti német nép kisebb törzseit nagyobb törzsszövetségbe foglaló allemán-sváb, bajor, szász, thüringi, frank és fríz törzsei. A távoli északon pedig feltűntek a skandináviai népek normann elődei.

Rövidebb időre Pannóniában és Dákiában, sőt Észak-Afrikában is germán törzsek szálltak meg, de a pannóniai herulok és longobárdok továbbköltöztek Itáliába, a dáciai gepidák és az észak-afrikai vandálok pedig felszívódtak a keletről jött népek rájuk telepedő áradatában.

A nyugat-európai germán államok kialakulásával egy időben az eurázsiai síkságon és a Kárpát-medencében már hun-török népek vitték a vezető szerepet. A kínai birodalom északi határától a Kr. u. 1. és 2. század fordulóján nyugatra költözött hunok a Felső-Urál–Szamara-völgyén át vezető úton érkeztek meg a Volgához, és 372-ben azon átkelve jutottak el a Volga–Don közére, majd a gótok elűzése után a pontusi síkságra. Költöző keleti népek szokása szerint a hódolt népeket hajtották maguk előtt. Ezek a keletről jött és itt talált népek a hun hatalom virágkorában valamennyien a „hun” név alatt rejtőztek. Az akkori idők keleti terminológiája szerint „hunná lettek”.

A nagy mezőségek pásztornépeinek lovas nomád életformája és megismétlődő kényszervándorlásai mellett rokon népcsoportok gyakran elszakadtak egymástól. Idegen fajta néptöredékek viszont egymás mellé torlódván új népi közösségekben egyesültek, hogy ismételt osztódások, vándorlások és keveredések után megint csak széthulljanak. Az egy tájon élő törzsek származásukra való tekintet nélkül egyesültek az új birodalmak vagy kisebb nomád államot alapító vezértörzs uralma alatt. A politikai kötelékek korántsem voltak oly állandó jellegűek, mint a megtelepedett életet élő fölműves népeknél, s az eurázsiai sztyeppén egymást váltó lovas nomád nép neve alatt rendszerint különböző fajta népelemek rejtőztek.

A pusztai katonaállamok gyorsan fejlődnek, hirtelen szöknek magasba, de éppily váratlanul hullanak szét, hogy alkotóelemeik máshonnét jövő és nemegyszer más fajta elemekkel, más vezetés alatt újabb közösségekben egyesüljenek. A népáramlások kelet felől folyton megújuló áradatának ellenállhatatlan lökései s az uralmat egy-egy nagyobb csoport felett időnként magukhoz ragadó katonamonarchiák hatalmi törekvései százados kapcsolatok bomlásához és merőben újaknak a keletkezéséhez vezettek. Ezek a változások tükröződnek az eurázsiai síkságon egymás után és egymás mellett feltűnő népnevekben is. Az új név korántsem jelent mindig új népet, a régi eltűnése nem jelenti a nép pusztulását, legtöbbször csak új politikai alakulásról, a népek és törzsek új csoportosulásáról és egy hódító vezértörzs vagy nép megjelenéséről tanúskodnak.

A Volga és Amu-darja közén élő keleti szarmata népcsoport Kr. e. 4. század vége óta daha, egy század múltán már aors, a Kr. u. 1. század óta pedig alán néven szerepel a görög és a perzsa forrásokban, noha összetételében jelentősebb változás nem történt, csupán a vezetést ragadta más nép vagy törzs a kezébe.

Ugyanígy váltják egymást a Kr. u. 5. század közepe óta a Pontus északi és keleti partvidékén a hun, bolgár, türk, az onogur-bolgár s végül a kazár népnevek, holott csak a vezérnépek változtak, maguk a birodalmak jórészt ugyanazokat a népelemeket foglalták magukba.

Az európai Hun Birodalom bomlása után egy időre Attila ivadéka és birodalmának hun vezető rétege uralkodott a népek felett. A 6. század derekán az avarok s a nyomukban járó türkök hatoltak Ázsiából a Volga és Don mentén a Pontus vidékére. A Dontól keletre lakó népek türk, a Dontól nyugatra élők pedig avar uralom alá kerültek. Ezek a Tisza–Duna-vidéki Avar Birodalom, amazok az Altáj-vidéki Türk Birodalom alattvalói lettek. A 7. század elején a két birodalom elgyengülése után Attila egyik ivadéka, Kürt onogur-bolgár király egyesítette egy birodalomba az összes pontusi népet.

Az onogur-bolgár birodalom 670 táján bukott el, a Türk Birodalomból kivált s a Kaszpi-tenger és a Fekete-tenger között új birodalmat alapító kazárok támadása alatt. Kürt népének egy része 679-ben felkerekedett, s a balkáni Trákia és Makedónia földjére hatolva alapította meg a dunai Bolgár Birodalmat. Szláv alattvalóival és az őslakosság trák és makedón maradványaival egyesülve elsajátította a szlávok nyelvét, és ősévé lett a mai bolgár-szláv népnek.