NORMANNOK ÉS MAGYAROK

Skandinávia déli tartományaiból – Jütlandból, Roglandból, Gitalandból – a 9. század elején kezd dél felé áramlani a germán népvándorlás utolsó hulláma. Észak tengerjáró nomádjai, a nyugaton osztman és dán, délen normann, keleten varég és rúsz néven ismert vikingek könnyű és gyors hajóikon ez idő óta járták a tengereket és a Keleti-tengerből a szlávok földjére vezető folyókat.

A merész hajósok eljutottak a távoli Izland, Grönland, Észak-Amerika partjaira is. Idehaza pedig zsákmányszerző rablótámadásaikkal évtizedeken át nyugtalanították a balti és atlanti partvidék népeit, mígnem a britek, gallok és a szlávok földjén új hazára találtak.

A dánok a britanniai Danelagh tartományban megtelepedve ásták alá az angolszászok hatalmát, s így vetették alapját a 11. századi rövid életű britanniai dán uralomnak.

A franciaföldön hamar ellatinosodott normannok a 11. század végén Normandiából kiindulva alapították meg az angolszász királyok örökébe lépő angol-normann királyságot, s már előbb a nápolyi-szicíliai királyság alapjává lett szicíliai grófságot. Egy század múltán már a szíriai és kis-ázsiai szeldcsuk-törökökkel mérték össze fegyvereiket, s győzelmes harcok után életre hívták a jeruzsálemi királyságot s az antiochiai, edeszszai, tripoliszi fejedelemségeket.

A rúszok, vagy oroszok a Néva, Narva, Volchov, Dnyeper folyókon délre hatolva a keleti szlávok földjén telepedtek meg, s Novgorodból és Kijevből szervezték meg az orosz fejedelemségeket.

Mint a turáni fajta avarok és bolgárok, az északi fajta normannok is átvették nagyobb számú alattvalóik nyelvét, s uralkodó rétegként helyezkedtek el a két elemet egybeolvasztó francia, angol, olasz és orosz társadalmak élén.

A 9. század utolsó negyedében, amikor Oleg normann fejedelem az összes Dnyeper-vidéki szlávot uralma alatt egyesítette s a kijevi nagyfejedelemséget megalapította, indultak el a Dnyeper–Don–Kubán közén élő magyarok a Kárpátok felé. A Belső-Ázsiából kiinduló új népáramlás átvetette a Volgán a keleti török népcsoporthoz tartozó nomád besenyőket, s ezek a hanyatló kazár hatalmat megdöntve elköltözésre kényszerítették az egykori onogur szövetségnek keleten maradt magyar népét.

A 6. században a germán államok kialakulásával a nyugat-európai térségen végleg lezárult a népvándorlások folyamata. A későbbi keleti néphullámok – kisebb időleges beáramlásokról nem szólva – mind megtörtek a friss erővel szervezkedő keresztény államok határán. A 6–9. századig a keletről nyugat és északról dél felé áramló népek – törökök, szlávok, magyarok – végállomása a Kárpát-medence és a Balkán földje lett. A bolgárok dunai megtelepedésével és a magyarok honfoglalásával, az orosz fejedelemségek és az angol-normann királyság megalapításával végéhez ért az utolsó európai népvándorlás közel ezeresztendős folyamata is. A 11. században nyugatra zúduló úz és kun áradat ellepte ugyan a Fekete-tenger északi partvidékét, de a Kárpátoknál és az Al-Dunánál megtorpant. A besenyők, az úzok, a kunok menekülő töredékei már csak teljes hódolat árán lelhettek új hazára a bizánci császárság, a magyar királyság vagy az orosz nagyfejedelemség területén.

A népvándorlás hullámain néha történeti magasságokba szökő népek egy része – a kimmériek és a trákok, az illírek és a szkíták, kelták és a szarmaták, pártusok és a hunok, gepidák és a vandálok, az avarok és a türkök, kazárok és a besenyők, az úzok és a kunok – nyomtalanul elpusztultak, felmorzsolódtak, felszívódtak, s legtöbbjüknek még a neve is elveszett. El kellett pusztulniuk, mert nem értették meg a történelem szavát: nem tudtak felejteni és nem tudtak tanulni. Akkor is idegen erkölcsű „barbár” ellenfélként álltak szemben más életformák közt élő szomszédaikkal, amikor ennek az ideje már rég lejárt.

Mások – így az indoiráni árják, a görögök, a latinok, a germánok, az oszmán-törökök, s a Duna vidékére sodródott bolgárok és magyarok is – az ősrégi indiai, iráni, elő-ázsiai, görög és római kultúrák termékeny és éltető talajára áttelepedve, ősi erényeik javát megőrizve ugyan, de levetették nomád szokásaikat és új környezetük életszemléletéhez és életformáikhoz alkalmazkodva tértek új történeti fejlődés útjára.

Európa földjén a népvándorlás forgatagában egymás mellé sodródott népelemek tájanként új közösségekbe egyesülve, a krisztusi gondolat jegyében formálódtak történeti nemzetekké, s a 11. században kialakultak a középkori Európa keresztény államai, közöttük Szent István magyar királysága.