A FINNUGOR NÉPEK OSZLÁSA

Az eurázsiai sztyepp árja, kimméri, trák, szkíta, szarmata népeinek nyugatra és délre áramlásával egy időben az északi erdővidék finn-magyar és szláv népei a tundra határvidékén élő paleoeurópai elemekkel együtt még mindig az ősidők óta követett irányba, kelet és észak felé terjeszkedtek.

Vándorlásaikat a pusztai lovas nomádok hirtelen helyváltoztatásával és harcos fellépésével szemben a lassú, szivárgó, észrevétlen, békés költözködés jellemzi. Az ősfajtához hasonlóan a vizek mentén halászgatva és vadászgatva szóródtak szét, és vettek birtokukba mindig újabb területeket. Tőlük meglehetősen nagy távolságban élő déli szomszédaik rendszerint akkor vettek tudomást megjelenésükről, mikor dél és kelet felől közvetlen szomszédságukba hatoltak, vagy mikor vándorkereskedőik észak prémjei után járva, velük találkoztak.

Véletlen szerencse, hogy évszázadokon át tartó csendes vándorlásaiknak egyik fontos mozzanatát Hérodotosz a Kr. e. 5. század derekán megörökítette. Korábbi és későbbi vándorlásaikat is megvilágító elbeszélése értékesen egészíti ki a nyelvi jelenségekből, régészeti leletekből és a két ősnép leszármazóinak későbbi földrajzi helyzetéből levonható következtetéseket.

A pontusi síkságon a Kr. e. 5. században – Hérodotosz szerint – az al-dunai géták északkeleti szomszédságában, a Bug folyó két partján, nyugat felé a Dnyeszterig, keleten a Dnyeperig földműves szkíta törzsek laktak, a tengerparton már részben elgörögösödött törzsek, északon pedig a gabonát még csak eladásra termelő félnomádok. A Dnyeper bal partján, a nagy kanyarulat vidékén kezdődő erdős földön túl is földműves szkíták laktak. Ezek földje keletre a Dnyeperbe ömlő Vorszkláig, észak felé a folyó mentén mintegy tizenegy napi járóföldre terjedt. Ezektől keletre a Don folyóig nomád szkíták tanyáztak. Földjüket a Donyec szelte kettőbe. Tőlük keletre, már a Volgán túl – Maiotisztól észak felé tizenöt napi járóföldre terjedően, vagyis körülbelül a mai Szaratov vidékéig – a szauromaták szállásai voltak. A Krím-félszigeten a Taurisz-hegységig a trák vagy kimméri eredetű tauriszi nép, rajtuk túl, a Kercsi-félszigeten és a tengerszorostól keletre a Don-Kubán közén megint szkíták laktak, a királyi szkíták valamennyi szkíta nép fölött uralkodó törzse.

A Don és a Duna közti távolságot Hérodotosz húsznapi útra, vagyis – egynapi út kétszáz stadion, azaz harminchat kilométer lévén – négyszáz stadionra, kereken hétszázhúsz kilométerre, Szkítia kiterjedését széltében-hosszában középarányossal húsz-húsz napi útra, területét tehát mintegy 540 000 négyzetkilométerre becsüli, ami nagyjából megfelel a mai Ukrajna és Moldva területének. Ettől a vidéktől északra már nem laktak szkíták.

A Dnyeszter és Bug felső folyása mentén, a mai Volhyniában, a földműves szkíták szomszédságában lakó neurok – az orosz szlávok ősei – „Dareiosz szkíta hadjárata előtt egy emberkorral”, vagyis a Kr. e. 6. század elején – „állítólag a kígyók elszaporodása miatt a budinok földjére mentek lakni”. Megmozdulásuk igazi okát könnyű megállapítanunk: a kelták vándorlásaik során ez időben érkeztek meg a Szudéták vidékére, s az Elba-Odera vidékén élő szlávokat részben uralmuk alá vetették, részben elköltözésre kényszerítették. A lassan keletre húzódó szlávság legkeletibb ágazata a Visztula vidékéről a Bug-Dnyeper közére érve az ott lakó másfajta budinokat is kiszorította hazájukból. Hérodotosz később egy másik tájon lakó hasonló nevű népről beszél. Előadása szerint a Volga-menti füves mezőségen „a Maiotisztól háromnapi járóföldre keletre, s onnét háromnapi járóföldre északra kezdődik a szarmaták szállásföldje, mely észak felé a Maiotisztól tizenöt napi járóföldre”, tehát körülbelül Szaratov vidékéig terjedt. Ezektől északra – valahol az Oka–Szura–Volga közén, a mordvinok mai földjén – „lakik a világoskék szemű és rőt hajú budinok nagy és népes nemzete. Országukban van a fából épített Gelonosz város (Penza vagy talán Szaratov?), (…) hol a házak és templomok is fából vannak, s a görög istenek görög módra berendezett szentélyeik állnak különböző istenképekkel…, mert a gelónok tulajdonképpen görögök, akik a kikötőkből kiszorítva telepedtek a budinok közé. Ezek félig szkíta, félig görög nyelven beszélnek. A budinok más nyelvet használnak, mint a gelónok. Életmódjuk sem ugyanaz. A budinok bennszülött nomádok, s az itt lakók közül csak ők eszik a fenyőtobozt. A gelónok pedig földművelők, kenyeret esznek, kertjeik vannak, és sem alakra, sem színre nem hasonlítanak azokhoz”. A görögök – Hérodotosz itt nyilván Hékataioszra céloz – mégis gelónoknak hívják a budinusokat is, de helytelenül. „Egész földjük sűrű erdővel van tele, a legnagyobb erdőben van egy nagy és széles tó, s körülötte mocsár és nádas. Ebben fogják a vidrát, a hódot és más négyszögletes arcú vadakat, melyeknek a bőrét bundáik szegélyére varrják.”

A gelónok kétségkívül a kimméri és szkíta népek között letelepedett görög prémkereskedőknek szkítákkal keveredett ivadékai voltak. Ők lehettek azok a hyperboreusok, akikről Hérodotosz régi források alapján megírja, hogy évente elküldték áldozataikat a szkíták közvetítésével Déloszba.

Hérodotosz tévedést látott abban, hogy a korábbi görög írók még a Kr. e. 6. század elején is csak gelónokról szólnak ezen a tájon, pedig a budinok valószínűleg nem is laktak még ott; nyilván csak a Kr. e. 6. és 5. század fordulóján érkeztek meg a gelónok szomszédságába, miután a szlávok előnyomulása után elszakadtak finn-volgai testvéreiktől, akiket Hérodotosz csak a szlávok bevándorlásával említ, s a népek egymás után való felsorolásában már nem szól róluk. A budivol népnévben kétségtelenül a finn-permi ősnép, illetőleg annak immár egymástól elszakadt két ágazata – a finn-volgai és a permi ősnép – rejlik, mert a permiek későbbi hazájában – a helynevek és a régészeti emlékek tanúsága szerint – még a vogul-osztjákok, tőlük délre a Volga bal partján a magyarok ősei laktak. Bár Hérodosznál a b jegy még rendszerint b hangot jelöl, nem zárkózhatunk el attól a mindenképpen valószínűnek tetsző feltevéstől, hogy itt voltaképpen v hangról van szó, s a budinok helyett vudinokat kell olvasnunk. Ha ez a feltevésünk helytáll, a név magyarázata egészen egyszerűvé válik.

A görög ol képző leválasztása után megmaradó vud-in népnév második tagja a bolgarin, tatarin, zyrjanin, zsidovin népnevekből is ismert orosz-szláv -in névképzővel azonos, sőt a szókezdő u- elé illesztett v- járulékhang is orosz nyelvi fejleménynek látszik. A Hérodotoszt tájékoztató szkíta és görög kereskedők e nép nevét – úgy látszik – a vele szomszédos volhyniai szlávoktól tanulták meg. A görög és szláv képzőktől és járulékoktól ilyképpen megtisztított ud-od vagy vud-vod népnév ma is él a finnugorságban, mégpedig ugyanazon a két vidéken, ahol Hérodotosz a budinok népéről szól, a finn-permi települési terület legnyugatibb és legkeletibb tájain.

A votjákok magukat ud-mort, ut-murt (‘ud-ember’), a cseremiszek ugyanőket odo, odo-mari, a zűrjének vot-ud, az oroszok régente ot-in, ot-jak, ma vot-jak néven nevezik. A zürjének egyik törzsének neve ud-or. Ugyanezt a nevet viseli a Balti-tenger partján Ingermanlandban lakó kicsiny vót nép. Ők maguk finnes képzéssel vad-da-lain (‘vótföldi’), a finnek vat-ja-lainen, az oroszok vot-j, vod-j néven nevezik őket. Hazájuk a germán régiségben Vath-landia néven szerepel.

A különböző finn-permi népek maguk használta suoma-lainen, karja-lainen, vepsze, lüd, maamees, erza, moksa, mari, mort nevei s az idegen eredetű finn, észt, liv, csúd, cseremisz, mordvin, permi, zürjén nevek mellett a két, egymástól távol élő népnél mindmáig használatos ud-vud, ot-vod népnévben a finn-permi ősnép maga használta ősi népnevét kell látnunk. Ezért használhatja Hérodotosz is az ő korában egymástól már elszakadt, de még összetartozásuk tudatában lévő finn-volgai és permi népek megjelölésére.

A két nép szétválása kétségkívül éppen a szlávok támadása nyomán következett be a Kr. e. 6. század elején. Hérodotosz nem mondja meg, hogy a neurok bejövetele után a vudinok hova lettek. De nyilvánvaló, hogy csak az életmódjuknak megfelelő erdővidéken húzódhattak északkeleti irányba. Keleti ágazatuk – a permi ősnép – fél század alatt a Volga vidékére ért a gelónok szomszédságába. A nyugati ágazat, a finn-volgai ősnép viszont – melyről Hérodotosz azután nem beszél – a Felső-Dnyeper–Felső-Oka közén állapodott meg. A Kr. e. utolsó századokban ez a finn-volgai nép is két ágra szakadt, s a volgai népek – mordvinok és cseremiszek – ősei az Oka–Szura–Volga közén húzódtak északkeletre, a nyugati-finnek pedig északi, majd északnyugati irányban tértek ki a nyomukba jövő szlávok elől.

Ez a nyugati-finn csoport találkozott azután már a balti tájakon a paleoeurópai fajta lappok őseivel, akikről Hérodotosz szintén megemlékezik. A neuroktól keletre, a Dnyeper bal partján a Szeim folyóig lakó „földműves szkíták fölött nagy messzeségre pusztaság van”, s ezen túl – ha csak tíznapi járóföldet veszünk is a „nagy messzeségre”, a Felső-Dnyeper és a Dvina vidékén – „a szkítákhoz hasonló ruhában járó, de saját nyelvükön beszélő, sem jogot, sem törvényt nem ismerő és az összes népek közt a legvadabb erkölcsű, nomád emberevők különleges és semmiképpen sem szkíta népe lakik, akik e vidék lakói közül egyedül esznek emberhúst. Rajtuk túl azután, amennyire tudjuk, valóban pusztaság van, és semmiféle emberi faj nem lakik”.

A szkíta, de a vudin népektől is megkülönböztetett, szerfelett vad és kezdetleges népnek a jellemzése pontosan ráillik a későbbi íróknál „finn” néven emlegetett lappok őseire. A Kr. u. 1. század végén Tacitus írja: „…a finneknek csodálatos a vadságuk és visszariasztó a szegénységük: nincsenek fegyvereik, lovaik, házi isteneik, eledelük fű, ruházatuk állatbőr, fekvőhelyük a föld.” Fél ezredévvel később Prokopiosztól halljuk, hogy a tulajdonképpeni finnektől, a suomi néptől megkülönböztetett „szkrithi-finnek egyedül élnek félig állati életet Thule-szigetének – Skandináviának – barbár lakói közül. Ruhájuk, sarujuk, terményeik nincsenek, mert sem a férfiak nem művelik a földet, sem a nők nem végeznek házi munkát, hanem mind egyformán csak vadásznak. A vadak húsával táplálkoznak, és ínnal összefűzött állatbőrökkel fedik testüket.”

A lappok őseinek irodalmi „finn” népneve később a velük már azonos nyelven beszélő suomi, hemei, karjalai törzsek népére szállt át, őket pedig „lapp” néven kezdik az idegenek emlegetni. Maguk a lappok egyik nevet sem használják, sokáig nem is ismerték azokat. Odahaza használatos népnevük a némelyek szerint (‘emberevő’) jelentésű „szamo-jéd” népnév első tagjával rokonnak látszó „számé”. Nyelvük korábban a lapp-vogul-osztják-szamojéd nyelvi egyezésekből következtetve, a paleoeurópai fajta ősi nyelvével lehetett azonos. Ezekhez a nyelvváltoztatásokhoz hasonló folyamatot figyelhetünk meg a keletre szakadt paleoeurópai fajta szibériai népeknél; a régen eltatárosodott kojbál, karagasz, szojót, jukagir és a szemünk láttára eloroszosodó kamaszin és osztják-szamojéd törzseknél.

A permi ősnép keletre költözése után a Felső-Dnyeper-Oka közén lakó „vud” nép, vagyis a finn-volgai ős-nép nyugati ágazata észak felé terjeszkedett, s a Dvina és Narva vidékén érintkezésbe jutott az odáig hatolt balti népekkel. Érintkezésük emléke a volgai nyelvekben is meglévő, de a permi és magyar nyelvekből már hiányzó balti-árja jövevényszavakban maradt fenn. A későbbi erőteljesebb balti és a most kezdődő germán hatás már csak a nyugati-finn nyelvekben mutatható ki. A nyugati-finn ősnép a lappokat maga előtt tolva északra költözött a Ladoga-tó vidékére és a mai Suomi földjére, észt és vót ágazata a Balti-tenger partvidékére. A volgai nép – a mordvinok és a cseremiszek őse – az egyre inkább északkeleti irányban terjeszkedő, s a finnugorság két ágazata közé ékelődő orosz-szlávok nyomása alatt később északkelet felé húzódott, s a Volga partján vándorolt mindinkább észak felé. Ma a permi népek régi hazájában élnek. A finn-magyar ősnéppel már korábban érintkező, sőt annak nyelvét is átvevő paleoeurópai fajta népek közül a Felső-Dnyeper–Dvina–Felső-Volga-vidéki lappok a Kr. e. 1. ezredév vége felé jutottak érintkezésbe az észak felé húzódó nyugati finnekkel, s azok előtt haladva költöztek át Suomi- és a Skandináv-félsziget északi tájaira. A vogul-osztják-szamojéd csoport ősei viszont a Felső-Volga bal partján, még valamikor a Kr. e. l. ezredév elején nyomultak keletre, az Urál vidékére.

A szamojédek a Káma és Vicsegda felső folyásánál a zürjének mai földjén szálltak meg, de már néhány század múltán Szibériába szivárogtak át, a nyomukban haladó vogul-osztjákok pedig – a helynevek tanúsága szerint – az Uráltól nyugatra, a Vjatka–Káma Csuszovája–Bjelája közén, a votjákok és a keleti cseremiszek mai földjén állapodtak meg.

A paleoeurópai népek keletre és északra áramlása később sem szűnt meg, sőt a mai napig tart. E művelődésre képtelen primitív halász-vadász törzsek a dél felől szomszédságukba hatoló finn-magyar, török-mongol és szláv népek elől az északi hideg tájakra költözve tértek ki. A szamojédek az Urál keleti lejtőjéről és az Ob folyó vidékéről északibb és keletibb tájakra húzódtak, s helyükbe a Kr. u. 9. század óta vogulok és osztjákok jöttek. Ezeknek az obi-ugoroknak Urálon inneni hazájába a permi törzsből sarjadt zűrjének és votjákok költöztek, s az ő korábbi Volga-menti földjükre viszont a finn-volgai közösségből kivált cseremiszek és mordvinok jöttek.

Ennek a keleti irányú népvándorlásnak a sodrában, illetőleg annak élén haladva jutottak el a magyarok ősei is, legkésőbb a Kr. e. 6. század elején az Uraitól délnyugatra és délre elterülő ligetes sztyepp vidékére.