1. EMBERFAJTÁK

Az embertani kérdésekben útmutatóm E. von Eickstedt, Rassenkunde und Rassengeschichte der Menschheit, 1933, 2. kiadás 1937, című nagy rendszerező műve, s mellette G. Schwalbe, Die Abstammung des Menschen und die aeltesten Menschenformen és E. Fischer, Rassenlehre (Die Kultur der Gegenwart III/5. Anthropologie, 1923) című alapos összefoglalásai voltak. Haszonnal forgattam még G. Montandon, La race, les races mises au point d’éthnologie, 1935; K.H. Jacob Friesen Grundfragen der Urgeschichtsforschung, 1928; W, Gieseler, Abstammungs und Rassenkunde des Menschen, 1926, Lenhossék Mihály, Az ember helye a természetben (Kultúra és tudomány, 1915); Méhely Lajos, Vér és faj, 1940; Gáspár János, Fajismeret, 1938; Bartucz Lajos, A magyar ember, 1940 és Fajkérdés – fajkutatás, 1942; Doros Gábor, A magyarság életereje, 1944; Rostóczy Ernő, Fajismeret, 1943 című műveket.

A fajták és népek szellemiségéről, lelki differenciáltságáról, társadalomszervező és államalkotó képességeiről kialakult felfogásomra vö. Hóman, Magyar sors–magyar hivatás (1942) és Történettudomány és politika (1943). E tekintetben jó tájékoztatást ad A. von Ploetz, Sozialanthropologie (Fischer-Schwalbe, Antropologie, 1923), továbbá az idézett embertani művek legtöbbje. Minden egyoldalúságuk ellenére is sok tanulságot nyújtottak Gobineau, Essai sur l’inégalté des races humaines (1855), F. Galton, Hereditary Genius (1892), H. F. k. Günther, Rassenkunde Europas (1929). Itt, és az ősműveltségről szóló 2. fejezethez is haszonnal forgattam Brandenstein Béla, Az ember a mindenségben (I. Az emberi test, II. Az emberi kultúra, 1936) című eszmekeltő bölcseleti embertanát.

Az európai fajták őshazájára és legrégibb elhelyezkedésükre, valamint első vándorlásaikra is az ősemberleletekből s a velük együtt előkerült és az egyes fajtákkal kapcsolatba hozható ősrégészeti emlékekből, továbbá a fajták és népek későbbi elhelyezkedéséből s az őket más fajtákkal és népekkel összekötő biológiai és nyelvi jelenségekből vontam le következtetéseimet, szembehelyezkedve az ázsiai eredetelméletből levezetett korábbi megállapításokkal. Ezt egyébként a legalaposabban és legnagyobb erudicióval von Eickstedt fejtette ki, de tőle kaptam anyagot és ösztönzést annak bírálatához is. Főleg az európai és amerikai fajták rokonságáról s az alpesi, turáni, kelet-európai és szibirid fajtáknak a mongoltól eltérő jellegeiről mondottakban találtam a nyugati eredet mellett szóló döntő érveket. Vö. még a fentebb s alább, a 2. fejezethez idézett műveket.

A tudományos irodalomban elég nagy szkepszissel tárgyalt Atlantisz-kérdésben nem kívántam határozottan állást foglalni. Jól tudom, hogy itt a döntő szó kimondására elsősorban a geológusok hivatottak. Rájuk hárul annak a megállapítása, hogy a két földrész között húzódó hegyvonulatnak, illetőleg földrésznek a vízbemerülése elképzelhető-e a fehér emberfajták első európai és amerikai megjelenése idejében, azaz az utolsó jégkorszak derekán, avagy sokkal korábban kellett-e megtörténnie? Az atlantiszi eredet problémáját mégis fel kellett vetnem, mert e feltevés segítségével az ázsiai és amerikai származtatás mellett egyaránt felmerülő nehézségek teljesen kiküszöbölhetők volnának, s a barlangi ember fejlett művészi kultúrájának a rejtélye is megfejtéshez jutna. A kérdés geológiai oldalát illetően vö. L. Kober, Tektonische Geologie (1942, 424–431.) művében közölt térképeket és hozzájuk tartozó szöveget. A geológusoknak a jégkorszak kronológiájára és a legrégibb emberi kultúrák korára vonatkozó álláspontját id. Bacsák György, A diluvium utolsó szakaszának kronológiája (1940) és Krezoi Miklós, A jégkorszak problémája (1941). Az Atlantisz kérdés irodalmát ld. Várkonyi Nándor, Sziriat oszlopai (1942).