"Te penig, Drága-látos ETELKÁM! (a' vólt neve egy ellemben űlő kellemetes Szűznek, kinek szerelmébe, csak ezen egy látásával, bele-kötelődzött Zalánfi; 's - méltónak-is lenni állította arra, hogy vele annak-idejében szövetséget kössön), Te, mondám, édes Etelkám!"

"Így szeretem, édes néném, hogy elűzze ked azt a veszett restséget, és énnekem írjon. Éppen akkor vettem a ked kedves levelét, amikor lóra kellett ülnöm. Megmondjam kednek, hogy hová mentünk? Ahoz a világiképpen való szerencsés és boldog kalmakányhoz, a ki a császár leányával hál, amikor lehet..."

"Már az éjjelnek harmatja a földnek színét gyönggyel béhintette, mely a napnak sugárára füvekről, fákról ragyogott, midőn Tariménes mesterével együtt utnak indult. Hosszas utazása után elérkezik Totoposzba, hol Arténis, azon országnak királynéja ... születése napját tartván, fővárosának tündöklő seregeitől vala környűlvétetve."

"Mari egészen új világba lépe a Bélteky-háznál. Érzése, ízlése nem valának ugyan finom kimívelésüek, de biztosak és józanok; minthogy oly háznál növekedett, mely csendes körében, a világ becsülését bírta és fő szempontnak tartotta. Matyi szintúgy nem volt érzéketlen ez iránt..."

"- Ah - felelt a nő - Abafi Olivér! a név szép, édesen hangzik fülemben, mint a tett szívemben, mely azt velem megismerteté. Mi vagyok én! - folytatá, élénken ragadva meg kezét Abafinak s szívéhez szorítva azt - egy nyomorult, ki ennyi jót soha meg nem hálálhatok. Oh! szóljon, mit tegyek, mit tehetek?"

"A csehek építményei történetünk korában igen nevezetesek voltak, nemcsak tartósságára vadméltóságú, szeszélyesen nagyszerű idomaiknak, hanem azon szinte megfoghatlan gyorsaságára is elkészülésüknek, mely mindenkit bámulásra ragadott, s a köznépnél nemére a babonás álhiedelemnek adott alkalmat."

"- Memento mori! így hangozék egyszerre mellettem egy szó a homályból: s mikor felijedve oda fordulok, az atyáknak egyike mene el nyugodt léptekkel mellettem cellája felé. - - Memento mori - - sokszor gondolkoztam, miért választák köszöntésnek e szavakat a karthausiak?"

"Megfoghatatlan magának is az ember! ha a távol levő kék hegyekre nézek - oh mely óhajtanék túl rajtok reppenni... Ha az erdő temérdek bükkfái közül a kakuk barátságosan kibeszél - oh mint kivánnám árnyékai ölébe magamat ... Ilyeneket kívánok, és mégis, ha mindezeket megtenném is magamnak, híja volna boldogságomnak."

"A gonosz szellem tanácsát mindenben követém s alig emelkedék velem kissé magosabbra, azonnal tükröt pillanték meg, melyen ... világosan látám e két szót ragyogni: »Magyar titkok«. A mint ezt megpillantám, bűvös tollam rögtön mozogni kezde kezemben s villámgyorsasággal jegyzé papircsomómra a legcsodásb eseményeket."

"Valahol a tiszai Alföldön, a tiszáninneni vagy túli kerület valamely megyéjében, nevezzük Taksony megyének, ... fekszik Tiszarét helysége, a Réty-családnak a magyarok első foglalása óta bírt tulajdona, mint ezt a nemzetség ügyvédje, teins Macskaházy Jónás hiteles s ugyanakkor készült irományokkal minden órán bebizonyítni kész."

"Alkonyatkor odalopóztam a siralomház közelébe, s vártam, míg a bámész nép eloszlik, melynek mindene van, csak szíve nincs, mely mindent kíváncsi látni, de leginkább a halálnak szánt áldozatot... a barmot a mészáros kezében a vágóhídon úgy, mint az embert a hóhér kezében a bitónál."

"A látkör hátterén fekete pont látszék vágtatni, a csábító, kinek bűnéről tanu-bizonyság nincs s kit itélet alul az önbiráskodás, a rá irányzott lövés szabadítand fel... A vizen alább-alább úszék a hurczolt zsákmány s a híd közép oszlopában megakadt... A férj ráismert iszapba kevert nejére s a boszúló pisztoly kiesett kezéből."

"Ki nem hallott Buda várának egykori nagyszerűségéről? ... E történet kezdetén Budánk az akkori világ szebb városai közé tartozott. Nem vala még szembetűnő a változás, mely Mátyás halála óta hazánk minden viszonyaiban történt, s ki 1514-ben idejött, egy hatalmas nép fővárosában képzelheté magát."

"Kárpáthy János úr őnagysága névnapja ez, s minthogy ugyanazon napon születék, melyre kereszteltetett, egyúttal születése napja is, s már hatvankilenc esztendő óta hetedhét országra szóló vigalomnak ünnepe... minden évfordulatban nagynál nagyobb dáridóval szokták azt megülni és ületni."

"Judit átölelé unokahúgát, könnyeivel áztatá az aranysárga fürtöket, csókjaival hinté el a könnyező szempillákat, a reszkető ajkat, a szenvedő leányt. - Most értem szerencsétlenségedet. Menyasszonyi fehér köntösöd mennyi özvegy gyászruhájánál sötétebb!"

"Nagy négyszög, földszintes épület volt, belső udvar nélkül, de ha ennyiben különbözött is a várkastélyoktól, annyiban éppen nem hasonlított a közönséges udvarházakhoz, amennyiben négy tornyos bástyával büszkélkedett, magas emelete majdnem kettősnek látszott, széles zsindely-födele pazar szeszéllyel nyujtózott a magasba."

"Egy pillanatra megdöbbent, hisz a jóllét elől szökött meg, hogy halálos holtáig a nemzet napszámosai között legyen s íme, már a színészet állandó födél alá kerül, a vándorbot sarokba kerül, úrfiak tolakodnak a színfalak közé... Pista, Pista, bújj a hideg hantok alá, tégy végrendeletet..."

"Azon szent Isten ... legyen bizonyságom nekem ezekről: 1. Hogy tehetségem s erötlenségemhez képest valóságos igazsággal irok az én életemröl mindeneket, noha, úgy hiszem, némely dolgokat alig hihet el az olvasó... 2. Hogy én ezt nem az haszontalan hírnek, névnek viszketeges kivánságából cselekeszem."

"Azon nagy vallásháborúnak, melyet, a kik a békekötést megérték, harmincz évesnek neveztek, derekán vagyunk. Mennyit szenvedett Európa s különösen Németország, és mennyit küzdött! Hányszor nem óhajták a népek a békét s hányszor lépett az közel, hogy egy szeszélyes vagy tragikai fordulat után, beláthatatlan távolba tűnjék..."

"A törököt, mint védurunkat, Ferdinánd jogai ellen segédül hívtuk, kivégeztettük azokat, kik az egyesülés mellett működtek, felszabadítottuk Ferdinánd ostroma alól Budát s az eredmény az lőn, hogy Szolimán a közös ellenség birtokait nem bántva, a helyett az én országomnak legszebb részét elfoglalta és fővárosomból kiűzött."

"Ankerschmidt fényes új kastélya, mely reneszánsz stílben épült, az út felől egészen eltakarta amaz ócska épületet, melynek birtokába Garanvölgyi Ádám oly makacsul nem bocsáta senkit. Csak amidőn az ember a házat megkerülte, tűnt szemébe az ódon emlék, vén vadgesztenyefáktól környezve."

"A nagy, hatalmas, kőszívű ember aztán, mikor érezte, hogy e még hatalmasabb úrnak engedelmeskednie kell: önként lecsukta szemeit, összeszorítá ajkait, nem várva, hogy segítségére jöjjenek a meghaláshoz, mint más veszendő embernek, és átadta nagy, törhetetlen lelkét a nagy tömlöctartónak."

"Mire leszállt az este, az is kitudódott, hogy az öreg Jelky István második fia, keresztnevén András, elhagyja holnap reggel a szülői házat, és elmegy messze-messze, talán még a tengeren is túlra, világot látni, az a sok malac, liba, sódar, pogácsa pedig nem egyéb, hanem az útravaló."

"Nem sikerült neki az elszegényedés. A szerencse hódol annak, aki őt megveti. Akármihez fogott hozzá, amibe más ember bizton belebukott volna, az fényes sikerrel végződött; minden képtelenség lehetővé és valóvá lett a kezében: a kocka mindig hatot fordult; s ha szerencsejátékban akarta elveszteni a pénzét, szétrobbantotta a bankot."

"Egy szép reggel szíven lőve találták szobájában, a nélkül, hogy valakinek megmondta volna, miért lett öngyilkossá. A világ persze kisütötte, hogy szerencsétlenül szeretett, - tíz öngyilkos közől kilenczből az ujságirók szerencsétlen szerelmest csinálnak, - de ő nem volt szerencsétlen, őt szerette a legszebb nő, az én feleségem."

"Micsoda dicső világ lesz itt ezentul. Télen bort iszunk, nyáron sört, épen mint csak a nagy urak. S micsoda olcsó az a sör, s micsoda finom kedve van attól az embernek. A birák tusakodó reménységgel néztek össze, mosolyogtak is, gondolkodtak is. A jó ital sokaknak tetszett."

"A 2000. év közelít, csak az utolsó tized van hátra. Egy negyed század tölt le úgy, hogy háború nem volt a nemzetek között. A huszonöt éves ifjak mosolyogva nézik a "régiségek és furcsaságok" múzeumaiba lerakott emberölő gépeket, miknek rendeltetését a félkezű hadastyán magyarázza nekik."

"A közönséges a nemes álmok csalódása után közönségessé válik. A gyönge, mely nemesebb, semhogy közönségessé váljék, összeroskad. Az erős és nemes erőt merít magából a csalódásból is. Magában az által hogy felismerte, felemelkedik önmaga fölé és ha elzártnak találja az útat, melyen haladt, bátran tekint körül új ösvény után..."

"Vádlának, s még a jók is, hogy feledém kötelességemet a hazához, midőn azon nyelv tanulását sürgetem, mely elölni készűle a miénket. S vádolják-e az atyát, ki gyermekeivel német nyelvet tanúltat, mert látja, hogy arra szükség van? Nem értem vádlóimat, de nem hiszem, hogy annak nézhessenek, ki hideg volt valaha a nemzet nyelvéhez."

"Már egészen meghonosulva éreztük magunkat Miskolcon, nem is gondoltunk arra, hogy valahová elutazzék a társaság. De közeledett a hideg tél, más színházról kellett gondoskodni, mert a deszka-ketrecben már nagyon keresztül süvöltött a szél. A mint egyszer egy próba alkalmával együtt ültünk, érkezik egy levél Pestről..."

"Születettem ez nyomorúsággal telyjes Világra, az Én Istenemnek jó tetszéséből Bonyhán, MDCC-dik Esztendőben, Szent-András Havának XXVdik Napján: melly Kalendáriom szerént Katalin emlékezetére rendeltetett."

"Egy negyed óra mulva sötét volt az egész kastély. Vajon betért-e a kastély lakóihoz a hímes képeket szövő álom, az édes nyugalom tündére lefogta-e gyöngéden pilláikat? Zűrzavaros szürke köd borult a hálószobákba; eltévedtek benne mind a hárman, vergődtek a sötét ködben, a melyben a lélek kifárad, a test kimerül és - nem volt pihenésük."

"Atyja képe se lebegett Tibor előtt mint jó ismerősé; csak annyira emlékezett, hogy sok vadászkutyája volt. Tizenhárom éves korában találkozott vele anyja halála óta először. Igazi gyermekéveit hol Árva, hol Pozsony, hol Trencsén megyei rokonainál töltötte. Nőtt, mint a burján; apai, anyai szeretet nem gondozta..."

"A támadásnak az volt a lényege, hogy Kanut az ő rokonságát »bedugdosta« államhivatalokba, olcsó kincstári bérletekbe és színekúrákba. »Az állam kosztosaivá tette - így szólt a czikk - azokat az urakat, a kik a leggazdagabb magyar püspökség föllakmározása által nem rég tanújelét adták élősdi étvágyuk temérdek voltának.«"

"De nemcsak a saját, nemcsak az öcscse gyengeségét siratja, hanem egész pusztulásra megért, elkorhadt faját, a mely rohan lefelé a lejtőn, hiába, nincsen akadály, rohan a megsemmisülés felé, mert ezt egy erősebb, egy hatalmasabb törvény parancsolja így. Tudta, hogy így lesz - mert így kell, hogy legyen."

"Az egész város kíváncsi volt, hogy mitévő lészen most Trnowszky Péter, ha újra hozzákerül Apolka? És hogy mi lesz mindezeknek a vége? Meddig győzik ezt az oktalan licitálást? Annyi egyszer áll, hogy alig következhetik magasabb skála. Rotschild kellene már ahhoz."

"Ily groteszk ideák és összehasonlitások vittek rá, hogy szigetvári Zrinyi Miklóst ma szerepeltessem. Nem birtam ellentállni az ingernek. Nem kegyelethiányból teszem Zrinyi iránt (félre ne értse az olvasó), ez csak a forma. Választhattam volna egy más történeti alakot is, de Zrinyi volt a legjobb: az ország egyik első leventéje..."

"A férfiak szemében kétféle nő volt: szép és csúnya, kikapós és becsületes, de ez is csak a harmincadik évéig szólt. Azon túl mind csak öregasszony és mind egyforma: viszi a háztartását, és pofozza a vászoncselédséget, kordában tartja az urát, ha kardos, vagy ő van kordában, ha szelíd."

"A teremben csend volt. Minden szem Dobón függött. - Ha Eger elesik, utána nem állhat meg se Miskolc, se Kassa. Az apró várakat lerázza a török, mint a diót. Nincs többé ellenállás. És akkor Magyarországot beirhatja a történelem a halottak könyvébe."

"Vasárnap délután is csak falusias a Koronaherceg-utca. Az ő üzletei mind olyanok, hogy a munkaszünetes törvény alól nem kivánnak kivételt. De amilyen korán alszik az utca, éppoly későn ébred. Ah, reggel egyet fordul a világ s a Koronaherceg-utca nagyvilágivá válik. Félnyolc van már, mire megelevenedik."

"Beteges ember vagyok, elnyűttem az idegeimet. De okvetlen szükséges, hogy lovag legyek? Mennyi kollegám él anélkül! Tekintélyünk egymás előtt így sincs, úgy sincs. Legfeljebb nem sértek senkit. Óvatosan élek. A természetem úgy is a béke. És ha akármi történnék is, lemészároltatni nem engedem magam!"

"Az állatok ismerik egymást, az ember nem. Még Dzsidzsia sem ismer engem, pedig feleségem és őrzőangyalom, s nyitva előtte fiókom és szívem egyaránt. De azért nem ismer. Az embernek csak az arca ismerhető, de az arca nem ő. Ő az arca mögött van. Láthatatlan. Egy leány tanított erre engem."

"Egyszerre megszólalt a Bod Péter hatalmas szavu öreg harangja... Végigkongott a völgyön, s hosszu, mély zengése mintha zokogás volna... A pap huzta, szakadatlanul huzta... Homlokát elboritotta a verejték... És nem jött senki. A magyarok ott térdeltek a fatemplom körül és az oláh pap aranyos ruháját csókolgatták."

"Úgy vagyok, mint Midás király. Mióta megundorodtam az aranytól, mióta minden kincsemet odaadnám a múltnak egy békés órájáért: minden arannyá válik, amihez nyúlok. A sors a szemembe kacag: »Arany kellett neked? Nem tudtad megbecsülni azt a földi jót, amiben részed volt? ... Nesze! Nesze arany! Ez mind arany.«"

"Ami most történt, az rettenetesebb, hihetetlenebb, mint az özönvíz. Egy Balsai-agár kertelt! Halljátok-e? Egy Balsai-agár inzsellérkedett, mint a legutolsó falusi kuvasz, amely pecsenyézni megy a rétre!? Hamisan kártyázott, váltót hamisított, csalt, lopott... Lehetséges-e mindez?"

"Abban az időben nyalka huszárezred feküdt Trencsénben. Annyi tiszt lődörgött itt, hogy még a szeplős asszonyoknak is hármával jutott udvarló. De valamennyi tiszt közt a legszebb fiú volt Noszty Ferenc huszár hadnagy; vidám, könnyelmű, eleven, pompás lovas, jó vívó, jó táncos és nagy kártyás."

"A háziasszony eleven volt, mint a kéneső. A szeme csillogott, az arca piros lett, ötletesebb volt, mint bármikor életében. Egyszerre le tudta kötni mindenik udvarlóját, s olyan gazdagnak érezte magát, hogy ez a délután egész életére kifizetheti! Megmarad a múlt boldog önérzete..."

"A két kard megvillant, összeért s csakhamar kitűnt, hogy a fiatal Fabricius, mint drezdai diák, ott künn jó mesterektől tanulta a bajvívást; biztosan, elegánsan fogta fel a vágásokat, ellenben Görgey apjától tanulta a mesterséget, magyar módra, s csak a csuklója forgatásával vagdalkozott."

"A harmincadik évembe fordultam; férjes asszony voltam megint, az én akaratommal, ahogy ezt kiszándékoltam, kierősködtem magamnak, zülleni indult életem megtámasztására, az ellenségeim bosszújára, vagy a szerelemért, mit tudom azt már - mindenért! Mintha látszatra visszatért volna egy régi-régi korszak!"

"Hát szép volt utazni a vörös postakocsin, bár még egyszer útrakelhetnék azokra a tündéri tájakra, drágalátos emberek közé, akiket valaha a kocsi ablakából láttam. Folyamok hömpölyögtek el, mint a békés örökkévalóság, fák álltak mozdulatlanul, mint akár a hegyek, a nők szinte a másvilági határig megtanulták szerelmi esküvésüket."

"- Látom, hogy valami babonás dologra gondol. Vesse el ezt a gondolatát, mert mi sem lehet tőlem távolabb, mint a vakhit. Mind ama tulajdonságot, a mely olyan végtelenül becses nekem, megtalálhatnám bármily más csillogó kőben, vagy akár egy csiszolt üvegdugaszban is, hiszen ő csak megindít egy autohipnotikus folyamatot..."

"Össze akarom állítani életem aktáit. Ki tudja, mennyi időm van még? A lépés, melyre elszántam magam, talán végzetes lesz. Lassan, biztosan múlik az éj. Majd egyszer csak jön, lábhegyen, mint egy gyilkos, a fekete Álom és nesztelen mögém áll. Hirtelen a szememre szorítja tenyerét. És akkor nem vagyok többé a magamé."

"Na, kezdje előlről, Bauer, maga szerencsétlen. Kérem, tanár úr, én készültem. Tudtam, de elfelejtettem. Ne feleseljen, Bauer, mert magának felelnie kell, mert maga Szerbiából négyesre áll és az intőkonferencia már össze is ült. Fogd be a szád, Bauer. Igenis, az intő-konferencia ott ül már Szerbia határán és tanácskoznak."

"A Főnökasszony, úgy látszik, nagyon beteg; ha majd meghal, új választás lesz, bejönnek mind a fiókházakból, egész országból a fogadalmas testvérek... A szavazás előtt itt fognak böjtölni egy hétig és szentséget imádni. De azt hiszem, máris folynak a rejtett korteskedések, forr és zizeg ez a kis hangyaboly..."

"Délután pedig eltemették Őz József feleségét, született Burger Deborah-t, egy boltosnak a leányát. Nem vették el tőle a féltett papirosokat, az almáriom kincsét keble fölé helyezték, és a lenge léptű asszony, akinek hófehérek lettek sötét fürtjei, elvitte magával a zöldköves gyűrűt is."

"Démon, aki az egész világ felett uralkodik, egy nap Pestre jött és a temetésrendező házában lelt búvóhelyet. A temetésrendező már kora délután észrevette, hogy valami nincs rendben a háznál. A bútorok akadékoskodtak; nem engedelmeskedett a szék, amelyet arra a helyre akart helyezni, ahol az huszonöt esztendeje állt."

"Micsoda nyomorult falu, micsoda végzetesen örök falu-falu ez! Rög, kő, vályog, burián az elmulás futó darabjai, itt összeadnak egy örökkévalóságot, mely mindig ugyanaz s mit az idő nem tud tovaharapni. És ugyanazok az emberek is: meg-megujuló buborékai a szomorú földnek, mely robotolja az örök folytatást."

"Flórusz már közel járt házához, amikor ráeszmélt, hogy az eredeti céljáról megfeledkezett. Egyre csak a menyecskésen bekötött, barna fürtű fejecskét látta, amint tréfás-rosszallóan bólogat. De most a bólogató fejecske mellett felbukkant egy halavány, szomorú, asszonyi arc is, és olyan volt, mint a liliom a mező virágai mellett."

"Igazgató úr, én rettenetesen csalódtam a felnőttekben... a felnőttek még rosszabbak, mint a gyerekek, mert a gyerekek nem tudják, mit cselekszenek, de a felnőtteknek tudni kell... Én nem akarok többet a gyerekek közt élni! nem akarok többet a felnőttek közt élni! Én nem akarok többet debreceni diák lenni!"

"- Új világ jön ide, megszűnik a régi Magyarország ábrándosainak, tehetetlen álmodozóinak világa. Elmúlnak a szélmalmok az Alföldről, és eltűnnek a fantasztikus, légvárakat építő magyarok. Reális, bátor, mindenkin és mindenen keresztülgázoló emberek jönnek. Már úgyis ügynöki pályán van Magyarország negyedrésze."

"Nero, mikor kilépett a színpadra, semmit se látott, elfeketült előtte a világ, s azt képzelte, hogy üres a nézőtér, mint előbb. Majd tapsorkán zendült föl, melytől szinte megsüketült. Vakon és süketen imbolygott a falábakon, melyek kopogtak a színpadon. Szíve döngette a mellét."

"Pacsirta mélyet sóhajtott - mindig mélyet szokott sóhajtani -, összegombolyította pamutját, munkakosarába tette, és a vadszőlővel befuttatott lugas felé tartott. Szóval, mennie kell, gondolta, nemsokára indul a vonat, ma este már nagybátyjáéknál alszik, a tarkövi pusztán."

"Gyerünk külföldre! - mondotta egy nap ebéd után Szimák Orbánnak, amint az iskola porától tikkadtan és az öt órás robottól fáradtan ültek a vendéglő mélyén. - Jól van, gyerünk - felelte a másik -, egy kis külföldi tanulmányút nem árt, a kormánytól úgyis hiába kérem. - Ez a külföld persze nem volt messze tőlük..."

"Egy sárga kis pillangó repült el előttük, hosszú farkú, sárga pillangó. Zsuzsika ledobta a gereblyét, otthagyta a pelyvahányót, és utánaszaladt. Az ő fején is sárga kendő volt, kerekre kötve a kontya vele... s úgy repült most a kicsi, sárga lepke után, mint egy szép kis sárga madár a tágas, végtelenül tágas nagy Alföldön."

"Acélszerkezetű boltozat ez a regény. Minden szög, minden kő, minden homokszem az egyetlen célt építi, támasztja, tapasztja. Minden arc, minden mozdulat, minden rész és minden szó ugyanazt a fájdalmat mondja. Minden parány belső része az egyetlen nagy kiáltásnak: segítség!"

"Anna a piros szőnyeggel takart hencser mellett állott, úgy rátapadt a zongorából kiáradó kámforszag, hogy halottfehér lett. Vizyné és Ficsor már a hálóban volt. Csak azt hallotta, amint az asszony sürgette: - Mért nem jön? Furcsa lány - szólt oda Ficsorhoz. - Eleinte bizony nehéz lesz vele."

"De hát milyen életet folytattok ti? Hol itt a kultúra? Hol itt a magasabb eszme vagy ideál? Meg lehet-e élni ebben a levegőben? Nem kell-e elpusztulni annak a társadalmi osztálynak vagy fajnak, amely így él? ... Halálfiai vagytok mindannyian: ha nem is sejtitek! A falra már föl van rajzolva a Mene Tekel Fáresz!"

"Évtizedek küzdelmébe került, míg kikutattam magamban az embert. Míg megkerestem, hogy mi marad belőlem, mikor a színpadi kosztümöt levetem. Most már tisztán látom, hogy az én egy testemben két ember helyezkedett el: egy bátor és biztosan járó ember, aki a színpadon azt teszi, amit helyesnek tart, és egy másik, gyáva és bizonytalan ember..."

"Otthon, az én hazámban, túl a gömbölyű hegyeken, amelyekre hósapkát rakott ma virradóra a bórás éjszaka, otthon az én hazámban Búzaszentelő napja van, mikor ezt az éneket dúdolni kezdem, innen a hósapkás hegyeken, a tengerfölön, amelybe beleesett az ég, virágzó kaméliafák alatt."

"A fáradt turáni ér bágyadtan lüktetett Európa érzéketlen testében. A zajos tivornyák megpróbálták ugyan elkábitani a Végzet szavát halló füleket, de a szemek könnyesek maradtak és sóhajtások szele hajtotta az idők nagy, fekete malmát, melynek kövei közt a Hétvezérek vetése őrlődött áldozati kenyérré, a mohácsi gyászoltárra."

"Rögtön, az első percekben, első párizsi napjaim, mint a malomkövek szakadtak rám s amint így ültem, idevarázsolva első szállásomra, egy kis hotelszobába, a rue Mazagran-on, amint így ültem négy fal között a köztársasági elnök arcképével a falon, önmagamba omlottam össze ez első rohamommal Párizs ellen, hogy mégis csak katonailag szóljak."

"Ha »boldogult úrfikoromra« gondolok - ismételte az Elnök némi merengő hangrezgéssel -, emlékeimben azt kell látnom, hogy a legszebb volt az élet, amikor karcsú, hétdecis butéliákból, körülbelül egy decit tartalmazó sima, egyszerű poharakból iddogáltuk borainkat. A butéliákon, a kupakban a magyar állam pecsétje volt látható..."

"Amire régóta vár: vak pillanatára a szerencsének: íme, itt van... mohón szétnéz: milyen hatalom jut a kezébe?... mindenre, mindenkire rámered... mosógépek, dinamók, a lezárt vízszűrő helyiség, ahová íróasztalt kér majd... több fizetés... és még... elszorul a szíve: a sok engedelmes lány, aki alázatosan fizetésjavításért jön hozzá..."

"Azt mondták, hogy Noirmoutier Szent Filibert alapítása volt a középkor legelejéről. Azóta különböző átalakításokon ment át a vár, amelynek francia neve fekete kolostort jelent... Azelőtt valami tűzoltó-múzeum volt benne. Utoljára 1870-71-ben német-osztrák civil alattvalók voltak itt bezárva. Majd félszázad múlva léptünk nyomukba."

"Vagy, - s gondolatainak csavargása hirtelen megvilágosodó, egyenes útra térült, - egy más értelmű szabadságvágy sodorta őt együvé a nemzet szabadságharcának porfelhős forgószelével? Ő is szabadulni akart: önmagától, a multjától, régi életétől, mely, - a kerekek csikorgása eszméltette a hasonlatra, - hamis sínre tévedt ..."

"A császár öregember volt, aki fiatal korában se sok időt vesztegetett a szerelemre, s egy világ feltámasztásának gondjai közt sohasem gondolt arra, hogy a szívek játékait figyelje. Mit tudhatott volna ő arról, hogy szeme láttára két ifjú szív játszik fogócskát egymással?"

"Csupa rokon, csupa rokon az egész világ. Mindenkinek van egy szegény rokona, akit el lehet helyezni, azok aztán, ha már benne vannak az állásban, semmit se csinálnak, se gondolatuk, se szorgalmuk tovább nincs... Én halálos ellensége vagyok a rokonoknak. Ez a rákfenéje az egész magyar életnek..."

"Kornéllal való barátságunk akkor mélyült el igazán, amikor homlokunkon feltünedeztek az első pattanások... Sülve-főve együtt voltunk. Olvastunk és vitatkoztunk. Én ellene szegültem, hevesen cáfolgattam istentelen nézeteit. Annyi bizonyos, hogy minden rosszba ő avatott be."

"Azóta, hogy szélnek eresztett az élet, mint egy darab fölösleges sajtpapírt, persze másként nézem a dolgokat meg a gyárigazgatókat. Akkor kissé még üde voltam, akárcsak a frissen szedett spenót, zölden, hetykén és klorofillal telve léptem ki a Fedőcserép- és Alagcsőművek kapuján."

"Érdekes, hogy amint az apám iránt érzett bizalmam, szeretetem és rajongó kíváncsiságom egyre nőtt, ugyanúgy nőtt vele az a forrón olvadó imádat, amelyet anyám iránt éreztem. Az egyik érzés nem rontotta a másikat, sőt emelte, furcsa színekkel keverte. Gyorsan rájöttem, mennyire az apám gyereke vagyok."

"Mit tudsz te arról: mi volt az én álmom: a szabad s független Erdély, amely mint egy vár áll a világ közepén s szövetségese minden szomszéd hatalom: Oláhország, Moldva, Lengyelország, Magyarország. Környös-körül sík országok, s közepén a büszke vár... a magyar fajtának boldog tündérkertje."

"Az eső sehol sem gyönyörűség, de Párizsban szívet marcangoló, megalázó, méltatlan szenvedés, amely a legellenállóbb idegzetet is felőrli, a legszilárdabb önérzetet is porba tapossa. A magyar eső szitál, néha zuhog, de nincs benne gonoszság és sátáni leleményesség. Elvétve szaporázza, cifrázza, mint a kissé konfidens cigány a nótát."

"Ahogy vonakodva, akadékoskodva ... végre mégis felkecmergek a lépcsőn, egyszerre mély csüggedéssel eszmélek rá, mi taszít úgy innen. Itt, ezen a lépcsőn álltam meg három héttel ezelőtt, s mint valami viccet, groteszk gondolatot dobtam oda hetyke ötletemet: nekem agydaganatom van."

"Ott maradt fekve. Szerencsére hajnal felé házalók jöttek arra öszvérekkel, a holdfényben meglátták a fekvőt, felismerték benne az előkelő idegent és tiszteletteljes részvéttel levitték a faluba, onnan pedig hatósági közegek továbbszállították, sok átszállással, a folignoi kórházba. De ő erről mit sem tudott."

"A mózesi könyvek elbeszéléseiben nem valóságos eseményeket látott. Az ő számára mágikus, titkos értelme volt az egész Bibliának, az alakok, történetek jelképesek voltak, a betűk, szavak hol számokat jelentettek, hol képeket s nemcsak a mult volt bennük, de elrejtetten bennük volt minden lehetséges jövendő és tudomány nyitja, a csillagrendszerek matematikájáig."

"A szikla tetején, kiugró szirtek között fejtették a követ az áruló brigád katonái és mindazok, akik még ide kerültek. Csak hűtlenség, szökés és árulás bűntettéért kerülhetett legionárius a Csontbrigád- hoz. Mindaddig fennáll a Csontbrigád, amíg a lázadók által felrobbantott átjáró elkészül."