Az öreg kissé megvárakoztatta a fiút ezen a napon, de ő már túl volt azon, hogy ez zavarta volna. Békésen üldögélt a szobában, eggyé vált a székkel, a falakkal, a halk csipogással, még a levegővel is. Elmosolyodott a gondolatra, hogy az öreg őt lélegzi be, részben átalakul a testévé, ugyanakkor a halk sóhajjal együtt távozik belőle.
- Mi lesz, ha minden sikerül? - tette fel a kérdést a megszokott, nagyon megszeretett hang. - Ha mesterré leszel, emberek figyelnek a szavadra, akik tisztán ismét másoknak adják majd át mindezt? Ha megtisztul a világ - persze nem egyedül általad, de a segítségeddel; miből fognak tanulni az emberek, hova lesz a szenvedés, amely nemesíti, fejlődni kényszeríti őket? Vállalod ezért a felelősséget?
Hosszú csend előzte meg a választ.
- Nem. Nem vagyok felelős mások tetteiért, a világ alakulásáért - hiszen erről már esett szó. Csak annyit tehetek érte, hogy mindenkor a lehető legtisztábban cselekszem, mindig nyitott szemmel járok hogy hibáimból tanulhassak. Nem tudom, mivé lesz ez a világ, ha tiszta, teljes lények népesítik majd be - egyáltalán fog-e létezni ebben a formájában - bár persze érzéseim vannak erről. De a mester ebben sem különbözik a tanítványtól: saját útjáért és tetteiért felel csupán. Nem lehetnek különleges elvárásai magával szemben (elég gyakran gyötörtem meg magam az utóbbi időben azzal, hogy milyennek kell lennie a Mesternek. A legrövidebb válasz ez volt: Éppen ezt nem kérdezi meg.) Hiszen a mesteri lét nem más, minthogy mások jó eszközként használnak önmaguk fejlesztésére. Jó eszközzé lenni - ez pedig minden, amire vágyom.
A mai beszélgetés, úgy tűnt, hosszú csendekből állt össze. Az öreg szólalt meg ismét.
- Mi a legnagyobb ajándék, amit a tanítvány a mesterének adhat?
- Eljött az ideje ennek a kérdésnek, mester?
- Tehát sejted a választ.
- Akkor jól sejtem. Szerintem a következő: a szabadság. Amikor a tanítvány már átment azon, hogy egyedül is boldogul, megtalálta a mestert és sok mindent megtanult segítségével, és bár soha nem érzi azt, hogy nem tanulhatna még többet, azt tudja mondani a Mesternek: Köszönöm a segítségedet, barátom. Mesterem vagy és mindig annak foglak vallani, bármikor számíthatsz rám. Viszont nem akarlak tovább arra kényszeríteni, hogy velem foglalkozz, tedd saját dolgodat legjobb belátásod szerint. Ha úgy érzed, hogy maradsz, mert látod, hogy szükségem van jelenlétedre, maradj, ám ha menni szeretnél, nem tartalak vissza, hiszen mindig velem, bennem maradsz.
A mozdulatsor, amit szinte akaratától függetlenül végrehajtott, kifejezte minden érzését. A torkát fojtó sírást, a tiszteletet, a szeretetet, a magánytól való félelmet, de a büszke belső erőt, tartást is.
Az öreg szemében is könny csillant.
- És mi a mester ajándéka a tanítványnak?
- A távozás. Valójában úgysem megy el, hiszen kettejük között sokkal mélyebb kötelék van már, a tanítványba beleivódott az, amit a Mester jelent, valódi mesterré válásához viszont az is szükséges, hogy a Mester mint tanító ne szerepeljen az életében. Ez nem jelent feltétlenül fizikai távozást - de talán ez az, amit mesterré avatásnak hívnak. Mintha egy erős vízsugárral fúrnának kutat a talajba: először látványosan mindenfelé fröcsköl a víz, később úgy tűnik, mintha az új kútból jönne, pedig még csak a befecskendezett víz tör fel belőle. Aztán a kútásó egyszer kikapcsolja a vizet, és a földbe fúrt lyukból - vékonyan vagy vastagon, tisztán vagy zavarosan, de új víz fakad. Tapasztalt kútásó tudja, hogy hol kell fúrnia, és azt is, hogy mikor kell abbahagyni, hogy az új kút ki tudja tisztítani magát.
- Tetszik ez a kép, soha ne feledkezz meg róla. Az Erő kísérjen utadon - mindvégig.
A vékony, ráncos kéz kicsúszott a fiú keze alól, és megragadta azt. Érezte, (vagy csak képzelte?) azt az erőhullámot, ami átcsapott rajta. Szemei előtt úgy jelent meg, mintha az öreg körül felizzott volna a levegő - az aura, amelyet egyre tisztábban észlelt. Egy fényes sugár siklott át rajta, fürgén körbetáncolva a szobát, felcsillantva a berendezést majd szétoszlott a levegőben, mialatt a testet körülvevő fényes köpeny átfordult egymásra tett kezeiken, s most őt ölelte körül. Csiklandozó bizsergést érzett mialatt szeme visszatért a hétköznapi világ látványához, mintha elektromossággal töltődött volna fel.
A vészjeleket sípoló szívmonitorra nézett, az ajtóhoz ugrott, kisietett a folyosóra. Az ügyeletes orvos és a nővér meghallotta a jelzést, futva közeledtek, majd megálltak az ágy előtt. Az újraélesztési kísérletre a test a legkisebb reakciót sem mutatta, az orvos fáradtan sóhajtott.
- Meghalt. Több héten át feküdt itt, nem is tudtuk pontosan, mi volt a baja, kómához közeli állapotából egyszer sem tért magához. Segítesz majd levinni?
- Természetesen. - Ott akart lenni az öreg mellett mindvégig, amíg csak lehetett.
Az orvos kiment. A fiú tanácstalanul, elhagyatottan áll az ágynál. Lehet, hogy az egész történetet a fantáziája játszotta vele, mialatt egy eszméletlen haldokló mellett üldögélt és végre hagyott időt magának arra, hogy gondolatai bejárják azokat az ösvényeket, amelyek előttük nyíltak? Az öreg pedig meghalt, tényleg meghalt, soha nem lesz valódi bizonyítéka a történteknek sem önmaga, sem mások számára. Persze most azt kérdezné, hogy ugyan, fiam, mi szükséged van erre? - és talán lenne ereje azt válaszolni: semmi.
A nővér elkezdte az ilyenkor szokásos tevékenységet, lekapcsolta a gépeket, elpakolta az infúziót. A fiú hátralépett, hogy helyet adjon neki, keze a vízcsaphoz ért. Szikra ütött át kisujjából, teste összerándult. Vajon valóban hallotta az ismerős kuncogást, vagy csak képzelete játszott vele? Mindenesetre egy pillanatra sem hitte, hogy ennek itt, most
vége.
| Kedves Loránd / Az örökkévalóság pillanatai / Ébredés |
|