Legelőször azt kell most itt megjegyeznem, hogy szerencsére nem vallási tankönyvet írok. Nem foglalkozom Isten tulajdonságaival, szokásaival, a teremtés menetével és hasonlókkal (egy lehetséges teremtésmítoszt leírok a mesék között, és nem véletlenül került oda). Inkább csak azzal játszom el, hogy miért tűnik logikusnak egy magasabb szintű szerveződés a világegyetemben, és mire szoktam használni ezt a gondolatot a hétköznapi életben.
Nem hiszek konkrét, egy bizonyos vallás által megfogalmazott Isten-képben. Az a legfőbb problémám, hogy a vallások bizonyítani akarják a létezését. (Lásd az elején, a Hit és tudásnál).
Ha elfogadom azt a definíciót, hogy a világ felett áll, akkor ezzel kimondtam azt is, hogy ebben a világban nem tudom levezetni létének szükségességét, tevékenységének célját. Képzeljünk el például egy biliárdasztalt. Ha látom az egész asztalt, a golyó mozgása kiszámítható, levezethető. Viszont ha van egy kamerám, amely csak az asztal közepének vékony sávját fogja be (ennyit érzékelünk a Teljességből), akkor nem látunk mást, minthogy golyók néha átszaladnak rajta. Hogy mi okból teszik, van-e mögötte szabályszerűség vagy nincs: gondolhatunk róla bármit, a sávban szerzett tapasztalatainkkal egyiket sem fogjuk tudni igazolni.
Persze pontosabb a példa, ha azt mondom, hogy a golyóra van szerelve egy nagyon kis távolságra hordó kamera, illetve a golyók beszélgetnek egymással. Így a kép már azt is tartalmazza, hogy "sajnos" részei vagyunk a vizsgált rendszernek, és még az általunk kialakított kép is befolyásolhatja annak működését.
A végeredmény: véleményem szerint definíció szerint alkalmatlanok vagyunk a teljes igazság befogására (azt hiszem, erre még visszatérek a szabad akarat környékén), amit tehetünk, annyi, hogy modellt alkotunk a környező világról, amelyet teljes mélységében használunk is, ily módon ütköztetjük a valósággal, és lelkiismeretfurdalás nélkül javítjuk, ha nem bizonyul jónak. A modellalkotásban teljesen szabadok vagyunk, szerintem Isten nem azt nézi, hogy hogyan szólítom, hanem azt, hogy ki, mi vagyok (bocs mindenkitől, aki másként látja. Ha nekik van igazuk, akkor látnak majd pörkölődni).
Hogy egyértelmű és durva legyek: szabadon választhatunk világképet, Istennel vagy nélküle. A lényeg, hogy szembe tudjunk nézni a belőle levonható összes következtetéssel (Mesék: Kard). Mindegyik felfogásnak megvan a maga pozitív és negatív oldala. Például: a kereszténység személyes Istenének hatalmas előnye, hogy személyes jelenlétként van melletted életed minden percében. Megszólíthatod, és ő válaszol neked. Hátránya és veszélye abban rejlik, hogy akaratlanul is rá lehet húzni személyes, emberi tulajdonságokat, így lehet az Ószövetség kemény, tiszta szelleméből (amely az akkori emberek tisztaságát és erejét képviselte - és tartotta kordában egy kicsit) ijesztő, bosszúszomjas, házsártos öregurat csinálni, akitől félni kell (Miért csinálták mégis? Mesék: Társadalmi lény. Bocs, hogy így utalgatok, de amit már megírtam, nem fogom most ide újra bepötyögni, ráadásul unalmas is lenne. Bár lehet, hogy abbahagyom, rakd össze ahogy akarod...)
A személytelen, világ felett álló Hatalom, amelynek csak képviselője - és nem fia - jelenik meg a Földön (ha jól értelmezem a buddhizmust), megmenekül ettől a veszélytől - cserébe ott élnek mellette ezerszámra az istenek, szellemi lények, démonok stb. - akikre szerencsésen rá lehet húzni minden emberi tulajdonságot, csak hogy ne kelljen velük önmagunk részeként szembesülni. Ugyanakkor kénytelen feloldani ezt a problémát a végén, lásd a Bardo - halál utáni köztes állapot - alatti vezetés szövege: csak te teremted ezeket a lényeket. A szabadság mögött azonban mindig megjelenik a szabadosság (ez egy olyan ... jajistenkémdeszépenmondta mondat, hogy nem bírtam kihagyni ...), a Belső Törvény "mindenekfelettiségét" sok, a tisztaságot nem megvalósított ember téveszti össze az öntörvényűséggel. Másrészt a személytelenített Erő könnyebben képzelhető el irányíthatóként. Az ember hajlamos azt hinni, hogy ura képességeinek, pedig csupán eszköze azoknak. Ezt az alapvető tanítást a kereszténység igen egyszerűen meg tudta fogalmazni a három szolgáról és a gazda által rájuk bízott talentumokról szóló példabeszédben, míg személytelen Erővel kapcsolatban ez sokkal nehezebben átadható. Elég csak körülnézni a mostani természetgyógyász, energiával bánó csapaton. Nem a technika vagy a módszer tesz különbséget közöttük, hanem a gondolkodásmód.
Na most akkor lássuk egy pillanatra, milyen képet festetem magamnak erről.
Korunk fizikája egyre inkább abba az irányba mutat, hogy az anyag hihetetlen apró részekre boncolása mögött egy, elménkkel szinte felfoghatatlan Egység képe jelenik meg, segítségével magyarázható, tudományos köntösbe öltöztethető számos "csoda". Egyre nagyobb hangsúlyt kap az energia, a rezgés az anyag fátyla mögött - ami mondjuk némi indiai vagy ógörög filozófia ismeretében triviálisnak tűnik, de az egészben az a szép, hogy a szigorúan logikusan, lépésről lépésre haladó "nyugati" elme kénytelen ezt felfedezni, hogy folytathassa a világ megismerésének útját.
Na most válasszuk ezt a megközelítést, vagy akár a vallások alapállítását, hogy mindenben ott van, teljesen mindegy. A lényeg az, hogy egy olyan fogalmat érintünk, ami számunkra, tudatos elménknek legalábbis (márpedig ott egye meg a fene, hát csak ezzel gondolkodunk) megfoghatatlan: Teljesség.
Mindenben ott van, a "rész", "méret" fogalma számára nem értelmezett. A legkisebb jelenségben is egészében benne van, mint a hologram apró darabjában az egész kép. A világot számára nem erők vagy fizikai helyzet tartja össze: a világ Ő - ugyanakkor természetesen ő nem a világ, nincsen meghatározva általa. Ciki. Definíciója szerint olyan része nincs a világnak, ami nem ő, de csak mi látjuk úgy, hogy nem nyúlik túl rajta. Szóval lehet itt lovagolni a szavakon, könyveket lehetett írni róla, és gondolom még fognak is. A lényeg, hogy megfogalmazásokon lehet vitatkozni, gyilkolászni, de mivel a vita tárgya túlnyúlik a gondolattal, szavakkal megfogható részen (igazság szerint ott kezdődik), hát nem látom sok értelmét, így ezt az álláspontot sem fogom soha bizonyítani vagy megvédeni - nekem most ez van, és lehet, hogy holnap más lesz. Punktum.
A másik érdekes fogalom az idővel kapcsolatos, és messzire vezet. Régi vicc: az öreg szentéletű zsidó élete végén abban a jutalomban részesül, hogy találkozhat Istennel. Párbeszédük a következő: - Uram, mennyi neked százezer év? - Egy pillanat, fiam. - És akkor mennyi százezer arany? - Egy fillér, fiam. - Uram, ha ennyire kevés ez neked, adnál nekem egy fillért? - Egy pillanat, fiam...
Nos ez a történet elindul egy érdekes irányba. Isten számára nem létezik idő, legalábbis az én elképzeléseim szerint a nagybetűs Teljesség a tegnapot és a holnapot is tartalmazza (azért olyan fenemód kifürkészhetetlenek az Öreg útjai). Nem hinném legalábbis, hogy Nostradamus meglepte volna Istent... Mi változunk az idővel, mozgó vonatból nézzük a tájat. Lehet, hogy vannak benne más mozgások is, tehát nem mondhatjuk, hogy mozdulatlan, az az állítás viszont, hogy a táj egésze mozog, mivel mi mozgónak látjuk, enyhe túlzásnak tűnik... Ráadásul mivel mindenki a saját mozgásából szemléli a világot, mindenkinek másként változik a táj. Na akkor most mi is lesz Isten személyiségével? Nekem sajnos egyetlen olyan gondolatot sem sikerült elképzelni, amelynek nincs eleje, vége, nem változás, folyamat. A "folyamat" definiálásához nélkülözhetetlen a környezetében és benne létező idő, amit éppen most száműztem onnan. Püff neki. Akkor hogyan is gondolkodik Isten? Számunkra. Ha elfogadom a számomra relatív időt, akkor ebből "kinézve" Isten állandóan változó, személyes jelenlét, értelmezhető benne a változás, gondolkodás. Persze ez őt egyáltalán nem befolyásolja, ahogy a tájat sem módosítja a rajta áthaladó utazó élménye. Én a magam részéről úgy döntöttem, hogy ezt a megközelítést fogom alkalmazni rá. Következtetések: Személyes jelenléte személyes jelenlétem tükre. Mindig velem, bennem van, része vagyok, és ő az én részem - persze ennek csak számomra van jelentősége. Azt hiszem, a fejlettség állapota az ószövetség Istenének - általam igen fontosnak tartott mondatával leírható. Így hangzik: Vagyok, aki vagyok (ráadásul tudomásom szerint az eredetiben ez olyan igeidővel van írva, ami múltat és jövőt is jelent). Lehet, hogy furcsán hangzik, de a Mester (bocs, de itt tényleg nagybetű) e mondat embere. Nincs folytatás, magyarázat, semmi több.
Szóval személyes voltát, arcát én adom, benne valahol saját hangom szól, hiszen egy vagyok vele (számára nem létezik "rész", csak számomra!) - és persze az én hangom az övé.
Hogy milyen viszonyban áll a világgal? Változatok: bosszúálló, közömbös, vagy folyton belepiszkáló, véletlenek marionett-zsinórjait rángató, esetleg elkerekedett szemekkel figyelő (és ráadásul még azt sem mondhatja, hogy Istenem, mit csináltam - hiszen ő maga az...) hatalom? Brr... Számomra egyetlen dolog van: Létezik. Részei ő maga, a köztük levő kapcsolat önmagával való kapcsolatot jelent (illetve jelentene, ha ennek számára lenne értelme). Olyan ez, mint maga az ember. Nem hagyhatom ki az ember definíciójából az emberi testet, ami pedig ugyanakkor megfoghatatlan, hiszen álladóan változik, egy pillanat múlva már nem az, mint az előbb volt. Periodikus és egyszeri, egyirányú és körkörös folyamatok bonyolult együttese, amivel nem is foglalkozunk. Sejtek születnek és pusztulnak benne, a szerep állandó, a viselője cserélődik, mindnyájan a saját idejét élve, ami az "ember" meghatározása során nem is játszik szerepet. A köztük levő kapcsolat, erő az, amit tudatosan képesek vagyunk felismerni, és Szeretetnek (már megint ez a nagybetű) nevezünk. Na jó, azt hiszem, született egy új cím.
(Újraolvastam. Kár volt, mert jó ködösnek tűnik. Vagy talán éppen ilyennek szerettem volna? Tulajdonképpen igen. Csak Isten értheti meg igazán, mit gondolok Róla ... ez tetszik.)
| Kedves Loránd / Az örökkévalóság pillanatai / Gondolatok |
|