Ez a Szeretet nem az az elcsépelt, unalmas szó, amit hétköznap használunk. A legegyszerűbb mód az attól való megkülönböztetésre az, hogy megkérdeztem magam, van-e ennek ellentéte. Nincs. A világ számomra (egy ugrás Kínába) a jin-yang szimbólummal nagyon sikeresen megfogalmazható, apró kiegészítéssel. Azok a dolgok, amik számomra, tudatos énemnek felfoghatók, a fekete és fehér mezőkben vannak, mert saját értékrendem arra vezet, hogy felosszam a világ dolgait. A dialektika szépsége és alapfeltevése, hogy a világ egymást állandóan befolyásoló, kiegészítő ellentétes erők küzdelmének eredménye. Ha egy szemüvegen keresztül minden zöld, általában azt gondoljuk, hogy a szemüveg zöld, nem pedig a világ. Szerintem azért fedezzük fel mindenben az ellentéteket, mert mi hordjuk magunkban azt. Ezzel nem azt mondom, hogy ez a módszer hibás, hiszen mivel mi magunk "megosztottak" vagyunk, ezért a világ megosztottságát feltételező elmélet sikeresen emésztheti elő számunkra annak jelenségeit. Hű, de elkanyarodtam.
Szóval azok a dolgok viszont, amik tudatos énem felett állnak, a szimbólum legfontosabb, legjobban látható, így ügyesen elrejtett részéhez, a körhöz tartoznak.
Az a szeretet, erősítő, változtató, ugyanakkor pusztító kapcsolat, ami a "részek" között van, teljes. Hiszen a sejtek születnek és elmúlnak minden pillanatban, az egész számára tudatlanul - ugyanakkor a legveszélyesebb betegsége embernek és világnak egyaránt, amikor a rész halhatatlan akar lenni (akinek nem ismerős, ezt a jelenséget ráknak hívják). Az Erő a teljesség létét szolgálja, ezen belül az időhöz kötött résznek a szép születést, az erőben teljes életet és a szép elmúlást adja, mert az időhöz kötött "rész" így teljes. (Nem vágyom a halálra, de sokkal jobban rühellném a halhatatlanságot. Nem beszélve az örök fiatalságról - persze erről most még könnyen beszélek, de tényleg szeretnék kicsit bogaras, de azért szeretetreméltó bácsi is lenni egyszer.)
Addig, amíg ezt az erőt dialektikus szemüveggel nézem, létezik szeretet, gyűlölet, közömbösség. Ha az egészre figyelek, csak én változom. Szeretetet érzek akkor, amikor arra megyek, változom, amerre az Erő vezet engem. Harmóniában vagyok a világgal, minden szép és jó, még Isten is. Aztán jönnek csapások, amiket "nem érdemeltem", és rögtön elfordult tőlem Isten, haragszik rám. Tarthatom ezért rossznak őt (és ez még a jobbik eset néha, mert akarok juszt is talpra állni), vagy saját magamat (és sajnálhatom vagy utálhatom magam, ameddig csak jólesik). Pedig nem történt más, csak a változás ideje jött el számomra - vagy egy másik ember, lény számára. Valami most beleütközött bennem a Világba, és ez a rész érzi, hogy nincs ereje a világot megváltoztatni. Ha ragaszkodom hozzá, legyen ez érzés, gondolat, bármi, egy haldoklót tartok életben saját erőmmel. Ha elengedem, meghal, én viszont könnyebbé, erősebbé leszek általa. (Erről azért fogok még írni, de itt most a Szeretetről van szó). Ja és itt van a közömbösség. Igen, a szervezet szó nélkül fogadja el jelenlétemet, fájdalom nélkül a megfelelő időben való elmúlásomat. Közvetlenül tehát közömbös. Ugyanakkor képes vagyok (ez nem vicc, tényleg megvan rá a lehetőség) - tudatomnak, gondolkodásomnak megfelelő szinten érezni, összekapcsolódni az egésszel, és sokkal többet kapok, mint vártam. Nemrég például hosszú távot bicikliztem (néha muszáj nekem ilyen diliket csinálni), és esett az eső. Persze bennem van az, hogy Erő, meg hatalom, elkezdtem foglalkozni azzal, hogy mi a fenének kell éppen most esnie az esőnek. Aztán hirtelen fordult a kocka. Azt kívántam, hogy képes legyek boldogan elfogadni az esőt, mert a fák olyan szépek és boldogok, amikor esik, mert érzik a szeretetet és gondoskodást. A következő pillanatban majdnem leestem a bringáról, sírni és nevetni akartam egyszerre, akkora erővel talált el valami furcsa boldogság-szerűség. Mintha megajándékoztak volna saját boldogságukkal, persze ez nem így igaz, csupán elfogadtam az övéket magaménak. Persze ez nem változtatott azon, hogy bőrig áztam, és nem rajongok az ilyesmiért.
Azt hiszem, most ez a fejezet ilyen rövid marad, de nem baj, mert valahol az összes többiben sem lesz másról szó.
| Kedves Loránd / Az örökkévalóság pillanatai / Gondolatok |
|