Az előbb leírt szép és tiszta világról szóló mondatokat természetesen valószínűleg úgy fújja el egy komolyabb érzelmi konfliktus, mint tollpihét a szélvihar. Mi marad utána? Egy kép arról, hogy létezik boldogság, nyugalom, szeretet - valahol máshol. Itt és most fájdalom van, félelem van, erőszak van, halál van. Az ember ezt mindig megpróbálta valahogy egyetlen képpé összehozni, vallás és filozófia egyaránt. Az egyik lehetőség a bűnbeesés. Jó volt és jó lehetett volna számunkra a világ, ha nem hibázunk. Az én fejemben ez nem így áll össze, mert egyszerűen nem szimpatikus az a kép, hogy Isten csinál valamit, aztán mi eltoljuk, mire ő összecsapja a kezeit és kipaterol minket a Paradicsomból. Szokásos kérdés, hogy minek rakta oda azt a két fát, vagy minek adott nekünk szabad akaratot? Miért kísértett meg minket (ha nem rakja az első pár orra elé a két fát, hát korzózhatott volna a kígyó, amerre látott, ha nincs alma, nincs bűnbeesés...) Lehet, hogy más Istene téved, az én Istenembe ez nem fér bele. Pláne, ha tudja a jövőt (időtlensége folytán), hibázhat-e? Á, ez nekem nem tetszik. A fa a jó és rossz tudásának a fája, nem csak úgy általában a tudásé. A kiűzetés nekem rövid példabeszéd arról, hogy az ember felvállalja a dialektikus (jó és rossz oldalra bontott) gondolkodást, világképet, így nem érezheti a teljességet, az abban rejlő hatalmas erőt, hanem maga kénytelen megteremteni ebben a megosztott világban, kicsi kertecskében annyit, amennyi a fennmaradásához éppen elegendő (itt most szeretetről, Erőről beszélek). Azt hiszem, lehetne még vesézgetni ezt a példabeszédet, a kinti életről és a visszavezető út őrzéséről, de nem szeretnék itt hirtelen bibliamagyarázóvá előlépni, ahhoz túl keveset tudok róla. (Meg persze óvatos gyerek vagyok, nem szeretném, ha valakibe nagyon belegázolnék).
A másik lehetőség (sokféle vallás sokféleképen játszik vele), hogy itt kérem most a jók és rosszak között nagy bunyó van, azért nem szép a világ. A gonosz Krampusz és a Jóisten mintha egyenlő felekként szerepelnének a partiban, persze ezt azzal lehet magyarázni, hogy a csúfok tisztességtelen eszközöket használnak, a jók meg irgalmasak még velük szemben is.
Nos, lehet, hogy így van, nekem azonban ez a megközelítés szintén kukacos. Olyan érzést kelt bennem, mintha egy ismeretlen gyümölcsöt vizsgálnánk kétféleképpen. Az egyik azt mondja, hogy nézzük meg ezt a gyümölcsöt, mint valami ismeretlent. Szagoljuk meg, kóstoljuk meg, elemezzük, mert sok újat fogunk megtanulni belőle. Másik esetben azt is mondhatjuk, hogy ismerjük az almát, a körtét meg a barackot. Ez a gyümölcs úgy néz ki, mint az alma, olyan szaga van, mint a körtének, és barackízű. Körülbelül.
Ezt az utóbbit érzem ki minden olyan megközelítésből, ahol Isten (vagy akár egy jó szándékú Szellemi Hierarchia) igyekszik segíteni valamit rajtunk, harcol, politizál, satöbbi. Saját megosztott szemléletmódomat rákényszeríthetem a Felsőbb Világra, de nekem gyanús, ha annak megértése nem újfajta megközelítést, hanem nevek és szerepek megjegyzését jelenti. Az "amint fent, úgy lent" megállapításnak hasznosabb értelmezése számomra az, hogy bennem Isten lakik, és láthatom őt bennem addig a szintig, ameddig eljutok, mint az, hogy a fenti világ ugyanolyan, mint a mienk, csak mások a nevek. Az a megközelítés, amely szerint magamat szabhatom át azért, hogy többet láthassak a világból, közelebb áll hozzám, mint az, hogy átszabom a világot saját képemre és hasonlatosságomra azért, hogy megérthessem.
Szóval ennyi kalandozás után azt kell mondjam, nem tetszik az az elképzelés, hogy bűnös vagyok (de most nem fogok leállni egy képzelt kereszténnyel vitatkozni arról, hogy mit csinált Jézus a kereszten).
Viszont nem vagyok tökéletes, és mindig lesznek új feladatok és tanulságok az életemben, amit örömmel fogadok, és nem azért szeretnék "jót" tenni, hogy valami számlát egyenlítsek, hanem mert jólesik megtennem. És be kell vallanom, ez sokkal jobban motivál, mint az, hogy mennyit törlesztettem eddig és mi van hátra belőle.
Ez azonban valahol az öntörvényűséget rejti, igen. Évszázadokon át verte az egyház az emberek fejébe azt, hogy bűnösök, hatalmas tartozásuk van Jézussal szemben és a legjobb, amit tehetnek, hogy nagyon-nagyon jó gyermekei lesznek az "Anyaszentegyháznak" (ami közben igencsak úgy viselkedett mint egy ... hmm.) Hogy változhatott ilyenné egy mezítlábas, szeretettel teli, boldog és segítőkész vándorpróféta tanítása?
Miért tette azt, amit tett? Ha elérném az ő szintjét, tudnám - és nem beszélnék róla, hiszen ő magáért beszélt; ha pedig nem értem el, ugyan mit tudhatok róla? De persze ebben a kérdésben is lehetett jó kis vérfürdőket rendezni... Szegény, ha tudta, hogy mennyi szenvedést fognak okozni az ő nevében, nem is igen aggódhatott a saját halála miatt.
Már megint kalandozok. A lényeg: szerintem a világ Isten szándéka szerint való (vigyázat, relatív fogalmazás, személyességet és szándékot tételeztem fel!), vagy más fogalmazás szerint: ha a világ szólni tudna, szintén ezt mondaná: Vagyok, aki vagyok. Sokkal építőbbnek tartom azt a gondolatot, hogy nehéz feladatot kaptunk mindnyájan önmagunkban, és minden erőnkre szükségünk lehet, hogy alkalmasakká váljunk a megtételére, mint azt az ötletet, hogy valamikor nagyon eltoltuk, és most aztán takaríthatjuk a szemetet. Szerintem nem érdemes önostorozó gondolatokkal gyengíteni magam és felpislogni valaki nagy és segítőkész lényre, jobb talpra állni és hinni abban, ami a legtöbb erőt adja nekem - ha tévedek, úgyis falnak megyek.
Na azt hiszem nincs mit félnem attól, hogy túl komoly lesz ez az írás, de legalább sikerült jól megkutyulnom. Sebaj, ezek jutottak az eszembe...
| Kedves Loránd / Az örökkévalóság pillanatai / Gondolatok |
|