Azzal, hogy valójában mi az ember, mi a szerepe a világban, úgy érzem, nem muszáj túlzottan sokat foglalkoznom. Ez inkább valamilyen vallási, filozófiai eszmefuttás lehetne, szép általános kijelentésekkel az abszolút bölcsesség birtokában, amin aztán sokat lehetne bunyózni. Sokkal érdekesebbnek tűnik az a téma, hogy hogyan alkothatok modellt, amely segít megérteni, miért működöm úgy, ahogy működöm, ezáltal esetleg irányokat, lehetőségeket mutatna arra, hogyan változtathatnám meg saját viselkedésemet. De azért, hogy ne maradjon ki ez sem, elmesélem a legszebb képemet erre a témára.
Létrejött a világ a teremtő részeként, benne, de belső törvényei révén mégis rajta kívül, valahogy úgy, ahogy a művész kezébe veszi az anyagot, amellyel dolgozni kíván. Természetesen ő alkotja meg a művet, de az alkotás során nem tehet azt, amit akar. Inkább megérzéseire hagyatkozik, a benne élő kép és az anyag törvényei együtt formálják ki az alkotást. És a legszebb az egészben, amikor a kettő együtt új, más formát alkot. Élővé varázsolódik az alkotás, nem csupán az alkotó technikai tudása, vagy az anyag tulajdonságai fejeződnek ki benne, hanem ezek elválaszthatatlanul valami újat teremtenek. E kis mesém szerint az ember ez a lassan tudatra ébredő anyag. Hogy miért lassan? Most még elkülönül bennünk a belső tisztaság és erő az anyag törvényeitől, feszültségekkel terhes, formálódó tömeg, tudatunk inkább elválasztja egymástól a tiszta belső érzéseket és a hétköznapi életet. A teljes tudatra ébredés azt takarhatja, amikor megérezzük e kettő összhangját, és valahol az anyagban önmagára talált teremtő kezd mozgatni minket. A megközelítés természetesen passzív, mert mi tudatunk belső törvényeivel együtt az "anyag" vagyunk, amelyet az Erő formál, nem pedig a folyamat irányítói (nagy divat megmondani az Erőnek, mit is tegyen, legyen az imádság vagy reiki-kezelés).
És az egészben a legszebbnek azt tartom, amikor az anyagban az alkotó meglátja tükörképét. Tudatos részévé válik a műnek, ahogy az is neki. Porból gyúrt figurája szemén keresztül megpillantja saját arcát...
Na most aztán jól elkápráztattam magam eme eszmefuttatással. Hogy volt, hogy volt!!! Azért lassan a lényegre térek ám...
Szóval kénytelen voltam megállapítani, hogy elég komoly gáz van ezzel a világgal az előbb elmesélt gyönyörű kép ellenére. A fő okát (vigyázat, komolynak tűnik, de továbbra is csak személyes vélemény, lehet, hogy tévedek...) abban látom, hogy nem rendelkezünk olyan modellel, amely valóban segítene a fejlődésben. Bocs, ez most hülyeség volt, mert rendelkezünk jópárral, de használni nem tudjuk - ami gyakorlatilag ugyanaz. Szóval vannak vallásaink, amelyek szerintem igenis jók, de sajna képviselői az önfejlesztés helyett egymást és a többi vallásban hívőket gyepálják (hogy miért? Később...). Vannak filozófiáink, amelyek azonban a jelek szerint szintén nem túl sikeresek. Cserébe lélekgyógyászokkal, mindenhonnan összeszedett technikákkal, Tv-vel, pótcselekvésekkel és gyógybogyókkal igyekszünk működésben tartani önmagunkat. Csak meg ne kelljen kérdezni magunktól, hogy mi értelme is van ennek, mert akkor újra megborul az egész. Ciki.
Na most miután ezzel annak idején jól fenékbe rúgtam az agyamat (ügyes vagyok, nem?) arra a következtetésre jutottam, hogy Isteni Igazságok kutatása helyett inkább azzal foglalkozom, hogy mivel érdemes foglalkoznom és mivel nem. Innen jön a hit választásának gondolata, az általános helyett a "számomra jó" fogalmának előtérbe helyezése. Ehhez az kell, hogy igenis végignézzem alapgondolataimat, (nem vicc,) halálig. Az a régi szamuráj-felfogás, hogy úgy csukj be magad mögött minden ajtót, hogy nem biztos, hogy visszajöhetsz még halálod előtt, nagyon sokat segített. Minden gondolat, ami segít elfogadnom ezt a tételt, és segít "odabent" úgy cselekednem, hogy képes legyek nyugodt lélekkel "kimenni": jó, a többi selejt. Ugyanis nekem nincs szerződésem Istennel arra vonatkozólag, hogy holnap is élni fogok. Ha ezt nem tudom elfogadni, a valóságot tagadom, és ha egy gondolkodási rendszer nem segít, hanem gátol abban, hogy a lehetőségekkel szembenézzek, akkor jobb, ha rögtön kidobom. Jó kis körbejárás volt, nem? (a mesék között lesz egy-két "halálos" is, asszem ... jó vicc, hiszen már megírtam őket.)
Viszont ha kiindulásnak feltételezem, hogy azért szeretném ismerni a helyemet a világban (ez az egyik alaptétele a gondolkodásomnak), mert ezzel tudok válaszolni arra a kérdésre, hogy minek is élek egyáltalán, akkor ez igen fontos lesz számomra. Namármost (jaj de szép szó!) ha ezt a "helyet" nem találom meg önmagamban (hiszen nem ismerem önmagamat, és erre sok segítséget sem kapok), akkor a világban kezdem keresni. Bizonytalansággal tölt el a tudat, hogy nem tudom, minek vagyok itt, belső bizonyosság hiányában külső kapcsolatokat keresek - bármilyet. Hiszen mit számít egy szőrmeállatka, a pontosan öt órakor elfogyasztott 70 fokos tea, a focimeccs eredménye, stb.? Van, akinek mindent! Lehetek agresszívabb? Mit jelent egy különböző színes anyagokból összevarrt, farúdra erősített lepedőszerűség? Igen, sajnálom, még ezt sem kímélem! Jézusnak számított volna-e a bőrszín vagy az ország, kedves tábori lelkész uram?
Szóval azt, hogy ennyire ragaszkodunk külső dolgokhoz, ideálokhoz, a világ megismeréséhez, egyetlen dolognak tulajdonítom: nem ismerjük magunkat, így helyzetünket a világhoz viszonyítva próbáljuk meghatározni.
Ami, legmélyebb sajnálatomra (annyira mély, hogy majdnem három b-vel írtam) szerintem eleve kudarcra van ítélve, ugyanis a megismerő rendszerem gondolataim tükörképe. Ablakon át nézek a világra, de erre az ablakra felfestettem saját gondolataimat, véleményemet, és sajnos, ahova piros pontot festettem, ott piros pontot fogok látni, akárhová nézek is. Ha számomra nincs Isten, akkor meg fogom érteni, hogy hogyan csapnak be téged a papok, hogy mennyire szükséged van gyermeteg gondolkodásodhoz egy Nagy Apukára, de én hősies istentagadó leszek, akármit is mondj. Vigyázz, az ellenkezőjét csak azért nem írom ide, mert lusta vagyok hozzá, kedves hittérítő!
Na és hogy mi ad nekem ehhez a gondolathoz olyan fene nagy önbizalmat? Hát az, hogy amikor modellt alkotok, minimálissal szeretem kezdeni. Szeretem azt a modellt, amely azonos elemekből belső szabályai szerint sokszínűséget produkál, szemben azzal amikor sok különböző elemet triviális szabályok szerint kavargatok. Hogy érthetőbb legyen: ha ahhoz, hogy történelmünket és jelenlegi állapotunkat megmagyarázó modellt alkossak, nem kell más, mint az Ember nevezetű építőelem, amelynek belső szabályai kihozzák a sokszínűséget, akkor jó. Ha viszont kell a gonosz ember, a jó ember, a buta ember, a befolyásolható ember, a tömeg, a fanatikus, stb., ja meg bejönnek a Jó Lények meg a Gonosz Lények, meg az UFO-k meg az időutazók meg a ... na szóval ez a modell (inkább fantáziadús kasztrendszer) nem ad szinte semmi perspektívát. Akkor meg minek? Egyszerűen használhatóbbnak tűnt az első, és ráadásul annyira (szinte rondán) kézenfekvő válaszokat ad a kérdéseimre, hogy csikorognak bele a fogaskerekeim (mechanikus agyműködés...)
Szóval az emberi történelemnek és a jelenlegi helyzetnek számomra egyetlen nagy tanulsága van: az ember valós tevékenységét nem az ideáljai és szándékai határozzák meg, azok csak befolyásolni képesek. Na most akkor vagy azt tételezem fel, hogy az Ember nevezetű szabályrendszer önmagában mégis megálló, teljes rendszert alkot, amelynek bizonyos elemeit nem ismerem, de megismerhetem - vagy pedig azt, hogy az ember nevű rendszert nem csak belső, hanem külső hatások is állandóan befolyásolják (magyarul: nem lehet meghúzni a körvonalát, mert átjáróháza a tudatalattinak, a Közös Tudatnak, angyaloknak, Sátánnak stb.) Be kell vallanom, az első szimpatikusabb, bár kénytelen vagyok az Ember határát jó messzire kitolni - de ezt sem én teszem elsőként, hiszen voltak már mások is, akik isteni szikrára hivatkoztak bennünk. A Teljességgel kapcsolatos gondolataim alapján úgy játszom tovább, hogy az bennünk él, csak számunkra "részként", az ő számára teljesen. Magyarul: tudatom, rendszerem belső szabályai húzzák meg azt a határt ameddig bennem a Teljesség tudatosul. Hogy mi van a másik modellel? Egy bajom van vele: bezárja önmagát. Semmit nem állapíthatok meg önmagamról, hiszen gyün a Sátán, aztán már csak Isten segíthet. Á, ez inkább arra emlékeztet, hogy megtagadom gondolkodásom részeit: nem én voltam, hanem egy nálam hatalmasabb erő kényszerített, és Isten éppen nem ért rá megvédeni. Na neeee... Ez nem segít abban, hogy belső erőmre támaszkodva talpra álljak. Megkockáztatom, hogy Istennek is jobban tetszik az első hozzáállás (legalábbis a telefonban legutóbb ezt mondta, hihihi.)
Ezért olyan iszonyú fontos a keresztény vallásban a megbocsáttatás gondolata, ha jól használják.
Na tehát be kell ismerjem, szerintem az ember nem állta meg a történelem próbáját. Illetve teljesen jól viselkedett a törvényei szerint. Eszembe jutott persze megint egy kép. Megkérdezték egy autóban ülő embertől, hogy hol van. Ez az ember válaszolhat egyszerűen: autóban ülök, és elkezdheti megvizsgálni, megtanulni az autó működését, szerkezetét, kitalálhatja, hogyan is működik. Persze van másik lehetősége is: azt mondja, hogy nem tudom, de mindjárt körülnézek. Megszerzi a minimális ismeretet ahhoz, hogy elindítsa az autót, és nekiáll kalandozni - főként egyesben, vagy ha nem volt mázlista, hátramenetben. Kapcsolgat, nyúlkál, a kocsi, szegény, hörög és zakatol. Nem ismeri a paramétereket, legtöbbször falnak ütközve fékez. Eredmény: elég sokat lát meg a világból, legalábbis eleget ahhoz, hogy tudja, nem lesz képes az egészet feltérképezni (ezért persze dühös), az autó inkább roncshalmaz, mint ahogy a környezete is éppen így néz ki - jellemzően minél többet járt egy helyen, annál romosabb, ami persze enyhén lehangoló. Ha még azt is feltételezzük, hogy versenyzőnk nincs egyedül a pályán, azt hiszem, a kép kezd hasonlítani mai világunkhoz. Ja, hogy mi van azokkal, akik az első kérdésre hülyeséget válaszoltak (autóban)? Nos, körülöttük csend van, ahova néha boldogan gurul be egy-egy roncs nagyjavításra (persze csak akkor, ha már majdnem teljesen szétesett, hiszen addig biztos benne, hogy ő járja a jó utat...), netán tudják, hogyan kell vezetni a járművet úgy, hogy ne ütközzenek, gyorsan haladjanak és kíméljék a kocsit. Lehet, hogy tulajdonképpen önző és lusta disznók - csakhogy ha valahova úgy érzik, hogy el kell jutniuk, gond és rombolás nélkül érnek oda.
Juhúú! Eszembe jut kedvenc barátném megjegyzése: nagyot mondtál, öblíts! Annyira le vagyok nyűgözve ettől a képtől, hogy ide már nem is írok semmit.
| Kedves Loránd / Az örökkévalóság pillanatai / Gondolatok |
|