Na most akkor ide is kellene írni valami olyat, ami után öblíteni is lehetne.
Kezdeném talán az emberről alkotott modellemmel. Lesznek olyan mondatok is benne, amik személyes sértésnek is felfoghatók, ilyenkor légy szíves mondd a régiekkel: Lehet, Darwin úr, hogy ön a majmoktól származik, de én nem! Jaj, ennek most olyan szaga van, mintha azt mondanám, igazam van. Korántsem, rám a fenti mondat szó szerint igaz, önmagamat elemezgetve jutottam ezekhez a megállapításokhoz, lehet, hogy tényleg csak rám, vagy rám is csak szerintem igazak.
Szóval szerintem az emberben létezik egy teljesen logikusan működő döntési rendszer, amely önmagában magyarázza tetteinket. Mire alapozom ezt az állítást? Semmire. Csupán ha ezt nem teszem fel, akkor mi a fenének foglalkozzak egyáltalán a kérdéssel? Ugyanaz, mintha az autós kérdésben a nem tudom-ot válaszolnám. Tehát felteszem. Le is veszem.
Néhány dolgot rögtön tisztába is kell raknom. Az első az, hogy cikis helyzetben vagyok, mert magáról a gondolkodásról gondolkodom (matematikai modellezési probléma), tehát előre tudom, hogy modellezési, tudati képességeim, érdeklődésem természetes határt fognak szabni annak, ahová eljuthatok. Na most ha ez így van, akkor legalább én ne húzzak határt sehol. Ha egyszer hajlandó vagyok elfogadni, hogy a Teljességgel valamilyen, bár nehezen definiálható viszonyban vagyok, akkor legjobban akkor járok, ha nem rajzolok felső korlátot magamnak. Ha van, úgyis ott van, és úgysem tudom elérni, csak megközelíteni. Jaj, de matematikus is tudok lenni...
Végeredmény: azáltal, hogy ezzel a kérdéssel foglalkozom, nem a problémát fogom megoldani, hanem tudatomat fogom átalakítani, hogy magasabb szinten tudja befogni azt, amit modellezni akarok. Szóval: soha nem lesz teljes modellem, mert mindig új megismerési lehetőségeket rejt az új tudatosság. Na ez már elég (hogyismondjamcsak) ösztönző gondolat ahhoz, hogy csináljam is.
A döntési rendszer egy értékrenden alapul, amely az érzékelt dolgok és az eddig megélt tapasztalatok alapján épül fel. Ez messze nem tudatos, így döntéseink jelentős részét csak szeretnénk tudatunkkal követni. Innen jön (mint a hatórás gyorsvonat), hogy tudatos elvárásaink önmagunkkal szemben, elveink, és gondosan kialakított személyiségünk valós tevékenységünkben mint jámbor óhaj vesznek részt. Mert mi is van ebben az értékrendben? Első helyen abszolút légbőlkapott állításom áll: a Teljesség. Ha egy emberrel állok szemben, igenis érzékelem a hangulatát, lényét, szándékát, mozdulatain, hangján, előismereteim és egyebek alapján (az egyebek nagyon sok mindent takar...). Önmagamról is hasonló információkkal rendelkezem. No aztán jönnek az élettapasztalatok, amelyek igencsak ott élnek bennünk (elvégre például hipnózisban pontosan előhívhatók). Szomorú, hogy a legerősebb érzelmi töltéssel rendelkező dolgok, amelyek így a legjobban befolyásolják viselkedésemet, pontosan ugyanazok a dolgok, amelyeket igyekszem elfelejteni. Újfent ciki, hiszen félig tudatosan rejtem el magam elől igazi indítékaimat. Na ennek a tetején üldögél a tudat, amely azonnal megszűri a beérkező információkat a világról kialakított kép alapján, majd beleönti az önmagammal szembeni elvárásokat, megkavarja és... Hát igen, valamit csinálok. Ezek után nem csodálkozom, hogy az utólagos magyarázat keresésébe bevontak mindig mindenféle külső égi erőket... Viszont némi értelmet nyer az a bizonyos "isteni szikra", ami csak úgy bevillan - sikerül az első lépésben tudatosulnia válasznak, mielőtt a kavarás elkezdődne. Persze most eszembe jutott egy érdekes következmény: ha tudatunknak ennyire csak pótcselekvése a gondolkodás, akkor mi lehet vajon a feladata? Azt hiszem, ezen a kérdésen lesz még mit szöszögnöm...
Visszatérve tehát kavarja, és persze jönnek azok a helyzetek, ahol a válasz nem egyezik a kialakított képpel, ilyenkor kavarog tovább, de sajnos a rendszer logikus, tehát mindig ugyanazt a választ adja addig, amíg a kérdező el nem fogadja, vagy meg nem változik (mert ebben az esetben a bevitt "anyag" változott, logikus, hogy más eredmény születik). Ez magyarán így szól: időm legnagyobb részét gondolkodó rendszerem azzal tölti, hogy próbálgatja a függőben levő kérdéseim válaszait átpasszírozni tudatos szűrőmön, viszonylag kevés eredménnyel, viszont előfordulnak olyan pillanatok, amikor egy régi nagy kérdésemre emlékeztet egy helyzet, és mégis magától értetődő természetességgel teszek valamit. Ez jelzi, hogy nem csak a kérdésen, hanem (főként) a kérdezőn múlik a kérdés nehézsége.
Atyavilág! Hol vagyok a címben feltett kérdéstől? Imádom a költői kérdéseket... Közvetlenül mellette.
Ugyanis most mondhatom azt, hogy önző vagyok. Akármit is teszek, ennek a döntési folyamatnak eredményeként születik meg a döntésem, ami az általam elfogadható, nekem legjobban megfelelő dolog lesz. Mondom, lehet, hogy én vagyok a világ legszemetebb alakja, mert feltételezem, hogy mindent önmagamért teszek, Sőt, tovább megyek. Van képem azt mondani, hogy az úgynevezett önzetlen emberek pontosan ugyanígy működnek. Ha az önmagamról kialakított képem tartalmazza azt, hogy X-nek jót kell tennem, akkor a lehetséges döntések fazekába belekerül a megfelelő mértékű pozitív szorzóval az, hogy X-nek jó legyen (arról, hogy az eredmény mennyire jó neki, majd később...). Hát ettől még nem lettem valami nagy hős...
Viszont a modell tartalmazza a valódi önzetlenség alapját is, ami nem más, mint a szűrő nélküli érzékelés. Ha nincsenek bennem előítéletek, képek, modellek egy bizonyos személyt illetően, akkor minél inkább mentes vagyok belső feszültségektől, annál inkább vagyok képes elfogadni azt az érzést, amit bennem a másik ember kelt. Nem a róla kialakított képet, hanem az ő valóját érezhetem meg abban a pillanatban, amikor szólnom, tennem kell valamit. Ez az egyetlen eszköz, amely valóban segítséget nyújthat a helyes döntéshez, és mi sem természetesebb, hogy mivel érezni fogom szavaim, tetteim hatását is rajta, naná, hogy a lehető legjobbat teszem. Fontos ismérve ennek a fajta önzetlenségnek, hogy nem tartja "nagy dolognak" amit tesz, hiszen önmagáért teszi, valahogy úgy érzi, ezt kellett, kell tennie. Másrészt nem részrehajló, nem köti semmilyen kategória, hogy kinek teszi, kinek nem. Továbbá elvek sem kötik, nem "irgalmas szamaritánus", aki mindenét odaadja és magára nem gondol. Aki önmagával nem törődik, az őt szeretőkre ró terheket, könnyít ott is, ahol nem az ő feladata beavatkozni. Valahol ezt érzem a (talán zen-buddhista) megfogalmazás mögött: a Mestert nem kötik az erkölcs törvényei sem.
No, akkor jöhet az önszeretet. Azt hiszem az önmagunk ismeretének egész jó ellenőrzése az önszeretet fogalma és a hozzá fűződő érzések. Persze akkor elő a kártyákkal.
Nekem az önszeretet az előzőekben leírt Szeretet önmagammal szembe fordított változata. Nem pozitív vagy negatív, hanem hatalmas. Elfogadom önmagam annak, ami vagyok. Az ehhez kapcsolódó kedvenc hülye fogalmam a "relatív tökéletesség". Megadom magamnak a bizalmat, hogy jelen állapotomnak megfelelő legjobb döntést hozok mindig. Naná, ha már egyszer az előbbiek szerint modelleztem magam. Ez a gondolat azonban nélkülözhetetlen ahhoz, hogy a döntési folyamat mélyebb rétegei tudatosulhassanak, nem elég csupán azt mondani, hogy igen, logikusan működőm. Jelen állapotom zavarai, fájdalmai, fizikai és gondolati közérzete egyaránt a tökéletes működés részei! Nem sokat fejlődök, ha van egy ünneplő gondolatrendszerem, és van néhány a "rosszabb napokra" (ezzel az ügyes trükkel már sok embernél találkoztam). Ha egyetlen rendszer tudja magába foglalni teljes életemet, akkor már van valami a kezemben - ellenkező esetben tulajdonképpen azt mondtam ki, hogy egyik rendszer sem alkalmas pillanatnyi állapotom felmérésére, és bármikor átcsúszhatok egyikből a másikba. Hát nem cserélnék egy savanyú, de egészséges almát három szép kukacosra.
Szóval az önszeretet magába foglalja cselekedeteim eredményének szemellenző nélküli kritikáját. Alapértelmezésnek veszi, hogy jót akartam, ezt bizonyítani nem kell. Néha még ez sem elég ahhoz, hogy megmentsen a lelkiismeretfurdalástól és az önmarcangolástól. Nem tetszik, hogy nem rajongok a lelkiismeretfurdalásért? Pedig így van. Minél tisztábbá válik (és ez sajnos (?) személyes tapasztalat) a gondolkodásom, annál keményebben borít ki az okozott fájdalom. Nem kell "de szégyellem magam" típusú szepegéssel rontanom a levegőt, éppen elég, hogy állva el tudjam viselni a felfordulást, ami keletkezik ilyenkor. Ugyanis ez az a pillanat, amikor gondolkodásom, személyiségem változik a visszajelzés alapján. Szerintem kétféle folyamat játszódhat le egy negatív visszajelzés után. Az egyik tudatos. Rettenetesen szégyellem magam és lelkiismeretfurdalásom van, aminek egy részét azonnal áthárítom másokra (nem szólt, ki gondolta volna, más is csinált már ilyet, csak rosszabb lett volna, ha nem teszem), persze megígérem (néha magamnak is) hogy ilyet többet nem teszek. És közben az okozott fájdalom érzése feldolgozatlanul elzáródik bennem, csak olyankor jön elő, amikor egyébként is a padlón vagyok, és akkor még depressziósabb leszek tőle; illetve anélkül, hogy tudomást vennék róla, állandóan szerepet játszik a döntéseimben.
Hát ez nekem nem tetszik. A lelkiismeretfurdalás tudatos utánzása annak az érzésnek, amikor a "hibám" mellbevág. A másik feldolgozás szerint nem keresek társ-bűnbakot, de én sem vállalom el ezt a szerepet. Így végre képes vagyok tisztán érezni egyrészt a saját szerepemet, azokat a pontokat, ahol a jelek szerint nem megfelelően szűrtem meg a kapott információkat - másrészt teljes egészében felvállalom érte a felelősséget, mert a magam számára "jó" döntést hoztam akkor is. A mérlegelés eredménye lehet az, hogy rátalálok egy-két pontra (valakivel szembeni érzéketlenség, figyelmetlenség, stb.), ami kulcsszerepet játszott a döntésben. Ezekhez a pontokhoz közvetlenül kapcsolódik most már az okozott fájdalom. Más ember fizetett a tanulásomért, de lehet, hogy segítségével jobbá lettem és mostantól ezt a hibát sokkal kisebb eséllyel követem el ismét. Ez kíméletlen, de szerintem az egyetlen pozitív felfogása a hibámnak (szemben a sápítozással, ami az áldozatnak nem használ - helyette inkább azonnal a javításon dolgozhatnék az önmarcangolás helyett. Csak nem az a célom vele, hogy szánalomra méltóbb legyek annál, akit bántottam? Később...) Másrészt lehet, hogy a saját döntésem mellé állok, mert megvizsgáltam magam, módosítottam egy-két ponton, de vállalom, hogy jelen pillanatban, a tapasztaltak alapján sem tudnék máshogy dönteni.
Nos ez az a fajta hozzáállás, ami segít a címben említett harmadik fogalom, a stabilitás megszerzésében. Az Űrodüsszeia valamelyik részében mondja a hajó parancsnoka: "Uram, a kapitány tévedhet, de nem lehet határozatlan." Ha kapitánnyá óhajtok válni saját életemben, nem árt, ha jól megfontolom ezt a dolgot.
| Kedves Loránd / Az örökkévalóság pillanatai / Gondolatok |
|