Abban az esetben, ha nem művelem az önszeretet összetett művészetét, egy érdekes problémával találom magam szembe. Az előbbiek során egyszerűen feltettem, hogy jól működöm, és fejlődésem abba az irányba halad, hogy ez a jó működés egyre teljesebb összhangba kerüljön a külső visszajelzésekkel (a döntési szabályrendszerben megfelelő hangsúlyt kapjanak a környezet általam felfogható elemei, így megfelelő eredmény szülessen).
Ha viszont ezt nem teszem fel, akkor abban a kellemetlen helyzetben vagyok, hogy tudatosan kell megteremtenem a "jó" fogalmát, bizonyítanom kell, hogy ez "valóban jó", meg persze nem ártana ennek a "jónak" megfelelően viselkednem. A "jó"-ról a következő címszó alatt fogok megemlékezni, most inkább csak azzal foglalkoznék, hogy míg az előbbi feltevés adott nekem lehetőséget és esélyt arra, hogy fejlődjek, még a módszer is természetesen következett belőle, addig itt sokkal nehezebb helyzetbe kerültem. Mivel azt mondtam, hogy nem ismerem magam és nem tudok csak úgy hinni saját értékemben, ezért kénytelen vagyok azt a világban megkeresni. Ennek érdekében alkotok magamnak valamilyen "jó" fogalmat, és eköré egy olyan, tudatos értékrendet húzok fel, amellyel biztosítani remélem, hogy cselekedeteim végelszámolásakor a mérleg pozitív lesz. A kellemetlen csak az, hogy egyrészt a jó fogalma meglehetősen tisztázatlan, kénytelen vagyok valamilyen abszolút igazságot feltételezni, ráadásul tudatos szinten (ami jelen esetben egyáltalán nem pozitív jelző), másrészt sajnos hiába alakítom ki értékrendem tudatos részét, az egyáltalán nem biztos, hogy egész életemben, minden helyzetben ki is tudok mellette tartani. Elveim csupán súlyok maradnak a mérleg egyik serpenyőjében, sorsomnak pedig szabadságában áll bármit rakni a másikba, amit röviden így szoktak mondani: megváltoztak a körülmények. Az egész folyamattal tulajdonképpen az volt a célom, hogy ne feltevésen alapuló, hanem okosan felépített rendszer vezessen gondolkodásomban, az eredmény viszont az lett, hogy instabillá váltam. A magamba vetett hit bizonyosságát az egész világba kapaszkodva sem érhetem el. Olyan ez, mintha mindannyian homokszemeken ülnénk egy szép homokviharban. Két lehetőségünk van, az egyik, hogy megkapaszkodunk a saját porszemecskénkben, és figyeljük a világot, igyekezve elkerülni az ütközéseket; a másik, hogy igyekszünk mindenbe belekapaszkodni, kialakítani egy védőpajzsot magunk körül, megkapaszkodni mindenben, amit elérünk. A környezetünk azonban állandóan mozgó, változó rendszer, minden energiánkat az emészti fel, hogy látszólag fenntartsuk azt a kialakított rendet, amit megszoktunk és biztosnak hiszünk.
A folyamat egészen kis korban kezdődik. Szerintem ma a legtöbb gyermek egészen kicsi korában elveszíti a saját értékességébe vetett hitet (hiszen ő csak akkor jó, ha ezt és ezt csinálja, viszont borzasztó rossz kisgyerek, nemszeretlek, ha amazt tenné). Társadalmunkhoz való idomítása tulajdonképpen úgy történik, hogy kialakítjuk benne a jógyerek fogalmát - külső értékrendhez kötjük értékességét. Természetesen ezzel rögtön megteremtettük a dackorszakot is: amikor felülbírálja ezt a külső értékrendet. Ebben az állapotban mindent azonnal tagad, hiszen iszonyú traumát él át: saját értékességének tudata borul fel!
A lényeg viszont, hogy akárhogy is borul ez az értékrend, létrejött az a szerkezet, amelyben külső hatások, visszajelzések határozzák meg az értékességet. Fejlődése során gyakran kerül abba a helyzetbe, hogy megkérdőjelezi a külső érték jogosságát, ezzel több-kevesebb összeütközést vállal családjával, iskolai illetve társadalmi környezetével, amíg - jó esetben - kialakul egy kölcsönösen elviselt helyzet. Hogy miért csak "elviselt"? Mert a szereplőket folyamatosan érik külső hatások, a világ változik körülöttük, a kollégák egymás közötti rangsora, vagy akár pillanatnyi hangulata. Egyetlen rossz szó évek hosszú során stabilnak látszó együttműködést képes szétrobbantani (persze utólag csak a felhalmozódott feszültségek látszanak, és az tűnik furcsának, hogy addig ment).
A kellemetlen ebben a modellben az, hogy egy adott "elviselhető" helyzet fenntartására törekszik, amelyet a külső hatások állandóan felborogatnak. Nem tartalmaz igazi ösztönzést a változtatásra, mert egyrészt a "jó" fogalmának változása az eddigi élet értékét kérdőjelezi meg (vigyázat! Ez néha halálos ítélettel ér fel!), másrészt komoly külső konfliktus veszélyét, a kialakult szereprendszer felborulását rejtegeti.
Ebből - legalábbis számomra - egyértelműen következik, hogy miért ennyire sikeres ez a gondolkodás: egyrészt a legkisebb kortól saját érdekünkben ebbe az irányba vagyunk terelgetve a létező összes intézmény segítségével - másrészt a kialakult rendszernek nagyon erős önstabilizáló rendszere van (elég csak megfogalmaznom a következő mondatot: egész eddigi életem hibás alapokon nyugszik, a lehető legritkább esetben, és csakis véletlenül fordult elő, hogy jó voltam. Milyen érzés?). Erre még visszatérek egy-két helyen.
Tehát kialakult körülöttem egy vár, amit önmagamról és a világról alkotott gondolataimból építettem, szilárdan kijelölve benne, hogy mi a jó és mi a rossz. Ez a vár külső ragaszkodásokból és kötésekből, elvárásokból és álarcokból épül fel. Képben ez úgy jelenik meg, hogy én egy pont, egy mértani hely vagyok a világban. Mondjuk az utcasarkon, tíz centire a járdaszigettől. Ha képes vagyok ezt a pontot "mértani helyként" elfogadni, soha, semmi nem képes kibillenteni engem. Átmehet azon a helyen kamion, gyalogos, építhetnek csatornát, mindegy. Az "utcasarok, tíz centire a járdaszigettől" nem változik (persze pongyola a példa, helyesebb lenne mondjuk GPS koordinátákat használni a mértani pozíció megadásához). Abban a pillanatban viszont, amikor a helyet "kötni" kezdem a világhoz, konfliktusba keveredek. Meg akarom védeni, köré akarok építeni valamit, de mások, hasonló építményeikkel ott robogásznak fel és alá. Előbb-utóbb összeütközések lesznek, ahol félünk feladni dolgokat, mert nem tudjuk, hogy ez volt-e az utolsó darabkánk.
A mértani hellyel kapcsolatban: én az az ember vagyok, aki 1973 január hatodikán született, ezt az életet élte át, és most itt tart, nem pedig egy másik. Irigyelhetem, vagy zavarhat egy másik ember bizonyos tulajdonsága, de az ábra egyszerű: én én vagyok és nem ő. Az, amit irigyelnék tőle, nem biztos, hogy tényleg olyan értékes, de az enyém csak akkor lehetne, ha nem én lennék, hanem ő. Ezt az én életemet, jelenlegi állapotomat nem lehet elvenni tőlem, nem lehet benne korlátozni engem. Meg lehet változtatni a környezetemet, véget lehet vetni az életemnek, az igaz. De olyan, hogy ne a saját életemet éljem, nem létezik. No ez a mértani hely stabilitása, erről mondom az önszeretet elméletében azt, hogy jó. Ellenkező esetben körbeépítem véleményekkel, helyzetekkel, megengedhetőnek illetve elfogadhatatlannak tartott dolgokkal, környezetemről kialakított képekkel és velük szembeni elvárásokkal. Ugyanakkor én is - mint sajnos környezetem tagjai is - változom, ráadásul egyéniségem védelmében időnként fellázadok a rám húzott skatulyákkal szemben - ahogy mások is megteszik ezt az énáltalam kiosztott szerepek ellen.
Ebből a feszültségektől terhes rendszerből következik egy komoly probléma: a másik ember független egyéniségként való elfogadása. Egyrészt ha ismerem saját szabadságvágyamat, akkor kénytelen vagyok megértő lenni a másik fél erre való törekvését, ami ugyanakkor értékrendemet háborgatja. A végeredmény mindenképpen feszült, de jó esetben kölcsönösen elfogadható patthelyzet. Tudatában vagyunk annak, hogy értékrendünk különbözősége éppen egyéniségünk alapja (a "sablon-emberi" lét heves ellenérzést vált ki a nyugati gondolkodású emberből), azonban nem tudunk mit kezdeni közvetlen környezetünk azon tagjaival, akikkel értékrendünk miatt összeütközésbe kerültünk.
Hát ez a bajom ezzel a rendszerrel: érzésem szerint saját eszközeivel nem feloldható ellentmondásokat tartalmaz.
Na meg persze az, amiről meg is feledkeztem volna, ha nem írom ide magamnak éppen ezért: az, hogy felállítottam magamnak egy tudatos értékrendet, még nem garantálja, hogy annak megfelelően cselekszem. Mitől vagyok ilyen marha biztos benne? Ha az emberi cselekedetek eredőjét nézem, akkor vagy tudatos értékrendként azt fogalmaztuk meg, hogy trágyadombbá változtatjuk a Földet, és változatos módszerekkel gyilkoljuk bele fajtársainkat - és akkor ennek megfelelően cselekedtünk is; vagy pedig azt mondom, hogy szép célokat fogalmazunk meg mindenhol értékrendként, ahol csak lehet (törvények, alapelvek, alkotmányok, stb.), aztán a dolog mégsem úgy működik. Ezek után kétségbeesetten változtatgatjuk a "jó" fogalmát és a tudatos értékrendet (a ciklikus történelemfelfogás köszön vissza), társadalmunkon belül egyénenként is állandóan hadban állunk az aktuális értékszemlélettel. Amikor pedig borul az értékrend, jön egy önértékelési válság, aztán új szereposztásban ugyanaz a darab jön ismét.
Nos, ezért lettem kíváncsi arra, hogy megy-e másként.
| Kedves Loránd / Az örökkévalóság pillanatai / Gondolatok |
|