Ez meg itt az egyik kedvenc témám, körülbelül úgy reagálok rá, mint a bika a vörös posztóra. Azt, hogy mögötte ember van, tudom, és nem is zavar, de ha ezt a rongyot rángatja az orrom előtt, bizony gyakran nekiszaladok - bár sokat szelídültem már.
Szóval ott tartottam tegnap este, hogy fejlődésem során, mialatt csecsemőből emberré érek, sokszor szembesülök a "jó" fogalmának válságával, ekkor sajnos kénytelen vagyok átértékelni eddigi tevékenységemet. Ráadásul nem tudok megszabadulni attól a belső noszogató hangtól, hogy jót akarjak az embereknek (elvégre a döntési bográcsba a Teljesség érzékelése mindig beleönti a maga információit, és ebben bizony a másik ember érzései is benne vannak...), legfeljebb eltorzítja ezt a tudatos értékelés. Végeredményképpen valamilyen Abszolút Igazságra vágyom, amelynek birtokában felépíthetek magamban egy olyan értékrendet, amely minden esetben jó döntéshez segít majd hozzá, és soha nem fog megváltozni. Aki átélt már egy-két ilyen értékrendi válságot, tudja, mennyire erős ez a vágy, de az eredményét is láthatom. Elnézést kérek a példához felhozott emberektől, de ilyenek a most megtértek. Általában rossz környezetben élnek és/vagy komoly értékrendi válsággal küzdenek (társadalmilag elvárt és belső igények közötti konfliktus), amikor találkoznak egy eszmerendszerrel, ami az Abszolút Igazság biztonságát kínálja nekik. Én nem azt mondom, hogy ez becsapás, vagy akármi hasonló. Egyszerűen csak félek, amikor szentnél szentebb embereket látok, akik biztosabbak saját értékeik felől, mint a valódi szentek, akik igenis vitáztak Urukkal, ezáltal tisztulva meg befogadásához. Az Isten velem, ki ellenem? - kérdés oké, de vajon én Istennel vagyok-e minden pillanatomban - mert hogy ő velem van, nem kérdés. Na jó, hittérítés vége.
Amit viszont ennek alapján következtetésként levontam, nem nyerte meg túlságosan a szimpátiámat az Abszolút Igazság irányában, ez pedig a következő: a megtalált Abszolút Igazsághoz fűződő erős kötésnek nincs túl sok köze annak valódi tartalmához, sokkal inkább az önértékelés megrendíthetetlenségébe vetett reményt tükrözi. Pontosan ugyanakkora vehemenciával lehet ragaszkodni bármilyen gondolkodási rendszerhez, amely az Abszolútumot csillogtatja meg hívője előtt - és logikus elemzés helyett ezzel a hévvel ugrasztja egymásnak a képviselőiket.
Nos, akkor csülökre, Igazság! Több bajom is van veled.
Az (unom kiírni az egész szót, ezentúl AI-nak becézlek - nem, nem Artifical Intelligence!) AI-ra alapozott gondolkodási rendszer (szerintem) nem támogatja a fejlődést, a tevékenységet, "állapot"-jellegűvé teszi az életet "folyamat" helyett. Ezalatt azt értem, hogy az AI egyszerűen két részre osztja az életet: az megismerése előtti, és az azt követő időre. Amíg nem ismerem, csak törekszem felé, addig a tevékenységemmel vagyok nagy gondban. Hiszem, hogy létezik az Abszolút Értékrend, de még nem ismerem. Bármit tennék is, ott van a szörnyű bizonytalanság, hogy most vajon jót teszek vagy rosszat ennek mérlegén. Nyugodt szívvel semmit nem csinálhatnék. Ezután, ugye, megismerem az AI-ot. Hogy Krisnáét vagy Jézusét, a Tórában vagy a Koránban találom meg - hát a fene tudja, hiszen mindegyik Abszolút. Vagy nem? Cikkiiii!
Na szóval jön a megtérés, mindegyiknek az elején egy hatalmas nagy megbocsáttatás érzéssel. Feloldást nyersz az eddigi tévelygésed alól, hiszen állapotként jelenik meg, hogy ezt nem ismerted, tehát nem vagy olyan rossz - és ez nagyszerű érzés, erre vártál mindig. Ott van a várva várt abszolút értékrend, ami arról biztosít, hogy mindig előtted lesz a "jó" minta, neked erőd mértékében csak követned kell. Ne haragudj meg, kérlek, a kissé csipkelődő hangért, nem vagyok más, mint egy csavargó, aki bekiabál egy szépen berendezett családi ház kerítésén: Nekem nem is tetszik!... Egyszerűen zavar, hogy a modellemből levezethető a vallási rajongás, akár fanatizmus akkor is, ha az adott ágazat a világon semmit nem ad követőjének.
És jön az a korszak, ami az AI megismerése után van. Az értékrendem rögzített, változtathatatlan. Az eddigi bizonytalansággal szemben hirtelen szörnyű bizonyos leszek abban, hogy mit kell tennem (vigyázat, ez nem a hívő gondolkodás kritikája, az egészen mást jelent - hiszen modellem szerint minden ember hívő - csupán annak a gondolkodásnak, amely alaptételeit AI-ként kezeli). Ha eddig a világgal való kapcsolattartásomon szűrő volt, akkor most vasrács kerül rá. Lehet, hogy sok területen "toleránsabban" viselkedem - azonban a szellemi felsőbbrendűség (szerintem) rendkívül romboló tudatában - és persze lesznek olyan pontok, ahol nem tűrök semmilyen ellentmondást. Szerintem az ateizmus negatív istenhite nem az érvek, magyarázatok hiányosságából táplálkozik, hanem a hívő ember gondolkodásának ismeretéből, éppen ezért a hitét AI-ként valló ember számára megközelíthetetlen: ő magyarázatot, elveket adna, az ateista elfogadást, megértést várna - a végén általában fenyegetést kap: lesz neked kapsz, amiért így gondolkodsz. Na ettől aztán senki nem fog megtérni...
Az én elképzelésemben a fejlődés alapja, hogy az ember folyamatosan kérdőjelezi meg értékrendjét, és el tudja viselni a fájdalmat, amit annak állandó változása okoz (ezzel nyer magyarázatot, hogy egy olyan rendszer, amely meg tudja kerülni a fájdalmat, vonzóbb, még ha arról az egyébként is ködös és feltevéseken alapuló "fejlődésről" le is kell mondani érte). Itt azonban egy halálig, sőt azon túl vezető értékrendet kapsz, nincs más dolgod, minthogy cselekedeteiddel követni igyekszel azt. Erre aztán el is megy minden energia, mivel a belső mechanizmusok részleges feltárása miatt a döntések nem követik ezt az értékrendet. Sebaj, ezzel létrejött egy egész életre való program: küzdelem önmagammal a bennem levő tisztaságért. Garantált patthelyzet halálig, hiszen önmagammal szemben (szerintem) nem győzhetek. Vajon az öngyilkos, aki totális fizikai győzelmet aratott önmaga felett, győztes? Ugyanannak a harcnak győztese és vesztese lehetek-e? Vájtfülűbbeknek: milyen egy kézzel tapsolni? Vagy másként: állandó kompromisszumos megoldásokban élek "elfogadható" és "leküzdendő" tulajdonságaim között, ahelyett, hogy egységként szemlélném a működését.
Ja, majdnem elfelejtettem: azt hiszem, tulajdonképpen az is törvényszerű, hogy az ember valamely vallásban vagy kinyilatkoztatásszerűen elfogadott filozófiai irányzatban (tehát külső forrásban) találja meg az AI-ot. Ennek az az oka, hogy ha tényleg lelkiismeretesen kutat, vizsgál, ráébred arra, hogy a valóság általa tudatosan felfogott része nem teljes, és nem is lesz az sohasem, korábbi élményei és azok értelmezése mindig befolyásolják. Szembesül azzal a helyzettel, hogy mindig vannak emberek, akik képesek valamilyen régóta vizsgált, ronggyá elemzett kérdésére teljesen új és igaznak tűnő választ adni. Ezt a dolgot lehet feldolgozni a két szokásos módon: vagy magamban keresem a válasz elkerülésének okát, vagy megszokom, hogy a választ külső segítséggel kapom meg. Az előbbi gondolkodása relatív (számomra jelen pillanatban jó, mert használható) igazság-fogalmat rejti, míg a második két cselekvésre vezethet. Az egyik szerint életem végéig keresem magamban az igazságot, de sohasem találom meg, hiszen mindig is bennem van, de törekvésem során tudatos megragadását és nem lényem átformálását használom eszközül. Más esetben pedig találok magamnak valamilyen vallást, szektát, gondolkodási irányzatot, gurut, bármit. Ők ugyanis isteni kinyilatkoztatásra, közvetlen kapcsolatra vagy isteni bölcsességű vezetőkre hivatkoznak. Persze lehet szerencsém is, hiszen vannak tiszta lelkű követői minden irányzatnak, akik - a legnagyobb meglepetésre - az önállóságot, szabad gondolkodást verik a bizonyításra, vezettetésre, eredményekre akárcsak tudat alatt vágyó tanuló fejébe.
Összefoglalvást: neveltetésünk, társadalomhoz való idomíttatásunk során (amit szintén nem bélyegzek "rossznak", inkább szükséges állapotnak) külső dolgokhoz kötődik értékrendünk. Ez vagy megmarad az anyagi dolgok szintjén, vagy kap valami szellemi töltést, és valamilyen "belső igazság" hordozói leszünk. Az értékrend a létező legfontosabb dolog számunkra, mert ennek segítségével bizonyítjuk, hogy életünk nem csupán hiba, vagy véletlen, hanem azért inkább jó, mint rossz dolog volt eddig, és lesz ezután. Ha ebben megrendül a hitünk, az - nem tréfa - halálos fenyegetés, hiszen elvész a hitünk abban, hogy érdemes tovább élnünk ebben a világban, ahol ráadásul nem is érezzük jól magunkat (a válságban került értékrend alapvető tünete, hogy hirtelen felszínre bukik minden rossz, amit tettem és amit velem tettek - naná, hogy csúf a világ is ilyenkor...) Ebből egyetlen dolog következik: tiszteld a másik ember értékrendjét, igyekezz minél mélyebben megérteni azt, még akkor is, ha a tiéddel ütközik. Miért? Mert óvatlanul betévedni gondolkodásának arra a területére, amit ő az életének középpontjaként tart számon, nem bölcs dolog. Nem is tudni róla, hogy szavaim a másik embert végzetesen sarokba szorították - nos, ez veszélyes dolog. Tudhatod, hiszen élete védelmében a legjámborabb jószág is nagyon kemény dolgokra képes - vagy elég hasonló esetekre emlékezni a saját életemből - mondjuk felidézni a dühöt, amivel az ember képes elütni a "jószándékkal", de inkább leereszkedéssel felé nyújtott segítő kezet.
Ennek a hozzáállásnak segít a "relatív igazság", amely feltételezi, hogy a velem szemben állónak, a maga értékrendje szerint igaza van, ugyanúgy, ahogy bármit teszek, nekem is. Ahhoz, hogy a másik embert meg tudjam közelíteni, az a feladatom, hogy saját lényemet megtisztítsam, tudatos értékrend nélkül a belőle sugárzó hatásra cselekedjem, amely alapján ilyenkor már nem tudom minősíteni. Nem lesz jó vagy rossz, egyszerűen vagy látok magam számára olyan lehetőséget, amellyel a segítségére lehetek (ezáltal örömet okozva magamnak), vagy sem, és akkor elhagyom a környezetét.
És ezért harapok az AI-ra, mert éppen az ellenkezőjét várja el követőjétől: ha bármi kis rést lát a másik ember értékrendjén, önértékelésén, beavatkozó jelleggel nyomul előre, és őszintén meglepődik, ha orcáján szöges bakancs csattan (nem túl szép poén, de már olyan régen nem lazítottam...) - ettől persze még felsőbbrendűbbnek érzi magát majd, ha magához tér.
Na azt hiszem, most már elkezdtem körbe-körbe járni, úgyhogy abbahagyom.
| Kedves Loránd / Az örökkévalóság pillanatai / Gondolatok |
|