Hosszabb kihagyás után ismét billentyűzet előtt kedves ifjú versenyzőnk! (Ha esetleg valamit ismételnék vagy kihagynék, legyen ez a mentségem - bár amennyire rendezetlen mindez, azt hiszem, nem is lehet majd észlelni a különbséget...)
Az állandó harcról eszembe jutott persze egy egy-két hasonlat. Az első egy kicsit talán bizarr: foci. Vannak emberek, akik szeretik a futball játékát. Vannak, akik egy-egy csapatnak szurkolnak. Nem biztos, hogy a kettő egybeesik. A futball rajongóinak is van persze kedvenc csapatuk, játékosuk, kívülről fújják az összeállításokat, nagy meccseket, elmennek szurkolni is, és amikor ezt teszik, elég könnyű őket megismerni. Ők azok, akik józanok, szórakozni vágynak, nem fújolnak (de finoman fogalmazok...), amikor az ellenfél szerzi meg a labdát, akik megtapsolják a másik fél ügyes megoldásait. Akik örülnek, kiabálnak és énekelnek a csarnokban, ha csapatuk nyer - de elfogadják, ha veszítenek. És nem törnek össze semmit sem a pályán, sem azon kívül, nem verekednek össze a másik csapat szurkolóival, sem pedig békés kívülállókkal örömükben vagy jogos haragjukban. És lehet, hogy mindezért éppen ugyanannak a csapatnak a szurkolói utálják őket a legjobban, kiközösíttetnek különcségük jutalmaként.
Pedig nem történt más, csak az, hogy a "szurkolók" saját keserveiket, haragjukat, fájdalmaikat hozták a csarnokba, feledést, enyhülést okozó diadalt követelve csapatuktól, míg ezek a játék szépségében szerettek volna gyönyörködni - mintha nem tudnák, hogy a világ véres és kegyetlen. Kispolgári felüdülésnek tekintik kérem a focit? Elfordulnak egy kis gáncsolás után? Hazamennek, amikor a kórus végre egyöntetűen szidja az ellenfél "durva anyját"? Ráadásul undorítóan sokat tudnak a csapatról, gyakran többet, mint a "lelkes drukker", zavaróan kritikus megjegyzéseik, kérdéseik vannak, néha mintha nem is akarnák, hogy a csapat bármi áron győzzön, sőt! Volt már, hogy olyat mondtak, hogy egy-egy győzelmünk vereséggel ért fel! Hol van ezekből a tűz, ami előbbre viszi az "ügyet"?
Arról beszélnek talán, hogy ha a világon mindenki ugyanazt a mezt viselné, akkor nem lenne egyetlen mérkőzés sem, ahol a játékosok ügyességüket, gyorsaságukat csillogtathatnák? Hogy a "futball" elvont művészete csapatok és nevek felett áll, és talán a másik csapat játékosai is sejtenek valamit róla, nem véletlenül bóklásznak csak a pályán? Esetleg nem csak a saját csapat, hanem a többiek neveit, felállását, nagyobb meccseit is ismerik, játékosait, edzőit tisztelik - mi több, kedvelik?
De kérem, ezek azt merik mondani, hogy csupán érzelmi, személyes okokból választották ezt, hogy nem a mi csapatunk az egyetlen Igazi Nagy Csapat?
Hogy hogyan került ez a hasonlat ide, a vallásokról szóló részbe? Nem fogok eljátszani a szereplők behelyettesítésével, inkább még egy apró adalék: mennyire össze tudnak olvadni az addig egymás torkának ugró harcos drukkerek, amikor a "nemzeti válogatott" lép pályára egy "idegen" csapattal szemben - ezt is lehet értelmezni...
A másik képem kicsit régebbről való. Úgy tekintek a felsőbb tudásra, mint tűzre, amely körül emberek vannak - közelebb vagy távolabb, figyelve vagy ügyet sem vetve rá. Vannak emberek, akik közelebb jutnak a tűzhöz, vannak, akik belé is lépnek, majd visszatérnek, személyes példát, utat mutatva az embereknek, akik így valóban jobban odafigyelnek, közelebb kerülnek hozzá. Csakhogy ezek távoztával azok maradnak meg, akik látták, milyen úton járt, merre ment, és okítják társaikat: annál a kőnél balra fordult, majd az erdő felé ment. Nem hiszik már el, hogy saját szemük elég tűz látására, és hogy bár fájnak a lángok, nem kell félni tőlük. Ezért aztán egyre kevesebben jutnak el a lángokhoz, viszont egyre erősebben tartja magát a hit az egyetlen útról, amely a "kőnél fordul balra, majd az erdő felé megy" - bár máshol, ahonnan valaki más jutott a tűzhöz, egészen más a leírás.
Vajon Buddha és Jézus veszekednének-e tanításaikon annyit, mint követőik? Szerintem, ha egyszer összefutnának, együtt nevetnének a fákkal, Buddha felpróbálná a varrás nélkül készített köntöst, Jézus pedig lótuszülésben mosolyogva bólogatna felé a fügefa alól. Gyermekmese, ugye? Mégis jobban tetszik, mint az acsargás vagy a felsőbbrendűség gőgjével fertőzött megértés. Talán megbocsátja pápájának a hívő katolikus, hogy nem folytat vallásháborút, hanem inkább elbeszélget a dalai lámával - de akkor miért acsarog az utcán kéregető szerzetesre?
Szóval a vallásossággal az az egyetlen komoly problémám van, hogy minél erőteljesebben hirdeti vallásosságát valaki, annál erősebben látszanak rajta az emberi gondolkodás kontra AI konfliktus jelei. Hiszen mit is tehetek, ha az AI birtokosává váltam? Vagy teljes egészében értem, "isteni tudás letéteményesévé" váltam (ez nem csak vallási, de filozófiai vagy ezoterikus gondolkodó esetében is előfordulhat, elég csupán körülnézni az önjelölt angyalok seregén...), ekkor teljes lelki nyugalommal és nagy hangerővel vezetek bárkit az én utamon - ami azért elég visszás a korábban leírtak fényében. Persze ismét hozzáteszem, lehet, hogy nekik van igazuk - csak túl sokan, túl sokféle igazzal túl régóta vezetgetnek tömegeket, és eme tevékenység eredményének tekintem a mai világot, így a magam részéről kritikával szemlélem. A másik lehetőség, hogy a hitem mögött rejtőző AI-ot soha nem ismerhetem meg, okai, módszerei, tanítása rejtve, mások által előemésztve kerülnek elém. Ez mindkét oldal számára kényelmes függési viszonyt hoz létre, a vezetőnek rendelkezésre áll a "hívő tömeg", a vezetésre vágyónak pedig az "ihletett vezér". Mereven ragaszkodom a formákhoz, a kapott utasításokhoz, dogmákhoz, mert nem tudom, mikor hibázok, és azért mekkora büntetés jár. Persze a kereszténységben Jézus óta komoly probléma, hogy ő azt mondta, bűntelen vagy, mert elvettem tőled a büntetésedet, megszüntetem a kényszert a vallásosságban, igenis gondolkodhatsz, saját utadként élheted meg vallásosságodat, nem birkaként (Istené, nem a papoké). A gondolkodás viszont egy pillanat alatt visszaállt, lelkifurdalással helyettesítette a megtorlás fenyegetését: nem szégyelled magad, ilyet tenni / mondani / gondolni, amikor Jézus urunk a kereszten érted is... - ahelyett, hogy: hetedíziglen viselik majd utódaid bűnöd bérét...
Jaj, már megint de elkalandoztam! Talán inkább egy képecske ismét. A vallások szerintem személyre szabott térképek a gondolkodás útvesztőjében. Ez a labirintus egyéniségünk, gondolataink, véleményeink kusza hálózata, amelynek mélyén ott rejlik önmagunk valódi szeretete, amelyet a világra tükrözhetünk, amikor magunk megfürdünk benne. A vallás - vagy egyéb gondolati rendszer - kereksége, elrendezettsége az, ami igazi segítséget nyújt, mert felvehetem, megszokhatom az elrendezettség gondolatát. Saját útvesztőmet csak és kizárólag én ismerem, hiszen én magam alkotom, de vallásom tanításai ismerősen csenghetnek egy-egy döntéshelyzetben, segítenek felismerni belső hangomat, rendemet. Innen következik, hogy tapasztalt - vagy vakmerő - utazó az, aki nem egyetlen, hanem sok térképre támaszkodva kísérletezik, lassabban jut előre - ezért könnyű elfogadnom minden vallásban a kizárólagosság ajánlását.
Kiabálni könnyű. Fogj egy térképet a kezedbe, állj ki a labirintus elé és harsogd: Én ismerem az utat! Ide vagy leírva! Aki ezt az isteni útmutatást követi, biztosan számíthat a ...-ra! (mennyország, Paradicsom, Nirvána,...) Szívesen segítek bárkinek, mert az én utam mások segítése, ami által jó leszek és oda jutok, ahová téged vezetlek...
A kiabáló járt már önnön labirintusában, de megriadt a sötétségtől, egyedülléttől, ami bent fogadta. Talán el is nevezte Sátánnak, bűnéül vezeklésként fogadta meg mások szolgálatát - így fordulva el belső, igaz fényétől. Messzire jutott, kemény harcos ő, azért olyan hangos (eltekintve a jól fizetett színészektől, akik mindig és mindenhol felbukkannak). Tiszteletet érdemel, és elcsendesedik, amikor végre engedi magát megmártózni önmaga szeretetében.
Persze jogos kérdés, hogy hol helyezem el magam ebben a képben (hogy elég szép színben festhessem le magam...). Én egy rakat térképtöredékkel, de nagy önbizalommal indultam neki barlangomnak, gondosan ügyelve arra, hogy mindig visszataláljak a bejárathoz (azaz: nincs bizonyosság, nem hiszek semmiben). Ez a szándékom viszont kezd terhessé válni, lassan voksolni szeretnék valami mellett, magamhoz csalogatni valami újat, amit persze még nem is látok - de utána nem mondhatom őszintén, hogy nem hiszek semmiben. Ezért a bejárattól kezdve leírogatom saját kalandomat, igyekszem nem kihagyni semmit sem, aztán - remélem, képes leszek erre - leteszem a paksamétát az útra, hogy aki akar, belebotolhasson, és végre úgy indulhatok befelé, hogy nem akarok visszatalálni. Persze lehet, hogy semmi sem fog változni, vagy valahol végleg eltévedek önmagamban, de sebaj. Legalább megszabadulok attól a félelemtől, hogy követni akarnak.
Azt hiszem, ideje elárulnom egy kis műhelytitkot. A cím felírása után néhány félmondatot írok le, amit aztán amikor odakerülök, bekezdéssé bontok ki. Így volt ez most is, de a felírt mondatok még mindig itt állnak. Jól elmentem mellettük, ugyanakkor úgy tűnik, ha valamelyiket is elkezdeném fejtegetni, ismételnék. Tehát itt hagyom őket, hogy eldönthesd, jól látom-e.
Az AI képviselői: a vallások (vagy filozófiai irányzatok) fanatikus követői
Tulajdonság: ismeretlen AI: látszatuk kemény őrzése, mert nem tudod, mikor hibázol
Ha tudásom AI, akkor neked nem lehet igazad
Igazi mérték: a követő! Ha vallásos vagy, egyetlen értékkel mérheted vallásod tisztaságát: életeddel.
| Kedves Loránd / Az örökkévalóság pillanatai / Gondolatok |
|