Kialakult tehát egy konfliktushelyzet, valakivel való kapcsolatom megrekedt, úgy érzem, nem tudok tovább lépni. Ha akarok, viselkedhetek úgy, ahogyan neki tetszik, és néha kedvem is van hozzá, kifejezetten jól esik örömet szerezni neki. Máskor viszont zavar a jelenléte, mindenbe beleköt, nem hajlandó értékelni az áldozatot, amelyet érte hozok, mindazt, amit érte teszek - ilyenkor alaposan összezördülünk.
Ismerősek ezek a gondolatok? Ha nem, nagyon szerencsés ember vagy, mert például én éppen eleget találkoztam már vele. Szerintem teljesen logikus, jól működő gondolkodás termékei, egy egészséges ember gondolatai egy olyan helyzetben, amely számára lehetőséget - és a benne rejlő feszültség miatt erőt - nyújt az önmagáról kialakított kép megújítására és ezáltal határainak kiszélesítésére.
Arra a kérdésre, hogy ki a hibás egy problémában, többféle választ kaphatok. Lehet, hogy egyértelműen a másik fél (mert iszik, mert felelőtlen, mert kicsapongó, figyelmetlen, gondatlan, érzéketlen, stb.), de lehet, hogy a kérdezett részben magára vállalja a felelősséget, ilyenkor azonban emiatt láthatóan önfeláldozónak érzi magát. Esetleg teljesen összetörve mindenért önmagát hibáztatja, leggyakrabban akkor, amikor elbocsátották, elhagyták, elváltak tőle, vagy baleset érte a "másik felet": tehát visszavonhatatlannak látszó változás állt be a kapcsolatban.
Most megint Óz, a nagy varázsló érkezik összeházasítani ezt az egészet a logikus gondolkodás - lehető legjobb út szép álmával. Szerintem ez nem is túl nehéz. Az alapvető gondot abban látom, hogy egy összeütközés során azonnal "hibást" keresünk, a kialakult helyzetért felelősnek talált fél "bűnös", a másik "szegény áldozat". Gondolkodásom legfontosabb feladata, hogy boldogságot teremtsen önmagában, értékesnek lássam magam, nem értéktelennek, bűnbaknak. Addig tehát, amíg a bunyóban az általam kiosztott pofonokat is rossznak tartom, mindig meg fogom találni azt az egyet, amivel többet kaptam, mint adtam, hogy a mérlegen az én bűnöm legyen a kisebb. Az az állapot, amikor már nem akarom, hogy mindenképpen én legyek az áldozat, és vállalom saját tetteimet, általában egybeesik egy teljes összeroppanással, a vádlott beismerő vallomást tesz és várja büntetését. Teljesen logikus, hogy soha nem leszek képes feldolgozni vitapartneremmel az esetet, mert mindkettőnknek egyetlen valós belső igénye van: én legyek az, aki többet szenved a másiktól, ezt akarom bebizonyítani, ha nem is a másiknak, de talán éppen hallgatásommal, "nyeléssel" önmagamnak. A végén a meddő beszélgetést fáradtan abbahagyva nyertesnek és vesztesnek egyaránt érezzük magunkat, és mindez teljesen természetes.
Az idegek megnyugtatására álljon itt egy egyszerű fizikai hasonlat: a kötélhúzás (ismét). A kötél ugyanis mozog, ha a két oldalán megjelenő erő eltér, csakis akkor mozdulatlan, ha mindketten azonos erővel húzzák. Legalábbis átlagban. Lefordítva: ha egy kapcsolatban (ez persze lehet munkahelyi, partner vagy szülő-gyermek viszony) hosszabb ideig nem történik jelentős változás, akkor a felek átlagban azonos szenvedést (és persze örömöt) okoznak egymásnak, egyikük sem "áldozat" vagy "bűnös".
Nem vagyunk sem áldozatok, sem bűnösök semmilyen helyzetben. Emberek vagyunk, akik adott környezetben az általuk felismert legjobb megoldást választják. Ha mérlegre kell tenni mindazt, amit cselekedtem, egyetlen igazi mérték létezik: minden bűn eltörpül amellett, amelyet holnap fogok elkövetni, nem tanulva az eddigiekből. Nem tesz engem rosszá, hogy elismerem a felelősségemet abban a fájdalomban, amit okoztam, de értelmetlenné teszi az okozott szenvedést, ha nem élem át hibámat, nem tanulok belőle, mert így fennáll a veszélye annak, hogy újból elkövetem.
És bizony sokszor mégis újra meg újra hibázok, ugyanott, ugyanúgy. Sokszor akarom "megjavítani" a másik felet, pedig ez lehetetlen. Hogy miért? Természetesen azért, mert harcunk után ő is (többé-kevésbé tudatosan) ugyanazt a harcot vívja meg önmagában, mint én. Csak azért látszik érzéketlennek, közömbösnek, mert én vagyok az utolsó, akinek beismerné gyengeségét, bizonytalanságát; lehet, hogy nekem ad utólag igazat, de ennek elismerésével a fenti "bűnös" szerepet vállalná - amitől megint pontosan ugyanúgy húzódozik, mint én. És ebben a pillanatban lépek színre én, aki meg akarom javítani őt. Belső konfliktusa, bizonytalansága, fáradtsága még nem lenne elég, jövök, és nagylelkűen megértve problémáját, tiszta segítő szándékomat hangsúlyozva fordulok hozzá... hát csoda, hogy megint visszaüt? Hiszen viselkedésemmel megalázom! Egy alkoholistának nem nagylelkű segítségre van szüksége - főleg, ha agresszióval vastagon betakart alapos bűntudatot érez, hanem arra, hogy megtalálja önmagába vetett hitét, és saját erejével kerekedjen felül azon a hibáján, amit ráadásul "segítés közben" folyamatosan hangsúlyozok.
És azért esem vissza ugyanabba a hibába többször is, mert belőlem táplálkozik, gondolkodásom diszharmóniáját jelzi, amelyet egy még mélyebben rejtőző törés okoz. Az általam okozott fájdalmat olyan mélységben kell megéljem a valódi átalakuláshoz, hogy feltörje a pecsétet a lelkemben levő élő seben, és megtisztítsa azt. Újraélem általa régi, részben tudatosan elfeledett sérüléseimet, megértem töréseim okát és átérzem kissé azoknak az embereknek a szenvedését, akik nekem akkor ártottak, rájövök, hogy mindig mindnyájan egyszerre voltunk áldozatok és bűnösök. Addig, amíg ez a folyamat le nem zajlik bennem, mindig fennáll a lehetősége annak, hogy visszaesem ugyanabba a hibába, és bár ez egyre növeli a feszültséget (a megváltozás indítékát) lelkemben, ugyanakkor egyre távolabb visz annak lehetőségétől, mert gondolkodásom az általam okozott fájdalom előli védekezésében egyre inkább elfásul.
Az örökös áldozat-szerep ugyanolyan veszélyes, mint az ismétlődő "bűnbeesés", mert éppen belőle nőhet ki egy másik kapcsolatban a "visszaeső bűnös".
Nem árt tehát, ha nagyon vigyázunk magunkra és egymásra kapcsolatainkban, legyenek azok akár a legtávolabbiak is, mert a feldolgozatlan konfliktusok nem tűnnek el a levegőben, bennünk rezegnek tovább, megnehezítve számunkra azt, hogy egymás iránt érzett szeretetünket a maga teljességében megélhessük, és fejlődhessünk általa.
| Kedves Loránd / Az örökkévalóság pillanatai / Gondolatok |
|