Más szóval: miért nehéz elfogadni, hogy elfogadok?
Nehezen kezdem ezt a részt, valószínűleg sok ismétlés lesz benne, de igyekszem kereken összefoglalni az eddigieket a segítség elfogadása szempontjából (ilyenkor reggel mindig egy kicsit tudományoskodó vagyok...)
Kétféleképpen élhetjük meg életünket. Az a fajta felfogás, amelyet kisgyermekkorunk óta tanulunk, racionális, fizikai alapú világképet tükröz (még akkor is, ha meg van keverve némi vallásos mellékízzel). Alaptörvénye a hatás-ellenhatás, valamit valamiért (pl.: szemet szemért, fogat fogért). Ebben a rendszerben minden segítség szintet jelöl ki emberek között, ellenszolgáltatást tételez fel. Lehet, hogy valakinek önzetlenül nyújtok segítséget, de ehhez szinte ki kell szűrnöm a gondolataimból azt a tudatot, hogy én most adtam valamit ("ne tudja a jobb kéz, mit csinál a bal"), viszont nem lehetek biztos benne, hogy az, aki elfogadta, ugyanígy fogadta-e.
Különösen ma, amikor sokan nyíltan abból élnek, hogy mások pénzt adnak nekik, elég érdekes ez a kérdés, vajon hogyan találják meg a közös hangot a segítők és a segítettek. A legtöbb koldus nem azért koldul, mert átmeneti pénzzavarát kell megoldania, hanem mert teljesen elvesztette a reményét abban, hogy szükség van itt rá, és valaha is lábra tudna állni. Örök rászorulóvá válik, gondolkodása zárt körökbe merevedik, nem is reménykedik már a kiútban.
Aki pedig a saját lábán áll, nem akar kérni. A kérés bennünk alárendeltség-érzést kelt, és akik adnak, gyakran éreztetik is a kérővel szembeni felsőbbrendűségüket. Sokan vállalnak inkább bármilyen kockázatot is ahelyett, hogy kérnének.
Duális világszemléletünk így is két részre osztja a világot: azokra, akik kérnek, és azokra, akik nem. Akik nem kérnek, ennek tudatában is vannak, távol helyezik magukat azoktól, akik kérnek, sőt, félnek attól, hogy egyszer mások segítségére szorulhatnak úgy, hogy nem tudják "rendezni a számlát". Egy világ omlik össze (szerintem) egy magabiztos emberben, amikor segítséget kap olyantól, akinek semmit nem jelent a bankkártyája, aki csak mosolyog, mert semmi számára értékeset nem kaphat tőle. Tulajdonképpen nem a segítséget háláljuk meg, hanem megmutatjuk magunknak, hogy megdolgoztunk, áldozatot hoztunk azért, amit kaptunk. A háttérben pedig ott mocorog a félelem, hogy hova jutunk, ha nem leszünk képesek megadni a kapott dolgok árát, a kérők sorába csúszunk.
Lehet, hogy nem túl szép az a világkép, ami bennem kialakult, de éppen most szilveszterkor láttam a TV kabaréban egy jelenetet, ahol a főhős egy koldus és egy "menedzser-típusú" mobiltelefonos kirakatbaba között állt és beszélgetett - következetesen "az"-nak címezve az utóbbit. Ha látom, hogy fal van emberek között, amely egyre vastagodik, akkor ráállhatok arra és kiabálhatok mindkét irányba, egyik ellen - és a másik mellett sem kiállva, attól csak tovább nő a fal. Az az érzésem, hogy ezt a "csodálatos" átalakulási folyamatot, amit ma átélünk, egyféleképpen tudom - magam számára - megfordítani: megértve és megszüntetve magamban az okát, azt a gondolatot, hogy aki segít, "jó", aki segítségre szorul, "rossz".
Na jó, ez eddig tényleg elég béna volt. Valahol azt szerettem volna mondani, mint eddig végig, hogy az "értékesség" tudata a lényeg. Amíg szintet jelöl ki bennem az, hogy adok vagy kapok valamit, addig valahol elcsúszok a lényeg mellett.
Én adok. Adom a világnak önmagamat, mindazt, amit ki tudok hozni magamból - bár néha ennek értékességébe vetett hitem megrendül, de az így is van rendjén, mert saját értékemet nem ez adja. Ha valakinek jól esik a jelenlétem (akár pár forint vagy egy mosoly formájában) - az jó. De sokkal nagyobb örömöt okoz nekem azzal, hogy elfogadott engem úgy, ahogy jelen vagyok, azt, amit adni tudtam.
Mindnyájan itt vagyunk, és adunk. Adjuk önmagunkat a világnak, de gyakran mérjük magunkat ahhoz, amit adni tudunk - és abban, amire rászorulunk.
Hiszem, hogy ha megtanulom önmagam szeretni, megtalálom azt a feladatot is, amiben örömömet lelem, a világnak örömmel végzett munkám gyümölcsét adhatom, csodálkozva azon, hogy cserébe kapok is valamit, hiszen a munka öröme már megérte.
Jaj, de szépen hangzott, már csak a rózsaszínű felhőcskék hiányoznak. Viszont ha jobban megnézed, ez az az állapot, amikor nem jelent gondot számomra az, hogy elfogadjak valamit. Valamit, amit valaki más ugyanilyen örömmel hozott létre, aki nem számolja, hogy tudok-e valamit cserébe nyújtani, mert hálám biztosítja arról, hogy az örömön felül, amit neki a munka okozott, nekem az eredményre is szükségem volt.
Már megint rózsaszín... de legalább érdemes rajta gondolkozni. Azon, hogy igenis van a világon olyan dolog, amiben (bár lehet, hogy nem én vagyok a legjobb) örömömet lelem, és valakinek örömet okoz. Lehet, hogy egyszerű villanyszerelő vagyok, de jut nekem a megnyugodott sóhajokból, amikor a kényszerű sötétség után újra égnek a lámpák a lakásokban. Cserébe egy pillanatot gondolok azokra, akik lehetővé tették számomra azt, hogy a havazás ellenére eljussak a munkahelyemre.
Tulajdonképpen pici csodák erdejében élünk, folyamatosan segítjük egymást, kapásból százakat lehetne felsorolni, akik munkája nélkül nem tudnánk a megszokott módon élni - ugyanakkor mindannyian ugyanígy vagyunk részesei sokak életének - csak ezt sikerült valami fergetegesen elbaltázott módon, talán túl alaposan megszervezni, így aztán csoda, ha néha eszünkbe jut...
Egészen elképesztő trükköket vagyunk képesek bevetni annak érdekében, hogy elkerüljük az elfogadás és hála egyszerű, de a félelmetes "alárendelt" szerep árnyékával terhelt érzését - amivel akaratlanul is megfosztjuk a nekünk segítséget nyújtót a tiszta adás örömétől. Persze minket ugyanígy kezelnek mások, mert ez is kölcsönös. Kedvenc trükköm a "kapva adás". Ez az a csoda, amikor valakitől kapok valamit, és nagyon-nagyon örülök is neki, hogy lássa rajtam, örömöt okozott nekem. Látványos örülésemmel "fizetek" neki munkájáért, figyelmességéért. Ettől borsódzik a hátam, főleg, mert leggyakrabban gyermektől, társtól kapott ajándékot "fizet ki" önbecsapó, ráadásul látványosan hazug módon. A gyermekek (szerintem) jóval érzékenyebbek annál, hogy ilyesminek bedőljenek - legfeljebb "visszaszerepelnek" vagy beletörnek a játékba; felnőtteknél pedig ez az alapja a félelmetes: pedig azt hittem, hogy szereted... kezdetű mondatoknak, ahol sajnos igenis én játszottam a boldogot, ő meg elhitte - vagy elhitette magával.
Akárhogy is ragozom (meg már kezdem kicsit unni magam), arra lyukadok ki, hogy az adás és az elfogadás nagy művészet, igazán tisztán csak tiszta ember játszhatja. Viszont hihetetlen ereje lehet az őszinteségnek, amellyel egy-egy felismert belső nyavalyánk felett egymásra mosolygunk. Talán még nagyobb melegség ez, mint a tökéletes illeszkedés. Jaj, ez nagyon fontos! Ez az, amit angyal nem, csakis ember adhat embernek, amiért érdemes itt lenni a földön...
| Kedves Loránd / Az örökkévalóság pillanatai / Gondolatok |
|