Én feláldozom magam valakiért... Szépen hangzik, ugye? Kár lenne, mert az egész előző részben mást sem csináltam, mint az önfeláldozást szapultam.
Egész gondolkodásunk tele van az áldozathozatal dicséretével, szinte szégyellem magam, ha valami olyat teszek, ami amellett, hogy valakinek jó, nekem is örömöt okoz. Mintha ez utóbbi szégyen lenne, csökkentené cselekedetem értékét.
Arra gyanakszom, hogy ennek is logikus oka van, és ezt az önmagamról kialakított képben vélem megtalálni. Hétköznapi életünk során bizony gyakran kerülünk konfliktushelyzetbe, érdekeink (önzősége miatt rossznak kikiáltott gondolkodásunk) összeütközik mások ugyanilyen felfogásával. Nem tudom igazán meghúzni a határt valódi és vélt szükségleteim között, így aztán sokszor okoz nekem lelkiismeretfurdalást ragaszkodásom, küzdelmem olyan dolgok iránt, amelyekre nem is volt annyira szükségem. Ennek végeredményeként állandósul bennem az a kép, hogy létezik bennem egyfelől egy önző, rossz alak, aki semmibe vesz másokat, másfelől pedig egy ideális lény, aki lemond bármiről mások kedvéért. Ebben a felosztásban nem kap szerepet az, hogy igenis okozhat örömet önmagában a másik ember öröme, nem, a bennem élő szentnek ilyesmire nincs is szüksége, ő önnön önzetlensége okán ad, szenvedéssel sújtja a bennem levő kicsinyes alakot, amely persze boldogan vezekel bűneiért, amelyeket aztán újra és újra elkövet, mert az okot, az értékes-felesleges közötti határ tisztázatlanságát nem szüntettem meg.
Hát ez az a jelenség, amit én áldozathozatalnak nevezek, és egyáltalán nem tetszik. Persze bevallom, nem sokszor volt alkalmam átélni ezt az érzést, mert fiatal koromnál fogva nem igazán hoztam még áldozatot senkiért - és nem is szándékozom. Viszont volt alkalmam részesülni abban az élményben, hogy valaki szembesített azzal, hogy áldozatot hozott értem. Kevés rosszabb érzés van a világon ennél. Nem elég, hogy szembesülök azzal, hogy "kaptam" valamit - ami kialakulatlan önértékelés mellett már magában nehéz dió, de ráadásul világossá teszik nekem, hogy nincs eszközöm a viszonzásra, hiszen az áldozat meghozója valóban "megszenvedett" értem - vagy legalábbis úgy érzi; nem mondhatom azt, hogy nincs szükségem arra, amit kaptam, mert ezzel a másik ember küzdelmét tenném értelmetlenné. És lehet, hogy mégis kénytelen leszek ezt mondani, mert bizony függő helyzetbe kerültem, értem való szenvedését akármeddig képes nagyítani - és velem szemben ennek fejében (szerinte) jogosan támaszt elvárásokat (tipikus szülő-szerep).
Attól tartok, hogy ez mindannyiunk életében fájdalmas pont lehet, hiszen áldozatokat hoztunk másokért, megint mások értünk, de a fene egye meg, szerintem nem érdemes együttéléseinket egymásért vállalt szenvedésként megélni társas magányunkban. Miért kellene értékként felfogni azt, ha másért teszek valamit, ami nekem nem is olyan jó?
Egyébként, ha a korábbi "lehető legjobb megoldást választom" elméletemben értelmezem az áldozatvállalás nemes aktusát, akkor bizony elég csúnya színű lesz. Ugyanis természetesen önmagamért teszem meg ezeket a dolgokat is, valamiféle belső számadást egyenlítek ki általa, akár az önmagamról alkotott képnek szeretnék jobban megfelelni, akár valami mennyei számolótáblán húzogatom a piros strigulákat. Ráadásul valami önkínzó elv alapján annál értékesebbnek tekintem cselekedetemet, minél nagyobb kellemetlenséggel járt nekem. Figyelmen kívül hagyom azt, hogy abban az emberben, akinek a szemébe mondom, hogy áldozatot hozok érte, ugyanazokat a töréseket hozom létre, amelyek ellen ezen a módon küzdök.
Az az érzés alakult ki bennem, hogy nem másért, hanem önmagamért hozok csupán áldozatot, a valódi vesztes a helyzetben áldozathozatalom áldozata, akitől elvárom, hogy erkölcsi magasztosságom előtt leborulva bármit megtegyen, amit óhajtok tőle - és teljesen összeroppanok, minden belé vetett bizalmamat elveszítem, ha ennek ellenére önálló akar maradni, és netán tőlem függetlenül óhajt döntéseket hozni.
Érdemes tehát megszűrni egy kicsit azokat a dolgokat, amelyekről úgy gondolom, valaki másért, áldozatként teszem. Szerintem egyetlen módon érdemes áldozatot hozni: akkor, ha teljesen mindegy, ki az, aki kapja, ha bárkiért megtenném - és akkor, ha nem akarom, hogy bárki is lássa, nem akarom elmondani senkinek. Igazán akkor adok jól, ha nem az jár a fejemben, hogy milyen nagyszerű az, hogy valakinek segítettem, hanem kicsit inkább szégyellem, hogy csak ennyit tudok nyújtani, szemben mindazzal, amit magamra fordítok - ennek a megszüntetésére is nagyon jó viszont a saját igényeim pontos felmérése.
Az áldozathozatallal kapcsolatban példaként a Hair című film jut az eszembe, amikor főhősünk, Claude, aki éppen bevonulni készül az amerikai hadseregbe (Vietnam idején), szemére veti (ha jól emlékszem) a néger srácnak, hogy az ő szabadságát védelmezni megy a harcba. Erre ő azzal vág vissza, hogy: értem ugyan ne tedd, mert én sem tenném meg érted!
Ha valamit valakiért megtennék, nem azért tenném, mert neki jó, hanem mert az ő öröme nekem többet jelent, mint a fáradság: tökéletesen önző üzlet, ugyanakkor érzékennyé tesz arra, hogy a cselekedet valóban boldoggá teszi-e őt, mert ha nem, akkor abba kell hagyni. Tehát mielőtt valakiért megtennék valamit, érdemes megkérdezni, hogy kéri-e ezt a segítséget. És bizony gyakran van úgy, hogy valakinek valóban többet jelent a büszkeség, mint az adomány. A legnagyobb segítség érzésem szerint az, ha valakit, még akkor is, ha nehéz helyzetben van, nem teszek még kiszolgáltatottabbá azzal, hogy támogatom, hanem partnerként kezelem, és megbeszéljük, hogyan szeretné elfogadni azt, amit nyújtani tudok, hogy a lehető legtöbbet hozza ki belőle. Ez a fajta "áldozat" már az elején sok tanulságot hoz, néha kevésbé költséges, ám jóval hasznosabb - és ami a fő: senki nem érzi áldozatnak, mert ha jól segítettem, valóban többet kapok vissza, mint amit adtam, akár javakban, akár segítségben, akár "csak" szeretetben.
| Kedves Loránd / Az örökkévalóság pillanatai / Gondolatok |
|