A most következő rész egy kulcskérdés, amiről azt hittem, teljesen természetesen gondolkodom, amíg nem találkoztam egy beszélgetés során igen merev ellenállással. A kérdés a következő: ha teszek valamit, miért vagyok igazán felelős, mire érdemes figyelnem: a szándékomra vagy cselekedetem következményeire? Melyik adja valójában tettem értékét?
Számomra teljesen természetesnek tűnt az előbbi, hogy a bennem levő szándék az igazi értékmérő, ugyanis ezt megismerhetem, fejlődhetek benne - legmélyebb szándékaim én magam vagyok. Minél jobban tudom, hogy mit miért teszek valójában (s ez lehet olyan egyszerű is, hogy ezt teszem, mert én én vagyok), annál jobban ismerem magam. Persze ez elég egyszerűsített fogalmazás, hiszen önmagam tudatos ismerete csupán stabilitásomat növeli, hogy jobban viseljem "emberré válásom" növekvő feladatait.
Cselekedetem következményének sem megjóslását, sem megítélését nem tekintem feladatomnak. Milyen alapon bocsátkozhatok feltételezésekbe, amikor a világ fizikailag megismerhető részének is csak elenyésző hányadáról tudok? Adok valakinek egy autót, amivel holnap fának ütközik. Felelős vagyok, vagy sem? Merem-e állítani bármelyiket a következmény-etika elvei alapján? Ítélhetem-e rossznak egyáltalán azt, ami történt - mert lehet, hogy a karambol megvilágosító erejű élménye hatalmas fejlődést idézett elő "áldozatomban" - esetleg azzal, hogy belehalt? Gondolhatom-e komolyan azt, hogy mindezek felmérése, belátása a feladatom ezen a világon minden egyes döntéshelyzetemben? Divatos azzal foglalkozni, hogy ezeket a dolgokat értékelgetjük, számolgatjuk, a végén az élet nem lesz más, mint tettek és következmények kusza hálója, amelynek közepén üldögélve bizonygatom magamnak, hogy azért a mérleg úgy nagyjából pozitív - hiába fulladt kudarcba sok jószándékú gondolatom. Esetleg tervezgetem "következő életem" feladatait (ami szerintem már magában is kissé problémás, mert ugyan miért kellene ragaszkodnom olyan ósdi dolgokhoz, mint a sorrendiség - a túlvilágon? Miért ne "vezekeltem volna le" évezredekkel ezelőtt tegnapi bűnömet? Vagy esetleg "áldozatom" testében éppen most szenvedtem meg érte?)
Lehet a második világháborút iszonyatos rémségnek mondani - vagy lehet azt állítani, hogy csupán a lelkek megtisztulása volt a "nagy szellemi cél", "új világrend vajúdik a Föld méhében, és ennek görcsei látszanak a világon" (valami hasonlót olvastam). Na most melyiket válasszam? Hát bocs, én mára leteszem a jó és rossz tudásának képességét, és sokkal "egyszerűbb" dologgal foglalkozom: megtalálni önmagamban azokat a dolgokat, amelyeket tisztának tartok, és azokat is amelyeket nem. Nem a világ dolgait ítélem meg, hanem saját szándékaimat - aminek alapján egy napon én mérettetek meg (ennek egy kis szépséghibája is van: addig nincs senki, akitől "igazolást" várhatok). De akkor milyen értékrend alapján ítélhetem meg tetteim következményét? (Nem mondok semmit a háborúról és azokról, akik harcot akarnak ma is a világon - bizonyára más leckét tanultak meg az emberiség eddigi történetéből, mint én. Viszont nem lennék senki helyében, akinek a kezében még mindig, ennyi évezred után is fegyver van, amit használni akar.)
Amikor valamit teszek, elég sok minden történik bennem. Először kitalálom, hogy mit szeretnék tenni, aztán cselekszem, illetve értékelek. Ebben a megközelítésben is célszerűbbnek tűnik a szándék-központúság.
Az elhatározás szakaszában ha erre figyelek, akkor elsősorban önmagamat, indítékaimat vizsgálom, ennek eredménye az, hogy az álszent, hősies tettek, "nagylelkű" áldozatok az első körben kiesnek, csak azok maradnak bent, amiket akkor is megtennék, ha nem látja, nem dícsér meg senki, ha nem veszi észre az az ember sem, akinek segítek vele. Ellenkező esetben mindenképpen valamilyen külső értékrendre festem fel azt, amit tenni szándékozom, az eredmény pártatlan megítéléséhez azonnal külső szemlélőre van szükség - akitől azonban csak dicséretet szeretnék kapni, kritikát sokkal kevésbé, mert az csökkenti "értékemet". Ahhoz, hogy egyáltalán értékelni tudjam saját tettemet, szükség van arra, hogy észrevegyék - és milyen kínos, ha ebben a helyzetben még bizonygatnom is kell igazamat, mert esetleg nem ismerik el nekem...
A tett végrehajtása során nem árt, ha értékelem a kiváltott hatást. Ha valóban szándékaimra figyelek, ez lehetővé válik, bár valóban sokkal nehezebb, mint az első pillanatban látszik. Gyakori, hogy amit teszek, fáradságot követel tőlem, és annak is okozhat kellemetlenséget, aki érdekében teszem. Ez az a pillanat, amikor felülvizsgálhatom szándékaimat, és bizony gyakran nem olyan szépek, mint induláskor gondoltam. Mondjuk segítő szándékkal fordulok valaki felé, majd egy egyre kellemetlenebbé váló beszélgetés közepén rádöbbenek, hogy saját félelmeimmel való szembenézés helyett választottam azt, hogy segítek neki úgy fordulni hozzám, hogy fájó pontjaimat ne érintse (személyes példa!). Bizony nagy dolog a segítés művének kellős közepén leállni és bocsánatot kérni segítő szándékom áldozatától - és eközben megőrizni a hitet abban, hogy képes vagyok valódi segítségre is. Itt jön be a tudatos önismeret stabilizáló hatása, de saját bőrömön (félelmeimen) tapasztalom, hogy éppen csak elég...
Ha tevékenységem során a következmények (általam rózsaszínűre festett) képe lebeg a szemem előtt, hát sokkal nehezebb a gondok felismerése. Ráadásul egyre több fájdalmat okozok önmagamnak és annak, akinek "segítek", nehezebb a hordalék, ami tovább gördít, egyre görcsösebben ragaszkodom ahhoz, hogy elérjük az áhított célt, és végre ő is belássa, hogy az jó. Aztán szép csendesen elvész az a hit, hogy az egész megérte azt a sok veszekedést, haragot, és nem marad más remény, minthogy a másik megbocsát, és elismeri, hogy jót akartam. Szerintem majdnem mindannyian őrzünk hasonló történeteket - ha nem, akkor bocs, hogy egy kicsit merészen általánosítottam magamból...
Viszont az eredmény az, hogy érzem, a másik ember a jó szándékát akarja bebizonyítani nekem a végén, ezek után én természetesen szakítok ezzel a megközelítéssel, nem a szándékaim, hanem a feltételezett következmények alapján, logikusan és igazolható módon cselekszem, így gyönyörűen megismétlem az előző kört... Ciki.
És következik az értékelés, benne két alapvető elvvel: egyrészt szeretnék pártatlan módon ítélkezni önmagam felett, ahogyan egy valódi kívülálló vagy Isten tenné - másrészt szeretném, ha "értékesnek" bizonyulnék, mert ha elveszítem önmagam értékességébe vetett hitemet, ugyan miért élnék tovább?
Így sajnos két lehetőségem marad. Az egyik az, hogy értékességemet máshová teszem, függetlenítem attól, amilyennek tetteimet, és azok következményét látom. Durva ugye? Viszont a másik megállapítás még kellemetlenebb: ha ezt nem teszem meg, tökéletesen biztos, hogy nem leszek pártatlan! Hogyan könyvelhet igaz módon egy könyvelő, ha büntetést kap a negatív számok használatáért? Elkeseredetten fogom védeni minden egyes tettemet, mert nem tudom, belső, tisztázatlan mérlegem mikor billen át mínuszba, hogy egy óvatlan pillanatomban kárt tegyek magamban (adott esetben bármilyen gondolattompító megoldást képesek vagyunk felhasználni a fanatizmustól a kábítószerig)...
Hasonlattal élve olyanok vagyunk, szándékainkkal és erőnkkel, mint a felfegyverzett harcosok egy nagyvárosban. Lehetőségeink: azt mondjuk, hogy igen, képesek vagyunk bántani egymást. Igenis okoztam, és fogok is okozni fájdalmakat. Viszont nyitott szemmel járok, és szándékom szerint szeretném ezt elkerülni. Ha utamon úgy alakul, lehet, hogy ellökök valakit, figyelmetlenségből de akár segítő kezemmel is. De nem fogom eltagadni magam elől az okozott fájdalmat, és lehetőségem szerint igyekezni fogok azt mérsékelni - vagy segíteni jóra fordítani - és talán még arra is lesz erőm, hogy el tudjak menni onnan, ha látom, hogy bármit teszek, csak ront a helyzeten. Ezt csak akkor tudom megtenni, ha azt is mondom, hogy értékem, az, hogy jó itt lennem a világon, nem attól függ, hogy milyennek ítélem meg tetteim eredményét, hanem attól, hogy mindig igyekszem meglátni a lehetőségeimet és határaimat, jó szándékom által vezetve természetesként élve meg mindazt, amit esetleg másokért tehetek.
Ha ezzel szemben megriadok minden szenvedéstől, amit okozok, akkor egyre inkább hajlok arra, hogy becsukjam a szemem, hangosan kiabáljak, hogy merre megyek és mekkora helyet kérek magam körül, beállok hangyaként menetelő sorokba, ahol közös irányítás alatt haladva viszonylag ritkán ütközöm össze másokkal (leginkább akkor, amikor rájövök, hogy nem illek igazán abba a sorba, ahova beálltam - beállítottak). És egyre nehezebb kilépni belőle, főleg minél több társamnak segítettem jó szándékkal abban, hogy beálljanak hasonló sorokba...
Mellesleg szerintem a következmény-etika az egyik legkomolyabb oka annak, hogy nem vagyunk képesek kilépni önmagunkat és világunkat egyaránt pusztító gondolati körforgásunkból. Ha ugyanis egy cselekvő értékét tevékenysége következményei alapján értékelem, akkor az emberiséget jogosan tartom bűnösnek. Bűnös lehetőségeinek kizsákmányolásában, környezete tönkretételében, fajtársait sem kímélő szüntelen tömeggyilkosságban, stb. Így ha reménykedni akarok saját értékességemben, akkor nem marad más lehetőségem, mint elszakítanom magam az "eddigiek" gondolkodásától, megtagadom az előttem járókat és valamilyen lázadás keretében új utat keresek. Csakhogy véleményem szerint ezzel nem vagyok egyedül, mert azok, akiktől most elhatárolom magam, pontosan ugyanezekkel az elvekkel indultak valamikor évekkel ezelőtt, csak "valami nem sikerült"...
| Kedves Loránd / Az örökkévalóság pillanatai / Gondolatok |
|