Nagyon sok könyv, elmélet jelent meg az utóbbi időben arról a témáról, hogy milyen erő, energiaforrás áll a rendelkezésünkre. Amit most ide leírok, az az én elképzelésem róla. Előrebocsátom, hogy ez csupán egy munkaváltozat, logikusnak tartom és ráadásul tetszik is nekem.
Amikor azon gondolkodtam, hogy hogyan is jelenik meg az Erő, a Szeretet világunkban, egy képet sikerült kidolgoznom magamban. A mi világunk olyan, mint egy papírlap... vagy inkább egy vékony folyadékréteg egy üveglapon, amit lámpával felülről megvilágítok. A lámpa folyamatosan ég, energiája állandóan éri a folyadékot, amelynek részecskéi a nekik megfelelő részt szűrik ki belőle. Az ily módon a világ részévé vált energia mozgásokat, változásokat idéz elő: ez maga az élet. Az ember ebben a képben természetesen része a világnak, energiát vehet fel bárhonnan.
Így elég egyszerűnek látszik, hogy energiafelvétel a légzés, a táplálkozás, de energiát lehet meríteni egy helyből, egy kristályból - bármiből. Viszont annak az energiának, amit így, a fizikai világ közvetítésével veszünk fel, "tulajdonságai" vannak - erre épül például a különféle kristályoknak tulajdonított más-más hatás. Elképzelhető tehát ezen a szinten a dualitás: lehetnek az energiának (ami a Szeretet egyetemes jelenlétének fizikai megjelenése) negatív hatásai is, bizonyos erővel lehet diszharmóniát kelteni valakiben.
Az erőkkel foglalkozó könyvekben nagyon sok helyen találkoztam a félelemmel, sötét erőkkel, ezek harcával, ami nem illett bele az én felfogásomba. Soha nem éreztem úgy, hogy nagyobb védelemre lenne szükségem, mint amivel rendelkezem: azzal, hogy a tiszta Erő állandóan jelen van bennem, életben tart és haladni segít. Ez nem jelenti azt, hogy soha nem félek, hiszen a félelem természetes érzés, életbenmaradásom egyik legfontosabb eleme. Ha az ember, mint természeti lény nem félne a fájdalomtól, nem tanult volna semmit az evolúció során (ha jobban tetszik a teremtéstörténet, akkor mondjuk így: nem lenne semmi késztetése az egészséges életre), ha nem lenne fájdalom, nem érezné fontosnak azt, hogy vigyázzon testére, ha nem félne a haláltól, akkor inkább meghalna, mintsem egy kellemetlen helyzetet vagy fizikai fájdalmat vállaljon. Folyamatosan döbbenek rá, mennyi önpusztító gondolat jár-kel a fejemben, ha nem félnék a haláltól, már régen nem élnék... Szóval félek, de távol álljon tőlem, hogy ezt az érzést rossznak tartsam. Egy szép napon meg is fogok halni, de ez nem szerződésszegés lesz a világ részéről, hanem ugyanúgy a harmónia és Szeretet megnyilvánulása, mint a születésem.
Vannak a világon olyan dolgok, erők, amelyek képesek engem kibillenteni az egyensúlyomból, vannak, amelyek elpusztíthatnak, de felesleges a fájdalomtól, haláltól való félelmemben ezeket az erőket negatívnak bélyegezni és ellenük rám pozitív hatású erőkkel kétségbeesetten védekezni. Ezzel természetesen nem azt mondom, hogy a nekem jó, engem erősítő emberek, erők, egyebek keresése hiba, sőt. A fejlődésnek komoly feltétele, hogy felismerjem gyenge pontjaimat olyan erők, emberek segítségével, akik fájdalmat tudnak okozni nekem - és megtaláljam magamban vagy környezetemben azokat a lehetőségeket, amelyekkel stabilizálni tudom magam.
Valahogy úgy tudom ezt elképzelni, hogy a tiszta erő természetes módon ér engem, mint a világ minden egyes pontját, ebből a világban én a nekem megfelelő, velem harmonizáló részt tudom megjeleníteni. Ennek a rendszernek már vannak gyenge pontjai, és amikor megsérül, bizony szükség lehet arra, hogy külső forrás segítségével állítsam helyre a stabil állapotot. Viszont ha a sebet nem rejtem el önmagam elől, igény támad bennem arra, hogy megváltozzak, erő-megjelenítő rendszerem úgy alakuljon át, hogy az eddig rám veszélyes hatás ne okozzon problémát. A végeredmény az, hogy erő-rendszerem nem védekezik az adott hatás ellen, hanem átalakul olyanná, hogy az ne jelenjen meg benne, vagy ne bontsa meg harmóniáját.
A védekezés mögötti félelem attól, hogy "pajzsomnál" erősebb az ellenséges "lándzsa" egy nem túl szerencsés gondolati sémát rögzít, ráadásul mivel a tanuláshoz szükség van a fájdalomra (ezért az Erő bizony segíteni fog annak megtapasztalásában) - mindig előbb a "vesztes"-tudattal kell megbirkózni, csak utána jöhet a helyzet elemzése. Ezért szimpatikusabb a fenti elmélet.
Na most én itt felvázoltam egy érdekes ötletet, de jogos a kérdés, hogy ha ilyen hatalmas erőkkel bírunk, ugyan miért nem tudunk róla. Erre egy nagyon egyszerű képem van (budapesti lakosok előnyben): a Duna. Átmegyünk rajta hídon, alatta metrón, fürdünk benne (ha van még tiszta része), hajózunk rajta. Mindennap ott van, hétköznapi, szürke, semmi különös. Ha megkérdezem, láttad-e a Dunát, azt mondod, láttam, persze, és akkor mi van... Pedig ha belegondolok: irdatlan tömegű víz halad benne valami elképesztő, hatalmas erővel. Ki tudná vajon azt mondani neki, hogy állj meg egy ezredmásodpercre, kérlek? Játszi könnyedséggel mosná el a várost, ha kisétálna a medréből (csak ne legyen ez a mondat prófécia egy esetleges bősi gátszakadás esetén...). Vajon látod benne mindezt, amikor nap mint nap rápillantasz? Szóval nem mondom azt, hogy a fenti elmélet igaz, azt viszont igen, hogy nem kötelező tudomásul venni egy mégoly hatalmas, mindennap látott erőt. (Apropó, ahogyan ma használjuk belső erőnket, az körülbelül megegyezik a víztározó-építő, folyamszabályozó hozzáállással, és sajna a mellékhatásai is nagyon hasonlóak. Hogy is van az a bizonyos: "Amint fent ugyanúgy lent" mondás...?)
Erőkkel kapcsolatban gyakran olvastam auráról, annak bonyolult rétegeiről, kölcsönhatásaikról és hasonlókról - aztán egyszer összeírtam, hogy mi az benne, amit én érdekesnek tartok. Engedek szívből jövő lustaságomnak, és idemásolom ezeket. A fene! Nem találtam meg őket, úgyhogy kénytelen leszek újat szülni.
Szóval előre leszögezem, nem vagyok tudatos látó (hogy ezt miért így írom le, a látásról szóló részben kiderül), nem foglalkozom azzal, hogy valaki körül milyen színeket, alakokat miért látok és mit lehet ezekkel kezdeni. Ezt a kérdést is alapvetően elméleti oldalról közelítem meg. Jellemzően három részre tudom szedni az embert: fizikai, érzelmi és gondolati működésre. Ezek közül a két szélső jól megfogható, körülírható, hiszen az egyik a test fizikai állapotához kapcsolódik, a másik a tudatban felépített én-képet, világképet jelenti (ez a kettő, ha jól megnézem, ugyanaz), míg a kettőt összekötő érzelemvilág folyamatos változásban levő hullámzás.
Olyan ez a három, mint a tűz, a fizikai réteg a fadarab izzó parazsa, a fához (a tűz "fizikai teste") simul, követi azt, a fa alakja, állapota nyomon követhető rajta. Az érzelem a kissé megfoghatatlan hő, amelyet az égés kelt, ezzel melegítjük vagy égetjük meg azt, akit szeretünk, akit közel engedünk önmagunkhoz. A tudat pedig a láng, a fény, amellyel kapcsolatot teremtünk egymással, és néha elnyomjuk egymás fényét.
Elképzelésem szerint ezek a rétegek alkotják erő-lényünket, ez a rendszer jeleníti meg a Szeretet általunk képviselt formását ebben a világban. Szűrőként működik kifelé, de "befelé" is. Én jelenlegi állapotomban nem a tiszta szeretetet adom át a világnak, hanem azt, amit én adni tudok - ugyanakkor hozzám sem jut el a teljes Erő, - ha úgy tetszik, isteni erő, tudás - hanem csak annyi, amennyit felfogni képes vagyok. Gondolkodásom, önmagamról és a világról formált képem komoly határt szab annak a tudásnak, amelyet az adott pillanatban jól használni képes vagyok, ennél minden pillanatban egy kicsivel több erőt kapok. Ez okozza érzelmi viharaimat, amelyek erősen befolyásolják azt, hogy testem hogyan jut energiához. Véleményem szerint ez a legfontosabb dolog, amit tudnom kell testem energiarendszeréről.
Akkor, amikor a belső réteg, a valós világban elfoglalt hely és szerep harmonizál, egységet alkot a magamról alkotott képpel, akkor a kettő között csendesen, nyugodtan hullámzik az érzelem. Ennek töréseit, diszharmóniáját az okozza, hogy gondolati világunk nem felel meg a valósnak, csalódunk magunkban és másokban egyaránt, olyan helyzetekbe kerülünk, amelyeket gondolatrendszerünkkel nem tudunk kezelni - illetve olyan gondolataink támadnak, amelyeket nem tudunk a valós világban érvényesíteni, és kész: ingerültek, dühösek, feszültek vagyunk, amíg a két világot egymáshoz nem faragjuk. A tartós diszharmónia, a "lenyelt" állandó problémák folyamatos negatív rezgést kelt, ami a két szélen meg is jelenik fizikai vagy lelki betegségek formájában.
Ráadásul ez az egész elmélet persze szépen alátámasztja az önszeretettel kapcsolatos eszmefuttatásomat is - naná, ha lúd, legyen kövér. Ugyanis az erő rám eső része az enyém. Nem adhatom át másnak, nem szórhatom szét a szegény rászoruló emberek között: hiszen nekik is megvan a sajátjuk! Megbillent társamat visszalökhetem normális kerékvágásába - vagy éppen kibillenthetem belőle, de fogni, húzni nem érdemes. Viszont ha magammal törődöm, fizikai testem harmóniába hozom, akkor tisztán, füstmentesen, egyenletesen fog izzani, amíg a fa kitart, utána csendesen elhamvad.
Gondolati rendszerem fénye valós állapotot tükröz, evilági lehetőségeimnek megfelelő maximumot mutathatom, és nem csapok be senkit, nem rejtek el semmit magamból, de nem is mutatok többet, nem versengek senkivel.
Így hő, amit termelek, vonzó, de nem húzok magamhoz senkit, mert lehet, hogy megégetem jószándékom ellenére, inkább hagyom szabadon bóklászni körülöttem, és elmenni, ha már nincs szüksége rám. Nem lepek meg senkit a füst mögül kicsapó lángnyelv forróságával (nem ismerős, amikor valakivel beszélgetve hirtelen kemény érzelmi töltésű kirohanással találkozol?), sem a csalóka fénnyel, ami mögött nincs meleg (a szeretetről, elfogadásról prédikáló öndicsérő szöveg után meglepő ridegség. Például remélem, senkit nem ér meglepetésként, hogy kedvelem a sötétkéket és a feketét, továbbá imádom a kardokat...)
| Kedves Loránd / Az örökkévalóság pillanatai / Gondolatok |
|