Elöljáróban egy kis indoklás a címre vonatkozóan. A most következő címeket valamikor azért írtam ide magam elé, mert a teljes képbe szervesen illeszkednek. Ugyanakkor nem vagyok sikeres gyógyító, látó vagy hasonlók - inkább úgy fogalmaznék, hogy néha történnek velem dolgok, amelyeket nehezen teszek helyre. Ami idegesítő, hogy mindezen hiányosságaim ellenére elég határozott véleményem van a dolgokról (bár valójában ez a furcsa kombináció teszi lehetővé számomra egy ilyen könyv megírását). Kicsit gunyorosra sikeredett tehát a cím: sikertéma, mert felkapott, tele van vele a könyvespolc, és mégis... Minek? Én nem lettem gyógyító, látó attól, hogy könyveket olvastam, és szerintem nem vagyok ezzel a fogyatékossággal teljesen egyedül, mert akkor talán kicsit másmilyen lenne a világ. Nem érdekel, hogy az író milyen lényekkel milyen viszonyban van, milyen energiákkal bánik (amiben - tisztelet a kivételnek - ő az egyedüli, különleges, isteni). Tegye a feladatát, ha azt mondja, hogy ismeri. Azzal, hogy engem "felvilágosít", nem megyek sokra, mert ha hiszek neki, akkor csökkenti a saját megismerő képességembe vetett hitemet, sablonokat ad, ráadásul kicsinek és tudatlannak érzem magam mellette. Ha meg nem hiszem el, akkor nem sokat nyertem azzal, hogy megvettem a könyvét.
Na és akkor jogos a kérdés, hogy mi jogon teszem hozzá a magam kis kupacát az össznépi ... komposzthoz? Csak. Azt hiszem, már enyhén unalmas lehet, hogy állandóan erre hivatkozok: ez a kukac a horgon. Gondolatjátékok, "elemzés-féleségek" szedett-vedett stílusban, csak azért, hogy valahol eljusson hozzád a mód, ahogyan gondolkodom - persze Isten őrizzen attól, hogy kritika nélkül átvedd - a hozzáállás. A düh, a szabadságvágy - bár ez vezet a legteljesebb szolgasághoz: a felismert sors tudatos megéléséhez... illetve vezetne, ha meg tudnánk ismerni, de a poén az, hogy mindig változik, ahogy változunk. Isteni ajándék a méltó tanítványnak, de pokollá is tehető, ahogy a mellékelt ábra (világ) mutatja...
Hehe. Az ördög sem mossa le rólam a szándékosság vádját, de azt hiszem, jól demonstráltam az előző bekezdés hamisságát. Kicsit úgy tűnt, mintha tudatosan nyúlnék át a könyv keretein, pedig semmi közöm hozzá. Valójában csak írok és csodálkozom, hogy mennyire nem arra figyelek, amit címnek felírtam - ha ez bárkinek is tetszene vagy jót tenne, szóljon...
És most hősünk emberfeletti (legalábbis a sajátját láthatólag meghaladó) erőfeszítést tesz arra, hogy legalább pár szót ejtsen arról is, ami a cím alapján elvárható... (lelki szemeim előtt megjelenik a Made is USA reklámműsor, fogpaszta mosoly, gépi tapsvihar és távvezérelt, de boldog sikkantások; a spirituálisan teljesen feltöltött műsorvezető bólint ... UUHHHHH!) Honnan a manóból szedem ezeket a hülyeségeket? De bizony isten benne hagyom, annyira tetszik!
Szóval valamikor feljebb írtam arról, hogy milyennek tudom elképzelni az emberi testet, ha egy kicsit elvonatkoztatok a hétköznapi módon megtapasztalható résztől. Ebben a képben tudom egy kicsit nekem jobban tetsző módon értelmezni a betegségeket is.
A fizikai testet is jellemzik energiaáramlatok, rezgések, és ezt nem azért mondom ilyen magabiztosan, mert valakinek elhittem vagy én magam ennek szakértője vagyok, egyszerűen csak logikusnak tűnik. Évezredes múltra tekintenek vissza ugyanis azok a módszerek, amelyek porhüvelyünk ilyen alapokon történő tatarozgatásán alapulnak, és bizony régebben a sikertelen gyógyító gyakran lett egy fejjel rövidebb. A természetes szelekció, amelyben fennmaradt az akupunktúra (amely a fizikai test belső energiaáramlásainak befolyásolásán alapul), a hang, szín, aromaterápia, homeopátia (amelyeket úgy tudnék összefoglalni, hogy a test rezgéseinek harmonizálásán, anyagi beavatkozás helyett információátadáson alapuló beavatkozás) - számomra elégséges bizonyítéka annak, hogy a hátuk mögött levő elmélet - még ha nem is lenne minden részletében igaz - használható módon modellezi az emberi testet.
Ezek alapján tehát az ember fizikai testének működése közvetlen módon kapcsolódik a meridiánokban keringő energiához, a benne levő anyagok (információk?) rezgéséhez. Ha ezt megfejelem azzal, hogy gondolatai, érzelmei hasonló módon energia, rezgés formájában is modellezhetők, akkor természetes következtetésként adódik, hogy ezek a rendszerek hatnak egymásra. Nem az tehát a kérdés, hogy van-e köze szellemi, érzelmi állapotomnak fizikai testem problémáihoz, hanem az, hogy mit tudok ezzel a kapcsolattal kezdeni, hogyan tudom megismerni és építő módon felhasználni.
Első következtetés, hogy fizikai állapotomnak nem szenvedő áldozata, hanem részese vagyok. Fogalmazhatnék úgy is, hogy oka, de ez a felhangjai miatt kicsit erős lenne. Ugyanis általában ha például felelősnek nevezem magam valamiért, akkor belül nem azt értem, hogy örömmel vállalom a feladatot, amivel szerintem én tudok a legjobban megbirkózni, hanem azt, hogy baj esetén engem fognak megbüntetni. Mindenemért - jelen esetben fizikai testem állapotáért is - az előbbi módon vagyok felelős. Energiarendszerem az enyém, megváltoztatására én vagyok a legmegfelelőbb az egész kerek világon, tehát felelős vagyok érte. Ha beteg vagyok, abban bizony nekem is részem van, felelős vagyok azért, hogy tőlem telhető mértékben javítani igyekezzek állapotomon - viszont nem érdemes "bűnösnek" kikiáltanom magam állapotom miatt.
Ez azt hiszem ma nagy divat, legalábbis számos olvasmányban találkoztam azzal, hogy szegény pácienst a "gyógyító" lehordja, hogy miért teszi ezt és ezt önmagával. De hiszen ez is természetes! A "gyógyító" sem akar beteg lenni, és ebbéli hitét nagyban megerősíti azzal, hogy a "beteg bűnös", azért van rossz állapotban. (Most volt a rádióban egy telefonos beszélgetés arról, hogy a pesti sorozatgyilkos kiket öl meg, és volt, aki azt mondta, hogy az áldozatok valami bűn miatt megérdemelték sorsukat, haláluk az isteni igazságszolgáltatás része. Az, hogy a másik emberrel mi történik, nem az én ügyem, az ő számlája, viszont engem megnyugtat a tudat, hogy én bűntelen vagyok, engem nem lőhet le holnap ugyanezen igazságszolgáltatás nevében senki. Pedig ha magamba nézek, bizony bármikor lehetnék ugyanilyen alapon áldozat...)
Minek volt ez a kis kitérő? Talán azt akartam vele mutatni, hogy mi rejlik a felelősség fogalma mögött. Mindnyájan felelősek vagyunk testi, lelki egészségünkért, de nem vagyunk "bűnösök", ha felbomlik az egyensúly. Ezt azért halljuk mégis olyan gyakran, mert a beszélő önmagának igyekszik bebizonyítani, hogy vele ilyesmi nem történhet, minél nagyobb meggyőződéssel teszi, annál nagyobb a mögötte rejlő bizonytalanság. Legalábbis amikor én ilyen okoskodáson kapom magam, ez szokott lenni az ábra.
Szerintem érdemes tehát minden testi problémát megnézni kicsit más szemszögből is, és megtalálni mögöttük azokat a pontokat, amelyek pozitív változáshoz vezethetnek, olyan lehetséges okokat, amelyeken képes vagyok változtatni. Például nekem nem túl jók a fogaim. Kereshetnék mögötte magasröptű okokat (pl.: sokat rágódok dolgokon) - ez valószínűleg igaz, és érdemes elgondolkodni rajta. Mondhatom azt is, hogy voltak rossz élményeim a fogászattal kapcsolatban, ezért félek elmenni fogorvoshoz - ez igaz, de attól, hogy valaki mást felelőssé tettem, még nem lettek jobbak a fogaim; ugyanakkor a félelem, az általa kiváltott belső zavar, szembesülés saját kicsinyességemmel, sebezhetőségemmel jó lecke. Tenni viszont nem tehetek mást, minthogy kipróbálok fogorvosokat addig, amíg valakit nem találok, akiről el tudom képzelni, hogy a megfelelő időközönként elmegyek hozzá ellenőrzésre akkor is, ha éppen nem fáj, meg persze azonnal, ha elkezdi. Ezek után lehet filozofálni.
Kicsit végre eltávolodva dicsfényben tündöklő személyemtől általában ezeket az utakat szoktuk végigjárni szerintem, ha valami bajunk van: először lelkem megnyugtatására keresek valami nagyon elvont indokot. Aztán amikor éppen nem tudom fenntartani emelkedett hangulatomat, mert fáj, és félek, akkor valaki külső bűnbakra vadászom. A megoldást viszont az jelenti, hogy keresek egy olyan valós helyet, embert, aki nem csak az adott pillanatban tud megfelelő segítséget nyújtani, hanem tartós megoldást jelenthet hasonló esetben. Legalábbis ha eljutok eddig a szintig.
Arra, hogy milyen mélyebb indokot érdemes keresni fizikai problémám mögött, elég sok könyv létezik már, de szerintem néhány példa után saját magunk is tudunk okot keresni, mert a legzavaróbb az egészben szerintem az, hogy a testnek túlzottan is egyértelmű a szimbólumnyelve. Ha nekem mondjuk a gyomrommal vannak gondjaim, akkor lehet, hogy gyakran emésztem magam (de okos ez a magyar nyelv!) - csakhogy mivel ez a legfőbb problémám, semmi kedvem szembesülni vele. Azért kénytelen drasztikus fizikai formában jelentkezni, mert gondolati szinten hosszú ideje nem vagyok hajlandó vele foglalkozni, megtalálni és feloldani az okát önmagamban - ugyanakkor elvárom az orvostól, hogy "meggyógyítsa" a szervezetemet, ami rosszul működik. Pedig az csak az általam szabott feltételek között igyekszik a legjobban működni, de hosszú távon ő sem bír el mindent.
Csak el ne felejtsem mindezen gondolatsor közben, hogy nem csak testem, hanem lelkem, feszültségeim is logikusan működő rendszer részei, állandó feszültségeim oka olyan belső törésben keresendő, amelynek felvállalása eddig sokkal nagyobb megrázkódtatást jelentett volna, mint mondjuk egy gyomorgörcs. A betegség, gyengeség, félelem, esetleg a halál lehetősége olyan élmény, ami képes kirántani engem a megszokott gondolati körömből, olyan állapotba, amikor kevésbé fontos hétköznapi énképem minden áron való fenntartása. Lehet, hogy éppen most tudok önmagammal olyan szinten szembenézni, hogy fizikai problémám gyökerét végre megláthatom, és mégsem tör össze. Például az elveim és valós tetteim közötti széles szakadékkal egészséges állapotban szembesülve lehet, hogy hősnek tartanám magam azért, mert eldobom magamtól értéktelennek talált életemet - ugyanez kínlódva és hosszabb ideje szembenézve lehetséges halálommal, megtapasztalva a rettegést, egészen másként hat. Képes lehetek életemet végre-valahára önmagában értékesnek látni, függetlenül valójában teljesíthetetlen elveimtől, amelyeket most talán tudok majd egészséges kritikával szemlélni.
Visszatérve tehát a jelekre, ha sok mindent "lenyelek", nem marad hatás nélkül. Ha sokszor megy el a fülem mellett valami, lehet, hogy nem a hallójáratokkal kezdődött a baj. Ha valaki akkora szemüveget visel, mint én, nem biztos, hogy szeretné látni mindazt, ami előtte van. Van, aki a szívére vesz dolgokat, vannak rosszmájúak, mások gerincesek, nyakasok. Ugyan mit kellene ezt tovább részletezni? A legegyszerűbb módszer, hogy úgy tekintek magamra, mint egy tökéletes lényre, rögtön kiáltani fog az eltérés, azzal már csak játszani kell (mit hordok elöl, mit rejtek magam mögé, mi a jobb oldalam - és mi a bal, és így tovább).
Viszont érdemes minden ilyen megállapítással nagyon óvatosan bánni, hiszen csak kitalálom őket, válasszak hát olyat, ami segít nekem előre lépni - és jó, ha fenntartom a tévedés lehetőségét. Mások elemzésével kapcsolatban csak egy dolgot jegyeznék meg: csakis a megérzésekre érdemes támaszkodni, a logikus elemzések túl sok tudatos elemet tartalmaznak - erről a következőkben még firkálok; továbbá a megérzés lehet tökéletes, az viszont, aki értelmezi, hibázhat ennek során. Ha erős érzés merül fel, ami alapján egy mozdulat, szó, tett fontosnak tűnik, lehet követni - viszont az egészet előtte, közben vagy utólag kielemezni nem szükséges, a belső fejlődés jele az egyre tisztább, teljesebb érzés, nem a briliáns gondolatsor.
| Kedves Loránd / Az örökkévalóság pillanatai / Gondolatok |
|