A látással kapcsolatban két dologról beszélhetek, az egyik a fizikai szem látóképességén felüli látás (felkapott szavak: auralátás, léleklátás, szellemlátás). Sajnos nem tudom pontosan, ki mit ért alatta, nekem (szokás szerint) van erről egy kis elképzelésem, amit majd idehegesztek. A másik, engem jobban érdeklő fele a látás fogalma, amikor nem teszem elé azt, hogy "fizikai" vagy "aura" látás, az értem alatta, amit a világból bármilyen módon felfogok.
Kezdve az elsővel már megint elég egyszerű következtetés formájában jelenik meg az, hogy létezhetnek más érzékelő-képességeink is, mint a fény adott hullámhossz és erőtartományának felfogása. (Olyan szép, kerek rendszert alkot kicsi kobakomban az egész, hogy vagy tényleg használható, vagy az egészet egy kupacban el kell dobni. Persze mivel én csináltam azért mert nekem tetszik, semmi humorom elszórni... Semmi gond, ez csak egy kis öndicséret így menet közben, mielőtt túlzottan tudományossá válna az egész...)
Nos, tehát ha eddig nem tévedtem el valahol, akkor annyit tudok mondani az emberről, hogy azon felül, amit mondjuk egy buszon látunk belőle, rendelkezik némi energiamezővel is. Ezt állítólag megfelelő mágneses térben még fényképezni is lehet (szóval olyan szerkezettel, ami materialista gondolkodásomhoz közelebb áll, mint mondjuk az inga, ahol a "műszer" maga az ember). És ha nekem van egy energiamezőm, meg neked is van egy energiameződ, akkor a teljesen konzervatív fizika is azt mondja, hogy ezek valamit csinálni fognak egymással.
Ne mondja nekem senki, hogy nem borsódzott még a háta valakitől. Hogy nem érezte még soha valakinek a jelenlétét, tekintetét, esetleg azt, hogy valahol "megfagyott a levegő". Hogy nem látott még soha senkit "ragyogni", "vibrálni" vagy "magába roskadni" (ez a magyar nyelv!), és így tovább... (illetve mondhatja bárki, de azért nem hinném, hogy van ilyen).
Megint inkább az a kérdés, hogy miért csak ennyit érzékelünk a másik emberből, emberekből, hiszen két egymáshoz közel levő energiamező esetén az egyik mező változása törvényszerűen váltja ki a másik arányos változását - ez megint csak elemi fizika. A kulcs szerintem az arányos változásban van. Energiamezőm pillanatnyi egészségi, szellemi, érzelmi állapotomat tükrözi. Normális esetben hétköznapi feszültségszintemnek megfelelő alapzaja van - ami általában nem is csekély. Ha egy jól karbantartott, csendes motoron ülök, akkor a mellettem haladó jármű hangjából is többet hallok, míg ha az enyém csörög-csattog, akkor éppen elég bajom van azzal is. Ráadásul jellemzően nem vagyok nyitott a másik emberre, aki például a buszon szuszog mellettem, sőt! Az érzékenység tehát nem csak attól függ, hogy általában mennyire vagyok feszült, hanem attól is, hogy az adott pillanatban az adott személyre mennyire kívánok "ráhangolódni" (magyar nyelv!). Jellemző kapcsolatainkra, hogy szemellenzőn át figyelem a másikat, és elfogadom azt a képet, amit bennem kelteni akar (még lesz erről szó a kommunikációnál), kevésbé figyelve az éppen kiváltott hatásra. Főleg, ha nem harmonikus a kapcsolatunk, mert ilyenkor direkt szűrőket veszek fel, hogy ne érjen el hozzám a másik ember fájdalma - amit éppen most okoztam azért, mert ő ugyanilyen módon megbántott engem...
Jópárszor tudatosodott bennem utólag az, hogy mit tehettem volna valakivel kapcsolatban, ami az adott helyzetben mindkettőnknek jó lett volna, ha nem zárom el magamtól azt az érzést, amit keltett bennem.
Az auralátás szerintem ennek az élménynek látásként való tudatosítása, ám persze több is ennél, hiszen nem csak a fizikai energiaszint "mennyiségi" méréséről van szó akkor, amikor képesek vagyunk hagyni, hogy a másik ember hasson ránk, energiamezejében gondolatai, érzelmei is ott vannak, amit szintén megérezhetünk. Ez is logikus: ha egy fizikai állapot bizonyos energiaállapotot hoz létre, ami egy másik emberben hasonlót indukál, akkor a "felvevő" következtethet az "adó" fizikai állapotára. Miért lenne más a helyzet a gondolatokkal, érzelmekkel?
Félelmetes lehet az a gondolat, hogy nyitott könyv lehetek egy másik ember számára - de valahol ez is természetes, hiszen legféltettebb titkaim ugyanazok a dolgok, amikkel kapcsolatban a leginkább vágyom arra, hogy valaki segítsen megoldást találni. Nagy szerencsém csak az, hogy akik általában körülöttem vannak, ugyanígy érzik magukat, és semmi szükségük nincs arra, hogy az én bajaimmal szembesüljenek - közös megegyezéssel őrizzük egymás titkait...
Elképzelésem szerint ha megérintünk, megközelítünk, vagy akár csak felidézünk valakit, abban a pillanatban bármekkora mennyiségű információt közölhetnénk egymással - de ebből természetesen annyi valósul meg, amennyire az adott pillanatban mindketten nyitottak vagyunk. Ugyanakkor olyan ez, mint a hologram, amelynek minden darabkájában látható a teljes kép, csak halványabban, elmosódottabban - így természetesen érdemes megérinteni, minél közelebb lenni a másik emberhez, nem csak magasztos lelkiállapotban rágondolni... ami mellesleg az önbecsapás egyik gyönyörű formája, mert úgy könnyű embertársaimat szeretni, hogy nem könyökölnek a bordáimba, nem cigarettáznak az orrom alatt, nem kiabálnak, nem akarnak és várnak el tőlem semmit, egész általában csendesen és jól viselkednek... a gondolataimban.
Azt hiszem, valahol itt tudok kapcsolódni a látás nagyobb fogalmához, mindahhoz, amit a világból - konkrétan egy másik emberből felfogok. Most jut eszembe, hogy ezt alighanem már beleírtam ebbe a könyvbe (van rossz oldala is annak, hogy több mint egy éve kotlok rajta...), sebaj.
Olyan sok helyen jelenik meg az, hogy emberek látóvá szeretnének válni, időben, térben többet tudni, másik emberbe belelátni. Megint alapkérdéssé vált, hogy most akkor hibás a működésem, fejletlenek a látnok-izmaim, azért van ez így, vagy éppen ellenkezőleg nagyon helyes, és valahol általam szabott mérce szerint látok pontosan annyit, amennyire szükségem van. Szokás szerint választom az utóbbit, ami gondolkodásom átalakítása mellett ígéri az éppen szükséges lehetőségek kialakulását, szemben azzal, hogy kitalálom, mi kell nekem, és küzdök megszerzéséért.
Véleményem szerint arra, hogy egy másik embert - akár legközelebbi ismerősömet - jobban megismerjem, nincs szükségem semmilyen különös képességre, csak néhány egyszerű eszközre.
Az egész ott kezdődik, hogy (ismétlés a dudás anyja...) úgy tekintek magamra, mint egy tökéletes lényre. Nem Supermanra gondoltam, hanem Istenre. Erős, ugye? De ha jobban megnézem, ez nem elbizakodottságra, hanem felelősségérzetre sarkall, nem mások fölötti hatalmat, hanem belső erőt jelent. (Ha finomabb akartam volna lenni, Isten tökéletes teremtményét mondtam volna, de erre is felhördülhet bárki, ugyanakkor ahol a rész-egész viszony olyan kevéssé tisztázott, mint a Teljes Lény esetében, akkor mit jelent a teremtő és a teremtett különbsége? Színtiszta agymenés, felejtsd el...) Szóval itt vagyok én, a csodálatos lény, a lámpa - és mégis néha milyen sötét a fényem... Mi húzódik meg azok mögött a dolgok mögött, amit mondok, teszek? Mi az, amit a kirakatba teszek, amikor valamit palástolni akarok? Hogyan jelenik meg mozgásomon, hangomban, szememben, szavaimban a bizonytalanság, félelem? Mit takar magabiztosságom, fölényességem, mit rejteget zavarom, figyelmetlenségem? Kegyetlen éles dolog tud ez lenni, az Isten-játék hátulütője a könyörtelen mérleg, amire teszem magam vele. Amit kapok érte, az egyfajta egyensúly a látásban. Nem lesz tévedhetetlen senki, de nyitottá válhat azokra a pontokra, ahol hajlamos becsapni magát.
No ezt a játékot lehet kifelé is fordítani. Akivel éppen beszélek, tökéletes lény, pont olyan, mint én, Isten lakik benne is. Ha emlékszem még, milyen problémáim milyen alakban jelentek meg rajtam, lehet, hogy furcsa érzéseim támadnak. Nem kell vesébe látnom, egyszerűen saját jeleimet felismerhetem a másik ember viselkedésében - ha valóban nyitott vagyok rá. Jó vicc, de logikusnak tűnik: egy másik embert pontosan annyira ismerhetek meg, amennyire önmagamat ismerem, ennek határt egyedül az szabhat, hogy mennyire vagyok rá valóban kíváncsi. Hasonlatként: egy mérés maximum annyira lehet pontos, amennyire maga a mérőműszer, ezen felül csak attól függ, hogy mennyire jól csatlakoztattam a mérendő dologhoz.
És akkor hirtelen értelmet nyernek elejtett szavak, feltűnnek korábban véletlennek gondolt hangulatváltozások, szavak, értelmet nyer a tekintet, a hangsúly, magyarázatra találnak a hirtelen indulatok. Mint a mesében, ugye? Hát persze nem így van, mert ez nem hirtelen átalakulás, hanem folyamat, ahol az önmegismerésnek határt szab a belső nyitottság is. Kicsit másképp látok dolgokat, értelmet nyer néhány mondat. A továbblépéshez viszont szükséges az, hogy megváltozzak, másként értékeljek dolgokat, máshogyan forduljak (például) ahhoz az emberhez, akit éppen csak elkezdtem megismerni. Az átalakulás, feszültségek oldódása megrekedhet ezen a szinten, rövid ideig "jól megvagyunk", aztán, mivel a falakkal semmi nem történt, visszaesik a nyitottság is. Viszont ha meg tudom beszélni az átalakulást, az egymásra ismerés örömteli időszakában mélyebbre tudok nyúlni, akkor új szint alakulhat ki a kapcsolatban, valóban kíváncsiakká válhatunk a másik emberre, ami lehet, hogy újabb konfliktusokhoz is vezet, aminek megoldása egyedül a kommunikáció nyíltságán múlik. Ja, az öröm forrása pedig szerintem az, hogy a gondolkodás fejlődése harmonikusabbá teszi lényünket, nagyobb erő felvételére leszünk képesek. És jót tesz az arcbőrnek is...
Jelen állapotunkban azonban túl sok belső értékrendi problémával küzdünk, túl sok emberrel vagyunk feszültségekkel terhes kapcsolatban, ezért természetes, hogy valójában nem kívánunk látni, nem szeretnénk további gondokat a nyakunkba venni. Ha látásról van szó, akkor inkább szeretnénk megmondani, hogy mi legyen az, amit látni akarunk, hogy információtöbblet birtokában jobb pozícióban élhessünk a többi ember között - elkerülve ugyanakkor a fájdalmakkal járó belső átalakulást. Ez azonban egy olyan üzlet, amelyet saját jól megfontolt érdekünkben nem tudunk megkötni önmagunkkal, s ha mégis új képességek megszerzésén gondolkodunk, nem árt szem előtt tartani, hogy árát: a szembesülést rejtett, elfeledettnek hitt töréseinkkel, fájdalmainkkal, mindennapjaink szürkeségével, szerepjátékaival nem fogjuk elkerülni.
Legalábbis remélem, különben hamar elszaporodnának a magabiztos, megingathatatlan isteni bölcsességben lubickoló világjobbítók.
| Kedves Loránd / Az örökkévalóság pillanatai / Gondolatok |
|