(Kétéves szöveg, de nem sokat veszített aktualitásából...)
Körülnézünk a világban - gépeink, társadalmunk biztosítják, hogy hatalmas mennyiségű információ fog rendelkezésünkre állni - és egyetlen kérdés vetődik fel bennünk: Istenem, hogy engedheted ezt? Önmagunk, családunk, munkahelyünk légköre, anyagi helyzetünk, az ország gazdasági mélyrepülése (lassan már víz alatt...), politikai ...hm...; a világ háborúi, igazságtalanságai, gazdasági egyenlőtlensége ... rövid a felsorolás.
Az ember technikai fejlődése hatalmas szintre jutott, szellemileg viszont... van mit tanulnunk bölcsességben akár egy afrikai törzs sámánjától. Mintha a tudás birtoklása fordítottan lenne arányos a lélek fejlettségével. Pedig nem kellene, hogy így legyen. Két hasonlat jut eszembe most erről a világról.
A rádió. Gyermekünk minden tevékenysége közben rádiót hallgat, bármit csinál, bekapcsolja. Nem figyel rá különösebben - hiszen akkor rájönne, hogy csak zavarja őt feladata teljesítésében - csak szól. Hiába szólunk neki, nem érti, hiszen megszokta már, a csend zavaró fülének, nem tud mit kezdeni magával. Egyetlen megoldásunk marad, kényszeríteni, hogy figyeljen a rádióra. Hangosabbra vesszük az adást, egyre hangosabbra. Egy ideig tartja magát ahhoz, hogy jobb is így, végre megértettük, hogy neki ez kell - aztán észreveszi, hogy kevésbé tud figyelni arra, amit csinál. Kezdi zavarni, kéri, halkítsuk talán le. - Nem, fiam, neked ez kell... - De nem ilyen hangosan... - Most hallgatod, vagy sem? Ha tényleg szükséged van rá, arra, amit mond, akkor hallgasd úgy, hogy meg is értsd...Ha nem, kapcsold ki te. Te tudod kikapcsolni, ha én teszem meg, nem jelent neked semmit, de ha te kapcsolod ki, akkor nem fogod újra, megszokásból hallgatni.
Ez a rádió kis énünk elemző, értékelő, számító, elváró, ragaszkodó, követelő hangocskája. Nyugodtan el tudunk vele dolgozgatni, ha hangja nem zavaró, megszoktuk már, hogy miért mi jár, mit lehet és mit nem. Ha jól berendezett társadalmi környezetben vagyunk - márpedig civilizációnk igencsak idős, talán már meglenne a Tökéletes Társadalom is, ha nem lennének benne emberek..., szóval ha minden jól megy, kisrádiónk halkan zümmögi a fülünkbe: kinek mi jár, miért és hogyan szoktuk ezt meg azt csinálni. Igaz, hogy így nem vagyunk valójában jelen életünkben, nem villan a szemünkbe fájón egy öreg, bölcs arc egy koldus ruhájából, nem kiált a szeretet vágya, ismeretlen okú fájdalom, félelem egy minket megbántó szó mögül... illetve dehogynem, csak kisrádiónk zümmög ...koldus ... undok ... .
Most azonban szembesülünk a valósággal; technikánk, demokratikus (?) társadalmunk jóvoltából mindenki itt nyüzsög körülöttünk, kisrádióink hangzavarán át nemcsak egymást, de önmagunkat sem értjük, életcélunk, feladatunk, boldogságunk hová is tűnt ebben a zsivajban...
Itt a pillanat. Kikapcsolhatod ezt a zümmögőt - illetve megismerheted rajta keresztül önmagad. Elemzése hasznos, jó eszközt nevelhetsz belőle - önmagad elemzésére, miközben a világra tágra nyitott szemmel, háborítatlan füllel figyelsz, megismered valódi helyzetedet és azt a feladatot, amit csakis ebben a helyzetben, csakis Te tudsz véghezvinni. Sem feladatodat nem végzi el, sem ezt a döntést nem hozhatja meg helyetted senki. A kisrádió biztos menedék is - bár valójában semmitől sem véd. Ha elhallgat, tudatosan szembesülsz mindazzal, amit eddig tudat alatt, elvek és ítéletek védelmében tettél, vészeltél át. Olyan ez, mint az olcsó napszemüveg: sötét és kellemes a szemnek, mégsem véd az ultraibolya sugaraktól, viszont elaltatja természetes védőrendszeredet, amivel többet árt, mint használ - ugyanakkor ha csak úgy leveszik a szemedről, fáj és bánt a fény - neked kell levenned.
A másik hasonlat segíthet egy kicsit jobb színben látni Istent.
Képzeld el, hogy gyermeked hason fekszik, és nem akar felkelni. Nem fekhet a világ végezetéig, meg kell tanulnia járni, futni, táncolni, élni..., és ő csak fekszik. Nem nyúlhatsz a hóna alá, nem emelheted fel, mert ha nem akar, nem fog felállni, visszaesik. Nincs más választásod, mint hogy kényszeríted valamivel arra, hogy felkeljen; elég, ha nem takarítasz utána. Téged fog szidni persze, hogy saját mocskában hever (Ugye? Hogy engedheti ezt Isten, akiről azt mondják, hogy jó!), megtagad (nem is anya/apa az ilyen), utál majd (gyűlöllek téged, te igazságtalan, kiszámíthatatlan, önző, figyelmetlen, hazug...) Ki ígérte meg neked, hogy tejben-vajban füröszt majd az élet? Ki mondta neked, hogy a világ a te játékszabályaidat követi? Ha megismered őket, érteni fogod. Ha kinyitod a szemed és elviseled a látványt, látni fogsz. Ha vállalod a megingást, a bizonytalanságot, elesést, fel fogsz állni, járni, futni... Mindig segíteni fogok neked, ha szándékod jó, bár erőd kevés, s végül tiszta leszel, erős és szép, amilyennek megálmodtalak, gyönyörű gyermekem. És ha nem tudsz felállni, akkor meghalsz, és minden az égen és a földön siratni fog téged... Bár teremtő vagyok, teremtésem fog megroppanni, magam fogok zokogni sírod felett. KÉRLEK... ÉBREDJ...
| Kedves Loránd / Az örökkévalóság pillanatai / Gondolatok |
|