Már eddig is példálóztam velünk megtörtént esetekkel. Most olyanokat mesélek el, amelyeket nem lehet semelyik kategóriába beszorítani, és a tanulságukat sem tudnám egyszerűen megfogalmazni, vagy egyszerűen csak lusta voltam rendesen beszerkeszteni valahova.
Elrettentő olvasmánynak ajánlom a *Kalóz*-t. Szerényen fogalmazva: ha a "kalózok" elolvasták volna a Tippek vízitúrázóknak c. fergeteges művet, rengeteg kalanddal lehettek volna szegényebbek....
Remélem, hogy Tisztelt Lektoraink jóvoltából rengeteg történet fog itt összegyűlni. {}
Az ember azt gondolná, hogy mivel a folyónak két partja van, túl sok lehetőség nincs az elkeveredésre. Megint csak Murphyt idézhetném. A túravezető helyzete egyenesen kétségbeejtő. Ha csónakjával legelöl megy, akkor a leghátsó - akit nem csak ő, de az utolsó előtti csónak sem lát már - biztosan eltöri egy lapátját, és soha nem éri utol a konvojt. Ha viszont hátulra marad a főnök, akkor az első padlógázzal eltűnik a szem elöl, és bambán belemegy egy nagyon hosszú holtágba. Középen haladva pedig mindkettő bekövetkezik. Továbbá bármelyik csónak kiköthet úgy a parton, hogy a vízen elhaladók nem látják meg, a partiak pedig nem veszik észre, hogy a többiek már elmentek.
A Sárospatak-Szolnok Bodrog+Tisza-túránkra annyi jelentkező volt, hogy nem fértünk el a 7 db keelben. (Egyébként ez a túra Pestről indult kerékpárral, Sárospatakra utánunk hozta a csónakokat egy teherautó, innen továbbvitte a bringákat Szolnokra, ahonnan hazakerekeztünk, a keelboatokkal pedig egy másik Tisza-túra evezett tovább.) Ezért úgy terveztük, hogy egyvalaki a parton kerékpárral követ minket, és ez az egyvalaki mindennap más lesz. Ez azért is előnyösnek tűnt, mert bringával sokkal egyszerűbb intézni a bevásárlást.
A gond csak az volt, hogy akkor jártunk először arrafelé, és így a találkozóhelyeket sem tudtuk pontosan megbeszélni. A part mentén nem mindenütt van út, néhol őserdőszerűen be van nőve. Ráadásul jóval lassabban haladtunk, mint terveztük. Így a biciklista - akinek a túrafelszerelését csónakkal vittük - néha a Tisza-parti sátorozók jóindulatára volt utalva éjszakára is, amikor éppen nem lelt ránk.
Három csónakkal mentünk Pestről Bajára. Az utolsó napra beterveztük a Gemenci Duna-ág végigevezését. Az egyik kenu legénysége azonban lusta volt, így megbeszéltük, hogy ők reggel később indulnak, és nem jönnek be a mellékágba, aztán Baján találkozunk.
A Gemenci ágba csak 1 km-t tudtunk beevezni, utána elfogyott alólunk a víz (bár a bejáratnál a bennszülöttek egy emberként állították, hogy végig evezhető), ennek ellenére kellemesen töltöttük az időt: sétálgattunk az erdőben, még szarvasokat is láttunk. Amikor meguntuk, kieveztünk, és irány Baja.
A lusta csónak azonban nem volt sehol. Bejártuk az iciri-piciri kaszálót, satöbbi. Már szürkült, mire előkerültek. Az történt ugyanis, hogy a Gemenci ág alsó végéhez érvén a lustikban felmerült a gondolat, hogy beeveznek, aztán valahol szembetalálkozunk. Amilyen pechük volt, alulról kb. 8 km hosszban evezhető volt az ág - 2 óra evezés után fordultak vissza, miután "megfeneklettek", azaz összesen 4 órát veszítettek.
Ha eldugott, poros kis faluba tévedsz, köszönj mindenkinek, akivel találkozol - nem csak idehaza. Garantáltan nem fognak érte hüjének nézni, sőt: egyszer a Tiszán egy révész nemtetszésének adott hangot, hogy kikötöttünk mellette a parton, és úgy mentünk be a faluba vásárolni, hogy neki nem köszöntünk.
Moldova György stílusában: "Tedd fel a vonatra!"
Ez egy bringás emlék, de a lényege konvertálható bármilyen túravezetésre.
Évadnyitó túrára mentünk az osztállyal a Szigetspitzre, senki sem volt igazán jó formában egy ekkora úthoz. Hazafelé Szentendrén a lányok úgy döntöttek, hogy inkább HÉV-vel jönnek tovább. Elbúcsúztunk tőlük, és hazagurultunk a 11-es úton (akkor még nem volt bicikliút). Másnap aztán megtudtuk, hogy nem engedték fel őket a HÉV-re - a kerékpárszállítást később vezették be -, és így sötétben, hullafáradtan tekertek haza mindenféle mellékutakon.
Magyarnak lenni külföldön jó dolog. Amikor magyar hajóval találkozunk, lelkesen integetünk egymásnak.
De nem csak a honfitársak kedvesek. Egy német bácsika "Eljen Magyarorszag!" kiáltással köszöntött minket, egy román uszálykormányos pedig "Hajrá Fradi!"-val. (Persze lehet, hogy csak egy román uszály kormányosa volt.) Egy vízi mentőállomáson (Németországban) pedig felhúzták tiszteletünkre a magyar zászlót, amikor elhaladtunk előttük. Rengeteg idegenbe szakadt magyart is odavonz egy kis beszélgetésre az árbocon lobogó lobogó.
A Rákóczi nevű magyar kirándulóhajó a turistaszezonban Passau és Engelhartszell között szállítja az utasokat. A kapitány meghívott minket a fedélzetre. Megkínált kávéval, és amíg a turisták Engelhartszellben bóklásztak, elvittek minket egy körre. Búcsúzáskor lelkünkre kötötte, hogy Bécsben keressük meg a MAHART kirendeltséget, és hivatkozzunk Árpi bácsira (azaz rá). Tejben-vajban fognak minket füröszteni.
Bécsbe késő este értünk (egy héttel később), és csak az tartotta bennünk a lelket, hogy majd a MAHART-nál biztosan kellemes szállásunk lesz. A történet folytatása kitalálható. Lehet, hogy Passaunál még nagy szám magyarnak lenni, Bécsben azonban nem estek hasra a piros-fehér-zöld színektől. Így a város kellős közepén, szürkületben kellett valami táborhelyet találni.
Megállapítottuk, hogy a magyarságunk iránti szimpátia hazánkhoz közeledve tart a 0-hoz, de sajnos volt, hogy negatívba is átcsapott. Szlovákiában a partról például - a szegényes szlováktudásunkkal felismerni vélt szavakból és a hangsúlyból ítélve - oly csúf dolgokat kiabáltak reánk, amilyenekre én talán még egy szlovák zászló láttán sem ragadtatnám magam. Szerencsére Pozsonyban rengeteg ellenpéldával találkoztunk: bárkit megszólítottunk az utcán, igyekezett minden magyartudását összeszedve eligazítani minket.
De főleg vízen.
{A tiszalöki zsiliphez du-este értünk, zárva volt, de másnap reggel működött, csak nekünk. Helyi érdekesség volt, hogy a zsilipkezelő, miközben zubogtatta be/ki a vizet, arról mesélt, hogy nemrég itt (így) borult be egy csónak, és mikor jöttek a tűzoltók menteni (ezt nem egészen értettük), akkor közülük is belefulladt valaki... nagyon klassz volt...
Beborulás a la Murphy: az ember akkor borul bele, mikor legkevésbé számít rá, vagy legkevésbé szeretné.
Legelső alkalommal, mikor kenuban ültem, egy dunai holtágban elmentem az öcsémmel egy kicsit gyakorolni (ő már "látott" kenut...). Evezgettünk, próbálgattuk a kormányzást, mindent, amit kell, billegettük a kenut, hogy mikor borul bele, de csak nem sikerült belefordulni (direkt próbálgattuk). Mikor megelégeltük, és indultunk, valamelyikünk beleejtette a lapátját a vízbe, ketten lendületből egyszerre utánanyúltunk... a víz alá merült kenut nehéz kihúzni úszva a partra...
Másodszor, a Tiszán, egy strandon kötöttünk ki, és mikor indultunk, kitaláltuk, hogy "felvágunk": teljes erőből belehúzunk a strand előtt (had lássák milyen ... gyerekek vagyunk). A kormányos kitalálta, hogy még jobb, ha a strand (parttal párhuzamos határkijelölő) bójái között szlalomozunk. Szuper, száguldunk... wow, egy kanyar, 2, 3, az utolsó... szóval a strand legvégén kellett tartani egy plusz nap szárítkozást. (*Godly*)}
{Benk. Felső szakasz a Tiszán. Itt van az egyik legélesebb kanyar, ennek megfelelően igen durván forog a víz. Egyébként a part nagyon jó fürödni, és nagyon finom pálinkát lehet a faluban kapni. Vagy 4 éve történt, hogy a Nemzetközi Tisza-túrával egy időben táboroztunk ott. Persze a falu apraja-nagyja kinn volt a parton, akkoriban még nem túráztak annyian a Tiszán. Nagyon tetszett nekik, hogy a lányok sem vitték túlzásba az öltözködést. Az egyik helyi ifjú a vízben sodródva vizuált, és túlságosan belemerülve a szemlélődésbe, belesodródott az örvénybe. Azóta lehetőleg elkerüljük Benket.
Jut eszembe: Lehet, hogy nem ártana a kanyarokról néhány szót ejteni. (A Dunán még nem túráztam, úgy látszik, ott nem annyira lényeges dolog a kanyar, meg a homokpad.) A kanyar belső oldalán homokpad van, a külső oldalán pedig szakadás(, vagy sarkantyú, vagy ki van kövezve, hogy ne omoljon tovább). Szerintem az ilyen homokpartok a legjobb táborhelyek, 90%-ban ilyen helyeken szoktunk kikötni. Itt lehet a legjobban fürdeni, de nem árt ismerni a természetüket: A part alján a visszakanyarodó víz kimélyíti a medret, és örvények is lehetségesek. Mi az ilyen kimélyedést úgy hívjuk, hogy kút. Itt megesik, hogy az egyik lépésnél derékig ér a víz, de ha folyásirányba lépünk még egyet, akkor ellep. Ez elég kellemetlenül bírja érinteni az embert, ha nincs rá felkészülve. Sztori: tavaly barátnőmmel fürdőztünk, és buta módon kanyar alján. Belelépett egy kútba, és nyelt egy-két deci vizet, pedig tud úszni. Szerinte ha nem húzom ki, meg is fulladt volna. Ez persze csak a túlfűtött érzelmeknek tulajdonítható romantikus túlzás. Az pedig, amikor az ember lábát megrángatja egy örvény, akkor sem kellemes, ha fel van rá készülve. (*Dinnyés*)}
Idézetek az *Ulm-Bp*-ből:
"júl. 30., kedd
[...]
Este a jobb parton kötöttünk ki, egy kezdetleges feljárónál (2500,8 fkm.).
Kipakoláskor Csaszi - mindnyájunk rossz szokásához híven - úgy rakta le a lapátját, hogy beleesett a vízbe, amely itt iszonyatosan folyik. Ráadásul a hajó úgy lett kikötve, hogy Nagy Sándor sem tudta volna egykönnyen eloldozni. (Erről azóta sem sikerült leszoktatni a legénységet.) Szóval mire sikerült kiszabadítani a hajót, a lapát már messze járt, így evezhettünk utána, mint a gép. Utána meg keccsölés vissza.
Nem tudom, miféle bölcs előrelátással, de nem kezdtem el hosszasan ecsetelni, mekkora ökör ez a Csaszi. Ezért másnap reggel voltam nagyon hálás a Dohánytermesztőnek.
[...]
júl. 31., szerda
Borús reggelre ébredtünk. (Én 7-kor, Anikó és Csaszi fél 8-kor.)
Kornél a hajóba pakolás közben vízbe ugrott Csaszi hátizsákjáért. Kissé morcos volt. (Naná. Ugyanis az egyik dobozos tejről rugaszkodtam el, így az felrobbant. A konzervek közül nem is sikerült kimosni a tejet. Ennél nagyobb gond volt, hogy arasznyi hosszban felhasadt a glazúr a combomon. És mindezért senki másra nem haragud6tam, csak magamra, mert én tettem be úgy a hátizsákot a hajóba, hogy bees7ett a vízbe. Az egészben ez volt a legdühítőbb. De szerencsére minden meglett, bár - érdekes módon - kissé vizesen.)"
