Dr. Garay Dénes
Régi vágyam teljesült 1994-ben, nevezetesen az, hogy végre az Elba folyón tehessek egy hosszabb vízitúrát. Ennek a nosztalgiának az Elba iránt több oka is van: német feleségem az elbaparti Schönebeckben látta meg a napvilágot, így azután gyakori schönebecki látogatásaimkor testközelből ismerhettem meg ezt a folyót, sőt néhány kilométert Schönebeck környékén evezgettem is rajta; mindig az a titkos gondolat motoszkált bennem, milyen jó is lenne egyszer messziről a vízen érkezve meglátni a város tornyait; de még mielőtt majdani feleségemet megismertem volna, a Szász-Svájcban a Basteiról letekintve a folyón játékszernek tűnő hajókra ellenállhatatlan vágyat éreztem a folyó végigjárására, és a Szász-Svájc csodálatos természeti szépségeinek a vízről történő megcsodálására.
Hogy 1994-ben miért még csak negyedszer került megrendezésre az Elba-túra, annak igen egyszerű magyarázata a német egyesülés előtt még meglévő NDK realitása és a saját maga által forszírozott nemzetközi elszigeteltsége. A bizalmatlanságnak abban a légkörében elképzelhetetlen lett volna egy három országot érintő nemzetközi túra megrendezése; akik jártak az NDK-ban, azoknak nem kell ecsetelnem, milyen cirkusz lett volna például a vízen történő határátlépéskor a csehszlovák-NDK határon. Nyugat-Németországban rendszeresen indultak Elba-túrák, de természetesen csak onnan, ahol az Elba NSZK-NDK határfolyóvá vált, de a tudósítások és a személyes élménybeszámolók alapján rendkívül nyomasztó volt abban a tudatban evezni, hogy több száz vagy ezer éber szempár figyeli a jobb partról a túrázókat, esetleg a mutatóujjukkal a kiélesített géppisztoly ravaszán, azokról a kellemetlenségekről nem is beszélve, ha valaki átlépte pár méterrel az államhatárt, azaz a folyó közepét. Így azután csak a német újraegyesítést követően kerülhetett sor az első, az ICF (Nemzetközi Kajak-kenu Szövetség) égisze alatt lebonyolított olyan Elba-túrára, ami a csehországi Decínből indult és Hamburgban ért véget, ezért volt a tavalyi túra még csak a negyedik.
Amint a Híradó olvasói az előző tudósításomból a Rajna-túráról már tudják, Hans-Peter Goebel barátommal július 15-én késő este 1/2 11 óra körül indultunk el a Rajna melletti Schwörstadtból, hogy még az éjszaka folyamán a Majna melletti Frankfurt közelében fekvő Hanauban lerakjuk a trailerről a feleslegessé vált hajókat Peter klubjának csónakházában, és még július 16-án valamikor elérjünk az Elba melletti Decínbe, az Elba-túra gyülekezési helyére. Mivel igen nagy távolságokat kellett megtennünk, felváltva vezettünk, de a helyzetet bonyolította, hogy mindeközben nekem még egy napszúrás kellemetlen utóhatásait is le kellett küzdenem, nomeg a szorongást, hogy ilyen állapotban kell egy hajókkal telerakott trailert is vontatnom, amiben ez idáig csak igen csekély gyakorlatom volt a Rajna-túráról. Ha valamelyőnk 100-150 kilométert vezetett, kiállt egy parkolóba, kérdő pillantást vetett a másikra, s az vagy igenlően rábólintott és átvette a kormányt, vagy ha nem vállalta, a parkolóban mindketten tízperc-negyedórákat humtunk a kocsiban, s aztán indultunk tovább. A kormányváltás később, napközben is így zajlott le, bár a nappali világosságban a vezetőképtelenséget elérő fáradtság és álmosság állapota valamivel hosszabb vezetés után következett csak be. A csónakrakodással hajnali 5 óra körül végeztünk, röviden elugrottunk még Peter lakására, úgyhogy 1/4 7-kor csaptunk ismét a lovak közé Decin irányába. Saját magunk legnagyobb és kellemes meglepetésére minden komolyabb pihenés nélkül, szinte étlen-szomjan délután 1/2 3-ra Decínbe értünk, holott akik már előzőleg tudtak terveinkről a Schwörstadt-Decín útvonalon, azt jósolták, hogy az első távot még biztosan nem tudjuk abszolválni a többi résztvevővel együtt. Mindenesetre a finom cseh sör igen-igen jól esett megérkezésünk után.
Gyülekező- és táborhelyünk a decini városi strandfürdő területén lévő kempingben volt, ahol igen nagy felfordulást találtunk, mert azon a szombaton este egy nagyszabású szabadtéri rendezvényt tartottak gyakorlatilag a kemping területén a helyi ifjúság számára az elmaradhatatlan és szinte elviselhetetlen hangerejű diszkóval, ami a kora hajnali órákig gondoskodott a mi szórakoztatásunkról is, legnagyobb örömünkre, bár mi Peterrel viszonylag jobban és többet aludtunk a kimerültségünk miatt. Amint a koraesti megnyitón megtudtuk, a túra 70 körüli létszámmal indult, ez a szám szinte a túra egész folyamán Schönebeckig nagyjából állandónak volt mondható, mert amennyien a túrából menetközben kiszálltak, körülbelül annyian csatlakoztak is az egyes állomáshelyeken. A túravezető Arne Laubach szerint az Elba-túra rövid története során az első tíz külföldi résztvevő között voltam én is, de az biztos, hogy az első magyar vízitúrázó voltam az Elba-túrán. Ezen a túrán rajtam kívül még egy osztrák férfi és egy holland házaspár biztosította a nemzetközi jelleget. A megnyitó ünnepségen egy rövid beszédben üdvözöltem a magyar vizitúrázók nevében a túravezetőn és a résztvevőkön keresztül az egész német vízitúrázó társadalmat, és átadtam a Magyar Természetbarát Szövetség zászlaját. Nagy sikerem volt, nem tudom ugyan, hogy üdvözlő szövegem tartalma, vagy az abban elkövetett nyelvtani szarvashibák, esetleg Duna-Tisza közti akcentusom miatt. Számomra érdekes volt a túravezető azon kijelentése is, hogy ő az elkövetkező napokat kimondottan szabadság-túrának tekinti, és ezért reggel 7 óra előtt nem szeretne edénycsörömpölést hallani, a fentiekből később még komoly háborúság is lett, erről majd később. Hol várhat el nálunk bármely vízitúrán annyi tapintatot az ember, hogy a korán kelők ne zavarják a hétalvókat?!
A tulajdonképpeni túra július 17-én indult, az üres hajókat trailerekkel, a résztvevőket buszokkal felszállították Ústí nad Labembe a duzzasztó alá, ahonnan indultunk. Az idén először indult a túra Ústíból; az itteni zsilipnek az a nevezetessége, hogy ez az utolsó Csehországban, egyébként itt néhány kilométerenként teleépítették az Elbát zsilipekkel a hajózhatóság biztosítására, és Ustí alatt nincs egyetlenegy zsilip sem Németország területén, kivéve egyet Geesthachtnál, Hamburg előtt, ami már a tengerről odáig ható árapály kiegyenlítésére szolgál. Tehát az Elba Ústí nad Labemtől Geesthachtig beépített művi akadály nélkül hajózható több mint 600 kilométer hosszan; talán ezért is kedvelt túracél az Elba, mert a német túratársak itt eleshetnek a náluk oly gyakori átemelések élvezetétől. Az Elba vízállása az ott is hosszan tartó szárazság miatt Ústínál igen alacsony volt, így azután helyenként keresni kellett a sodorvonalat, ha nem akart megfenekleni az ember és kilépni a vízbe, bár az Elba vízminősége az utóbbi időben körülbelül annyit javult, mint nálunk a Sajóé, többször fürödtünk is benne, és igen sok horgásszal is találkoztunk, ami a víz gyógyulásának csalhatatlan jele. Persze ehhez a javuláshoz nagyban hozzájárulhatott az is, hogy mind Csehországban, mind Németországban hosszú sorait láttuk a rendszerváltás után tönkrement és immáron nem üzemelő gyártelepeknek közvetlenül a vízparton, amik azelőtt szennyvizeiket tisztítatlanul, vagy csak minimális tisztítással okádták a folyóba. Ezeknek az üzemeknek amúgy is lehangoló hatása van a természet szépségei iránt elkötelezett vízitúrázóra, de így, a bevert ablakokkal és a maximális elhanyagoltság szimbólumaiként szörnyű és reménytelen kinézést nyújtottak. Szerencsére csak rövid szakaszokon volt ilyen látványban részünk, de ezek a képek bizonyságai voltak annak, hogy az új keleti szövetségi tartományok ugyanabban a súlyos gazdasági helyzetben lennének, mint Magyarország, ha nem nyúlna a hónuk alá a gazdag nyugati nagybácsi, a volt NSzK. A csehországi szakaszon nem csak a gyártelepek, de a vízparti lakóházak és a nagyobb városok házainak többsége is vigasztalan látványt nyújt, utoljára talán a K.u.K. időkben voltak tatarozva. Az áramlás sebessége végig, éppen az Elba beépítetlensége miatt jónak mondható, a Duna Budapest alatti sebességével lehetne összehasonlítani, sőt helyenként, különösen a hegyes-dombos vidéken még több is, úgyhogy a napi 50-60 kilométeres távok megtétele nem igényelt különösebb erőfeszítést. A folyó partjait képező Cseh-Svájc hegyeinek szépsége némileg kárpótolt a lerobbant épületek látványáért, de azért mégis egy kicsit az volt a véleményem, hogy Csehországban mintha még a hegyek színe is szürkébb lenne, mint Németországban. Egyébként is Csehország túlnyomó részét csak egy szóval lehet jellemezni: szürke! Ezen az első napon csak 25 kilométert kellett Decínig megtennünk, úgyhogy ez a szakasz valóban csak bemelegítésnek számított. Aki részt szeretne venni valamikor az Elba-túrán, annak mindenképpen javasolnám az összerakható csónakszállító kiskocsit, mert a táborhelyek több helyen, mint itt Decínben is a parttól elég messzire vannak, és itt nem volt olyan összkomfortban részünk, mint a Rajna-túrán, hogy kocsival szállítsák a felszerelést, tehát telerakott hajókat kellene kiskocsi nélkül kézben többszáz méterekre szállítani. Hála Istennek ezen az estén már nem volt koncertben részünk, csak helyenként botlottunk még az előző éjszaka mámoros állapotát permanensen fenntartó, szanaszét heverő félholtnak kinéző fiatalokba és persze a világ legősibb mesterségét űző kreol bőrű leányok kínálgatták mondhatni teljesen leplezetlenül foglalkozásuk leginkább frekventált kellékeit a táboron belül, mert a legminimálisabb elszigetelődés a külvilágtól sem volt lehetséges ebben az úgynevezett kempingben. A vizesblokkok egyébként úgy néztek ki, hogy a tokaji kempingben található hasonló berendezések a hetedik mennyországot képviselik a decíniekhez képest. Akik ismerik a tokaji kempinget, van viszonyítási alapjuk.
Másnap, július 18-án, hétfőn már komolyabb távolság várt ránk, hiszen a Decin és Drezda közötti 53 kilométeres távot kellett megtennünk, amiből 14 kilométer még cseh területre, illetve a 3 kilométeres határvízre esett, ahol a bal part már Németország, a jobb még Csehország felségterülete volt. Még Csehországban a bal parton Dolni Zlebben kiszálltunk, hogy megebédeljünk, de mint később kiderült, ezáltal egy kiadós esőt is sikerült megúsznunk (a túra folyamán ez volt az egyetlen, ami a vízen ért volna bennünket, ha nem épp a kocsmában ültünk volna; Tiszaadonyban is így szoktam a menetrendszerű vihart átvészelni, úgy látszik, jó orrom van), egyetlen csalódásunk az volt, hogy sem előtte való este Decínben, sem itt nem sikerült valamilyen knédlis ételt rendelnünk. Hiába, már Csehország sem a régi! Továbbra is a Cseh-Svájc homokkővonulatai kísérték utunkat, már sejtetve valamit az időjárás szobrászművészi hatásáról a homokkőben, ami a Szász-Svájcban, a Bastei környékén teljesedik ki. Az utolsó adódó lehetőségnél a jobb parton, a Kamenice torkolatánál kiszálltunk, hogy készleteinket még a jó olcsó cseh sörből felfrissítsük, ami sikerült is, de természetesen a határ szomszédsága miatt már jóval drágábban, mint amibe az Decínben került volna. A határátkelésről csak annyit, hogy ott, ahol az Elba határfolyóvá vált, találkoztunk egy lehorgonyzott motorcsónakkal a német határőrségtől, a határőr hanyag mozdulattal tisztelgett vagy integetett felénk, ezzel a formalitások német részről már el is intéződtek. Előző este eligazításnál a túravezető a lelkünkre kötötte, hogy a 108,8 folyamkilométernél a cseh vámhoz okvetlenül kössünk ki, de mivel a nagy csapaton belüli kis csoportunk a vámház és a stég környékén egy lelket sem látott, kikötés nélkül tovább evezett, csak egy kis félsz volt bennünk 1 1/2 kilométeren át, hogy mikor lőnek tiltott határátlépés miatt a fenekünkbe, de ezt is megúsztuk. Peteren és rajtam kívül ezt a kis csoportot még a Suchi házaspár, Ursel és Konrad az Elbe melletti Pirnából képezte, ők is már nagyon régi ismerősök voltak régmúlt Tisza-, Rába-, Duna- és Vajasfok-túrákról. A partok jellege, legalábbis ami az épületek állagát illeti, egy csapásra pozitívan megváltozott, de hozzá kell tennem, ez a különbség már az NDK idején is megvolt. A partokon emelkedő homokkő sziklák alakzatai is egyre fantasztikusabbak és bizarrabbak lettek, és a látvány fenségességét talán még jobban kiemelték a sziklák tövében megbúvó festőien kedves városkák: Bad Schandau, Königstein (a hegytetőn álló, a környéket uraló épen maradt várával), Rathen, Stadt Wehlen. Végre teljesült a vágyam, és a Bastei fenséges sziklabástyái alatt siklott a kajakom; szívem szerint ezt az egész szakaszt végigcsorogtam volna, de nem tehettem, mert diplomáciai küldetésem is volt: 14 órára Konradék egy találkozót beszéltek meg számomra Stadt Wehlen polgármesterével, ugyanis Lajosmizse (lakóhelyem) várossá válása után testvérvárosi kapcsolatok után puhatolózott, és Stadt Wehlen lett volna az egyik lehetőség. Én, mint utazó nagykövete városomnak a kajakból kiszállva túra-gála öltözetbe vágtam magam, és a polgármester urat felkeresve egy nagyon kellemes órát töltöttünk el élénk csevegéssel. Mint azt a polgármester úr már akkor előre sejttette, anyagi okok miatt a tervezett kapcsolatból nem lett semmi, amit nagyon sajnálok, mert egy olyan bájos városka, mint Stadt Wehlen testvérvárosának lenni nem lett volna akármi. A rossz nyelvek szerint a lemondásban nagy része volt akkori külsőmnek és közreműködésemnek is. Ráadásul még a Szász-Svájc legszebb részein is át kellett zúgnom, hogy a találkozót le ne késsem. Stadt Wehlen után 9 kilométerrel segítettünk a Suchi házaspárnak Pirnában kiszállni, ők még kétszer saját ágyukban aludtak Hamburgig tartó útjuk során, és két nappal később, mert Drezdában egy pihenőnap is volt, csatlakoztak ismét a mezőnyhöz. A táborhelyünk a Wostra kemping volt Drezda legdélibb csücskében, éppen a pillnitzi kastély magasságában, csak a bal parton. Áldottam Petert, hogy rábeszélt a kiskocsira, mert a kemping a kikötőhelytől bizony legalább 5-600 méter távolságra volt. Németországi útjaim során mindig újabb és újabb meglepetések érnek a vízcsapok és a WC-lehúzók technikai megoldásai terén, az infravöröstől az ultraibolya sugárzáson alapuló megoldásokon át a testmelegre beinduló vízcsapig, a meglepetés most sem maradt el: a zuhany alá állva éppen hogy félig beszappanoztam magam, amikor legnagyobb kétségbeesésemre elállt a vízsugár, de a túratársak felvilágosítottak, hogy az nem úgy megy ám náluk, hogy míg beszappanozza magát az ember, megy a víz világnak, a test benedvesítéséhez egy percig folyik a víz, utána tessék szappanozni, azután a csaptelepnek egy újabb megnyomásával ismét jön egy percig a víz; szóval lehet végeredményben folyamatosan is zuhanyozni, de egypercenként kikapcsol a csaptelep, ilyenkor ismét oldalba kell vágni, és újra jön a víz. Magyar fülnek ez az egész nevetségesen hangzik, de tessenek megnézni, hol tartanak ők, és hol mi az állandó és ésszerűtlen pazarlásunkkal!
Másnap, kedden pihenőnap volt, ez volt egyébként a gyakorlat a túra egész ideje alatt, hogy két nap evezés után automatikusan egy pihenőnap következett. A schönebecki kiszállásunkig ez volt az egyetlen esős nap, ami engem egyáltalán nem zavart, mert Peter kocsiját ezen a napon előrevittem Schönebeckbe, hogy majdani kiszállásunk másnapján problémamentesen indulhassunk haza. Drezdát amúgyis jól ismertem már, úgyhogy semmi különöset nem vesztettem azzal, hogy kedves vendéglátóink drezdai idegenvezetését kihagytam. Drezdában azután sikerült jól elkavarnom, mert nem a már jól ismert, megszokott úton értem a belvárosba, hanem egy azzal párhuzamos előbbi úton, ami természetesen nem volt olyan jól kitáblázva, mint a főútvonal, így azután 3/4 órát kóvályogtam és kérdezősködtem, míg végre kikeveredtem a lipcsei autópályára. Ezután már simán mentek a dolgok, a Schönebeckben anyósommal és feleségemmel elköltött fejedelmi ebéd után még egy órácska szunyókálásra is jutott idő a vonatindulásig. Reggel 1/4 8-kor indultam Drezdából, és egy kötheni és drezdai átszállás után este 1/2 8-kor értem vissza a táborhelyre. Sokkal inkább megérte vonattal menni Drezdától Heidenauig, és onnan egy fél órás sétával elérni a tábort, lényegesen tovább tartott volna, ha a drezdai főpályaudvartól villamossal bumliztam volna. A mozgalmas nap kiváló sültkolbász és búzasör elfogyasztásával fejeződött be egy a tábor közelében lévő kisvendéglőben, ahol jó orromtól vezérelve az ismerős német sporttársakra rátaláltam, akik nagy ovációval fogadtak.
A következő evezős napon már kisebb távolság várt ránk, a meisseni célig 39,5 kilométert kellett csak megtennünk, ami a flott sodrás segítségével valóban gyerekjáték volt. A nap több szempontból is jól kezdődött, az előző napi esők után ragyogó napsütésre ébredtünk, a Suchi házaspár Pirnából épp akkor érkezett meg a vízen, amikor Peterrel mi is pont elindultunk, és közvetlenül az indulás után a csodálatosan szép, kínai pagoda stílusban épült pillnitzi kastély alatt hajóztunk el, amit idáig ugyancsak kizárólag a szárazföldről ismertem, de a vízről mindennek egészen más dimenziója van. Drezdába beérve a bal part ellaposodik, a jobb partot viszont továbbra is lombos domboldalak kísérik, csodálatos kastélyokkal és nyaralókkal, rövid fogaskerekű vasutakkal, üdülőterületekkel, mondhatnám ez Drezda Rózsadombja. Hogy mennyire Drezda legdélibb csücskében volt a táborhelyünk, arra bizonyíték, hogy 13 kilométer leevezése után jutottunk el Szászország (Sachsen) fővárosának központjába. Útközben megcsodáltuk a Blaues Wunder-nek nevezett függőhidat, aminek az építésekor senki sem hitt ennek a "lebegő" építménynek a teherbírásában, a jobb parti csodálatos épületeket a meredek partokon, majd egy kanyar után feltűnt Drezda központjának a háborús pusztítások ellenére semmivel össze nem hasonlítható panorámája a Grünes Gewölbe, a Hofkirche, a György-kapu és a Semper operaház sziluettjével és a szépen újjáépített öreg többpilléres, boltíves híddal (persze nem ez az egyetlen híd Drezda központjában, de a legszebb). Érdekes volt közvetlenül a parton látni a Frauenkirche romjaiból származó szigorúan számozott és sorba rakott építőköveket. Az NDK ezt a templomot romosan hagyta háborús mementóként, a legújabb történelmi események után azonban mégis a csodálatos műemlék eredeti formában történő újjáépítése mellett döntöttek, ezért a szigorú szortírozás. Drezdát lassan magunk mögött hagyva a táj jellege is megváltozott, az eddigi viszonylag magas homokkő hegyek és vadul meredező sziklák látványát felváltotta egy tipikusan pannon jellegűnek mondható szelíd dombvidék, ami a szemnek nagyon megnyugtató és szép látványt nyújtott. Egyedüli csalódásunkat az okozta, hogy a Coswiggal szemben lévő parton lévő igen jó hírű vendéglő, ahol a déli szünetünket szerettük volna eltölteni, éppen szünnapot tartott (ó, régi szép NDK-s emlékek). Így azután az ebédet a régi coswigi kikötő mellett hátizsákból oldottuk meg, egy- két idősebb bennszülöttel elnosztalgiázva azon szép időkről, amikor még menetrendszerű személyszállító hajózás is volt az Elbán (mintha egy tiszavárkonyi idős asszony panaszait hallottam volna, aki nem tud az árújával már Szolnokra be- és délután hazahajókázni). Ezután nemsokára megérkeztünk Meissenbe, ahol a Kanu Meissen csónakházának udvarán táboroztunk, de a hely szűkössége miatt a csónakokat a parton kellett hagynunk, csak a holminkat szállítottuk fel egy a rendelkezésünkre bocsátott kiskocsi segítségével. Mindenütt, ahol csónakházban, vagy csónakháznál táboroztunk frissen sült, vagy főtt kolbásszal, vagy egytálétellel vártak bennünket, meg persze finom hideg sörrel, amiért kellett ugyan térítést fizetni, de az árak valóban csak szimbolikusnak voltak tekinthetők. A berendezkedés és felfrissülés után átmentünk a bal partra ennek a csodálatosan szép városnak a megtekintésére. A várost a közvetlenül az Elba partján emelkedő hegyen lévő Albrecht-várkastély és a dóm uralja, de ha csak a városközpont kanyargós középkori utcáin sétálgat az ember, már az is megér egy misét. Rendkívűl érdekes volt a több évszázada világhírű porcelán-manufaktúra megtekintése is.
Másnap, július 21-én a Meissen-Strehla közötti 34,5 kilométeres távnak vágtunk neki, ez a szakasz a szász borvidéken vezet át, ezt kihasználva körülbelül félúton Diesbarban ki is szálltunk, hogy egy nagyon hangulatos parti kisvendéglőben, amelynek a teraszáról csodálatos kilátás nyílt az Elba éppen magunk mögött hagyott nagy kanyarjára, az ebédszünetet összekössük ezen borok megkóstolásával is. Kellemes száraz borok, de a magyar borok zamatosabbak, de ezt valóban nem egy rosszul értelmezett hazafiság mondatja velem. A szünetet követően a nagy iparváros, Riesa következett a bal parton, de itt is a parton lévő nagy gyártelepek között alig lehetett egy-két üzemelőt látni. (Még az NDK-ban járta ez a vicc: egy vasúti teherszerelvény két kocsi kivételével tökéletesen ki- és leég. Mit gondolnak, mi volt a két épen maradt kocsiban? Hát riesai gyufa.) Mindenesetre nagyon jól esett a város elhagyása után az utunkat még mindig kísérő szelíd dombvonulatok látványa. Valamit itt még el kell mondanom a német túratársak, ezen belül is főként a hamburgiak túrázói stílusáról: a reggeli szokásos teendők elvégzése után beültek a hajóikba, semmilyen szünetet vagy csorgást sem engedélyezve maguknak leevezték a fél távot, ekkor tartottak egy 3/4-1 órás ebédszünetet, majd ismét egy lendülettel leeveztek a célig. Ezt azzal magyarázták, hogy korán ott akarnak lenni a következő táborhelyen, hogy kényelmesen berendezkedhessenek és körülnézhessenek, de szerintem arra ment ki a játék, hogy minél jobb helyet találjanak még a sátraiknak, mert a németek között e kérdésben is szinte vérre menő élet-halál harc folyik. Arne Laubach, a túravezető az idén a feleségével együtt jön a PETŐFI NÉPE Duna-túrára, azt hiszem az előbb ecsetelt hajtós evezési stílust kénytelen lesz a lazább magyar stílusra váltani, már csak azért is, mert nem tudja majd a szerencsétlen, hogy hol is a táborhely. Nem tudom, hogy is bírják majd ki, nagyon szenvednek majd, az biztos. Ugyancsak néhány hamburginál láttam egészen keskeny tollú kajaklapátokat is, olyanokat, mint amilyeneket az eszkimók használnak, mind az eszkimók (bár velük sajnos nem volt alkalmam e témakörben értekezni), mind a hamburgiak szerint ezzel a lapáttal kevésbé fárasztó az evezés. Ahogy megfigyeltem őket, valamivel magasabb csapásszámmal, de jól haladtak. Most utólag sajnálom, hogy nem próbáltam ki ezt a lapátfajtát. Riesa után pár kilométerrel elértük a strehlai táborhelyünket, ami az Elbflorenz vízisportegyesület csónakházának a közelében volt, ahol ismét a fentebb említett finomságokkal fogadtak bennünket, ezenkívül nagyon szép zuhanyozási és egyéb higiéniai lehetőségekkel (előző nap Meissenben csak hidegvizes zuhany volt kint a szabadban, de a nagy kánikulában az is nagyon jól esett).
Másnap a törvényszerű pihenőnap következett, és itt elkezdődött a minden csomaggal együtt lebonyolított vízitúrák szinte ugyancsak törvényszerűen bekövetkező átka: a társaság egy része a nagy melegtől való félelem miatt nem tartott pihenőnapot, hanem a következő két nap távját harmadolva tovább indult, úgyhogy akadtak résztvevők, akikkel csak elvétve találkoztunk. Mindenesetre maradt mindig egy kemény mag, amelyik az eredeti túratervet betartva araszolt tovább, a mi kis csapatunk is ehhez a körülbelül 30 főhöz tartozott. A pihenőnap keretében megtekintettük a strehlai várkastélyt, ami egyelőre még üresen áll, hasznosításáról folyik a vita, de így is nagyon érdekes élmény volt az ódon helyiségek bejárása és a szép körpanoráma a kastély tornyából. Azt is megtudtuk, hogy a történelemkönyvek azon állítása hamis, hogy a második világháború végefelé a szovjet és a nyugati szövetséges haderők Torgauban találkoztak volna először, az első kapcsolat felvétel itt Strehlában játszódott le, bár Strehlának nincsen hídja, s így ez a találkozás nem lehetett olyan látványos, mint a torgaui. Egyébként az ott készült, világszerte ismert foto sem az első találkozást örökíti meg, ezt később a sajtó tudósítóinak rendezték meg újra. A kastély megtekintése után még jót borzongtunk a hajdan az egész várost behálózó és a várkastéllyal összekötő, ma már nagyrészt beomlott, vagy betemetett alagútrendszer megmaradt részében. Ezután a piacon, ami itt még a nevének megfelelően tényleg a Marktplatzon volt, Peterrel alaposan bevásároltunk, és estére a német és a magyar konyhaművészetet ötvözve csodálatos vacsorát varázsoltunk.
Másnap, 23-án szombaton 39 kilométer várt ránk Torgauig. Tájképileg erre már megváltoznak a partok, lassan elmaradnak a dombok, és túlnyomóan sík partok kísérik a folyót, de ezek egészen más jellegűek, mint mondjuk a Tisza partja, csak helyenként és ritkán fordulnak elő galériaerdők, az árterek nagy kiterjedésű ligetes legelők. A jobb parton Mühlbergnek csak a tornyait láttuk, a városba egy holtágon felevezve lehetett eljutni, ezt időhiány miatt nem tehettük meg, sajnos, mert állítólag Mühlberg is egy igen szép kisváros. Kárpótlásul Belgernben kötöttünk ki, ami ugyancsak egy aranyos kis, középkori hangulatot árasztó város, különös nevezetessége a Városháza előtt álló óriási Roland szobor. Még a kiszállásunk előtt némi figyelmet igényelt a köteles komp kikerülése, amiből nagyon sok van az Elbán, csak eddig elfelejtettem megemlíteni; ezeknek a technikai megoldása egészen más, mint mondjuk a tiszaiaké: a drótköteleket nem keresztben feszítik át a folyó felett, hanem az egyik part közelében rögzítik az egyik végét a mederben, míg a másik vége a komphoz csatlakozik. A víz felszíne alatt elhelyezkedő drótkötél helyzetét az azon 5-6 méter távolságra elhelyezett sárga bóják jelzik. Amikor a komp a sodrás erejét kihasználva a másik partra áthalad, ez a kötél is átlósan átvezet a másik parthoz, és a komptól számított 5-6 bója között a vízből kiemelkedik, vagy közvetlenül a felszín alatt van, és ha itt akarna az ember áthaladni, könnyen borulás lehet a következmény, tehát a komp üzemelésekor a partközeli bóják között kell a drótkötél felett (!) áthaladni. Ezután az utunk különösebb esemény és látnivaló nélkül, csak a kiváló idő és az idegnyugtató tájkép élvezetével zajlott le Torgauig, ahol a vasutas sportegyesület csónakháza előtti partszakaszon táboroztunk; fogadtatás lásd mint elébb. Jobb is volt, hogy a hely szűkössége miatt kiszorultunk a csónakház udvaráról, mert az ott üzemelő kisvendéglő és a higiéniás helyiségek miatt késő éjszakáig és már kora hajnalban igen nagy volt arrafelé a forgalom. Természetesen megnéztük magunknak ezt a várost is, ami természetesen ugyancsak rendelkezik egy impozáns várkastéllyal, de maga a város is nagyon szép és hangulatos, ráadásul Konrad Suchi barátommal még felderítettük a várost keresztülszelő Weinske nevezetű kisfolyót, s amelyen évente egyszer egy állítólag nagyon élvezetes túrát szerveznek, amikor egy a közelben fekvő, feltételezésem szerint halastó vizét levezetik. Estére a torgaui sportbarátok gulyáságyúban finom egytálételt főztek a számunkra, úgyhogy a nap a teljes megelégedettség jegyében fejeződött be.
Július 24-én, vasárnap már ismét egy keményebb szakasz várt ránk Wittenbergig a maga 58 kilométerével, aminek errefelé a Lutherstadt előnevet is adják. Ezen a részen jó hosszan, mintegy 30 kilométeres szakaszon nincsenek települések közvetlenül a vízparton, de azért szerencsére a dommitzschi komp révháza mellett üzemelt a jópofa teraszos kisvendéglő, ahol a saját készletből elfogyasztott ebéd után a tetemes folyadékveszteséget is pótolni tudtuk, ismételten megmenekülve a kiszáradásos halál gyötrelmeitől. Az egész túrát a tikkasztó kánikula jellemezte, Németországban ily hosszan tartó merőben szokatlan jelenség. Mindenesetre vidáman integettünk a konokul előre szegezett tekintetű, az aznapi célig megszállottan evező és egy pillanatra ki sem álló hamburgi sporttársak felé a terasz nagy napernyőinek némileg hűsítő árnyékából. A cél előtt néhány kilométerrel még egyszer kiszálltunk a nagy elsteri kanyar után egy pici helységben, Gallinban, mert olyan ellenállhatatlanul hívogatott egy a magas parton lévő terasz tarka napernyőinek látványa. Ezek alatt nagyon kellemesen elfagylaltozgattunk, nem feledkezve meg azért az egészségre olyannyira káros ismétlődő folyadékvesztés ismételt orvoslásáról sem. A többszöri megállások ellenére még mindig jókor érkeztünk Wittenbergbe, noha a hamburgiak sátrai már természetesen állottak. A minden hosszú túrákra ennyi idő után már jellemző felgyülemlett feszültség ezen a délutánon tört felszínre, és szenvedő alanyai sajnos éppen szegény Konrad és Ursel Suchi voltak a mi kisebb csapatunkból. Ők, elég idősek lévén még nálunk is később érkeztek, mikor a mi sátraink is már állottak, és természetesen a mi közelünkben akarták ők is a sátrukat felverni, ami meg is történt, de az egyik feszítőzsinórjuk egy kicsivel jobban belógott a sátrak közötti átjáróba, mint a többi, de kényelmesen kikerülhető lett volna, de ennek ellenére egy amúgyis arrogáns bajor túratárs minősíthetetlen hangon nekiesett szegény Konnieéknak, hogy ők ezt hogyan képzelik, ő hajnali négykor akar indulni, és hogyan fogja ő letolni ilyen körülmények között a kiskocsijával a vízhez a hajót, satöbbi, satöbbi, de mindezt olyan hangnemben, mintha Suchiék a kedvenc gyermekét gyilkolták volna meg. Konrad úgy feldühödött, hogy-bár némi diplomáciai tárgyalással és a sátorzsinór kifeszítésének némi módosításával talán rendezni lehetett volna a helyzetet-a sátrát teljesen lebontotta, és a táborhely másik végén verte fel ismét, miközben panaszt tett a túravezetőnél. Ő hamarosan meg is jelent a tetthelyen és kérdőre vonta a vérbe borult szemű bajort, hogy miért is akar hajnali négykor indulni, mikor ő a túra elején közölte, nem szeretne reggel hét óra előtt edénycsörömpölést hallani; az eset amúgyis nagy port vert már fel, így azután pillanatokon belül tekintélyes tömeg gyűlt össze a vitatkozó felek körül, és ugyancsak pillanatokon belül parázs vita kerekedett az edénycsörömpölés körül. Az egyik tábor azzal érvelt, hogy ezt a kánikulát nem lehet már déltájban kibírni és ezért akar olyan korán indulni, a csapat másik fele viszont amellett kardoskodott, hogy igenis joga van csak fél nyolc körül felébredni, és addig az ő nyugalmát ne zavarja senki. Én kimondottan élveztem a vitát, mert érzésem szerint mifelénk ebben a kérdésben ilyen parázs vitára biztosan nem kerülhetett volna sor. Az emelt hangú eszmecsere csúcspontján már azt hittem, hogy a kések is előkerülnek, teljesen Rejtő Jenő idegenlégiós kocsmáinak a hangulatát éreztem a monstre verekedés kitörése előtt, de végül is az a kompromisszumos megoldás született, hogy Magdeburgtól a korán kelők jobbra, a később kelők balra verik fel a sátraikat tisztes távolságra egymástól. Hogy ez a gyakorlatban hogyan vált be, sajnos már nem tapasztalhattam, mert mi Peterrel Magdeburg előtt tíz kilométerrel, Schönebeckben kiszálltunk a túrából. Már maga a vita nagy élmény volt a számomra. Mindezen izgalmak ellenére még jutott időnk késő délután egy rövid városnézésre, az alaposabb másnap következett, mert két napi evezés után ismét az előírt pihenőnap következett.
Másnap azután hivatásos idegenvezető kalauzolásával nézhettük meg ennek az ugyancsak nagyon szép városnak a nevezetességeit, a Luther-házat, a Melanchton- és Cranach-házat, az elmaradhatatlan, valóban erődítménynek kinéző várkastélyt a hozzátartozó világhírű templommal, aminek a kapujára szegezte Luther Márton 1517-ben azon téziseit, amelyek elindították a protestáns egyházaknak a katolikus egyházból történő kiválását előidéző vallási vitát. A háborús pusztítások után az Óvárost eredeti formájában állították helyre, és valóban a városkép minden kis részlete a reformáció hangulatát sugározza. A városnézés után Peterrel ismét nagy bevásárlást csaptunk, és olyan kiváló vacsorát főztünk, hogy a közirígység céltáblájává váltunk, majd korán lefeküdtünk, mert másnap, július 26-án, kedden a számunkra, kettőnk számára Peterrrel a leghosszabb napi táv következett Akenig, 63,5 kilométer.
Tehát kedden reggel először Wittenberg nagy vegyipari létesítményei mellett csurogtunk el, majd a folyó szép nagy lassú kanyarokat leírva érkezett meg Coswig alá (nem tévesztendő össze a Drezda után következő Coswiggal), majd újabb 9 kilométer után az A 9-es autópálya hídja következett a nagy vockerodei hőerőmű után, itt vártam be a többieket, ugyanis ezen a napon engem is megfertőzött a megszállott evezés vírusa, és 35 kilométert megállás nélkül eveztem, valószínűleg tudat alatt a táv hosszúsága motivált, hogy legalább a távolság felén legyek túl, azután meg majd csak lesz valahogy. Ezután nem sokkal egy nagy katonai gyakorlótér partján kötöttünk ki, ez gyakorlat esetén tilos lett volna, meg gondolom pár éve még igen nagy cirkusz lett volna belőle. Ha nagy gyakorlat nem is volt, a déli pihenőnket megszínesítette, hogy a Bundeswehr (szövetségi hadsereg) körülbelül tucatnyi katonája a felfújható gumi-rohamcsónakokkal való manőverezést gyakorolta. 3-4 kilométerrel a déli szünet után a rosslaui hidak alatt áthaladva bekanyarodtunk a nagy dessaui patkókanyarba, ami olyasmi, mint a Tisza nagy kanyarja Vezsenynél, de az elbai rövidebb, csak 6 kilométer hosszú. Ebben a kanyarban először a Mulde torkolata mellett eveztünk el (ezt a folyót is szeretném egyszer bejárni, bár ez sajnos sok és elég kínos átemeléssel jár), majd a patkó ívének közepén kiszálltunk a dessaui csónakházaknál egy kis frissítőre, ami után a hátralévő 15 kilométer Akenig szinte gyerekjátéknak tűnt. Akenben a kötheni Kanu-Club csónakházában nagyon sok kötheni sporttárs várt bennünket a már előbb ismertetett finomságokkal, de ha ez egyáltalán lehetséges, a vendéglátás szívélyessége itt minden eddigit felülmúlt, még a hajómat is azonnal kikapták a vízből, nem engedtek cipekedni. Amit a túra folyamán egy kicsit hiányoltam, az az volt, hogy nem volt minden este, csak elvétve eligazítás, de ezen az estén volt, mert a másnapi, Magdeburgi táborhely megtalálása és elérése egy kissé bonyolult, ezt ismertetni kellett. Nem ártott volna azért máskor is néhány szó a másnapi szakaszról, hol érdemes megállni, hol mit érdemes megtekinteni stb. A többség ugyan mindezt tudta és ismerte már az előző túrákról, de azért mindig vannak új fiúk is, akik azért valamilyen tájékoztatást nem ártana, ha kapnának. Még ezen megbeszélés előtt maradt időm, hogy megnézzem Akent, bár a kötheniek szerint itt nincs semmi látnivaló, dehát az Isten tudja, hogy előfordulok-e még valaha Akenben, és ne tehessen nekem senki szemrehányást, még én magam sem, hogy ott voltam és nem néztem meg. Jellemző, hogy rajtam kívül csak egy osztrák túratárs jött be a városba, akivel együtt jöttünk azután haza, ápolva a jószomszédi kapcsolatokat. Aken valóban egy Csipkerózsika-álmot alvó kisváros benyomását kelti, és láss csodát, nem rendelkezik a szinte kötelező kastéllyal, de ezért némileg kárpótolnak a részben épen maradt középkori városfalak a bástyákkal és a valamikori városkapukkal, valamint a nagyon szép Miklós templommal. Az esti megbeszélés kezdetén az egyesület egyik elöljárója üdvözölte a túra mezőnyét és kifejezte azon reményét, hogy jól fogjuk érezni magunkat Akenben, noha a volt NDK-beli csónakházak komfortja meg sem közelíti a nyugat-németországi hasonló létesítmények felszereltségét (Wittenbergben és itt is csak szabadtéri hidegvizes zuhanyozási lehetőség és budi állt a rendelkezésünkre), de mi biztosítottuk róla, hogy a fogadtatás és a vendéglátás mindenért kárpótolt. Én csöndben azon elmélkedtem, milyen jó is lenne, ha Magyarországon bármely folyón evezve minden kisvárosban hasonló felszereltségű csónakházakban lenne lehetőség a táborozásra. Ezután a túravezető, miután ismételten köszönetet mondott a vendéglátásért, ünnepélyesen elbúcsúztatott bennünket Peterrel, kihangsúlyozva, mennyire a szívébe zárt bennünket (lehet benne valami, mert mindjárt az idén veszi magának a fáradságot, hogy Hamburgból ide autókázzon júniusban a PETŐFI NÉPE Duna-túrára). Mindketten megkaptuk a minden résztvevőnek kijáró emlékérmet, és én még mint a legtávolabbról érkezett résztvevő kaptam egy nagyon szép kupát. Ezután lehetőséget kaptam, hogy néhány szóval búcsút vegyek a társaságtól, ennek keretében mindenkit meghívtam, próbálják ki egyszer a magyar vizeket is, elég sokan jelentkeztek is utána nálam, hogy felírják a címemet, illetve megadták az övéket, hogy küldjek kiírásokat. Ezután egy heves és az éjszakai órákba nyúló gyakorlati búcsúzkodás következett, ami után semmiféle gondom sem akadt az elalvással Peter gőzmozdonyhoz viszonyítható horkolása ellenére sem.
Másnap, szerdán felvirradt kettőnk számára a túra sajnos utolsó napja. Én tulajdonképpen az Elba-túrát végig, Hamburgig akartam megcsinálni, de a sokak által ismert Czigány Ági túratársunk elkövette azt a tapintatlanságot, hogy ezen túra derekára tűzte ki az esküvője napját, és nekem mindenképpen illett ezen jelen lennem, lévén Ági esküvői tanúja; és Peter is mint régi ismerős ott akart lenni. Akentől a Saale torkolatáig 16 kilométeren át mindkét parton tilos a kikötés kivéve a kijelölt pihenőhelyeket, ugyanis ezen a szakaszon az Elba és a Saale holtágainál ritka nagy hódtelepek vannak, szigorúan védett természetvédelmi terület. A Saale torkolatától már ismerős vizeken lapátoltam, mert mind a Saale legalsó szakaszán, mind az Elbán Schönebeckig már jártam. A Saale torkolat alatt a barbyi kompnál kikötöttünk, hogy némi sörök társaságában ismételten érzékeny búcsút vegyünk egymástól. Ezután hamarosan teljesülhetett az a nagyon régi vágyam, hogy hosszabb vízi út után végcélként feltűnjön előttem második otthonom, Schönebeck sziluettje. Az utolsó kilométereket úgy tettük meg Peterrel, mint a teve, amikor már érzi az oázis közelségét, így azután észre sem vettem, míg rám nem kiáltott, hogy feleségem a hídon várva ránk integetett felénk. A híd előtt a régi komp helyén kiváló kiszállási lehetőségünk volt, néhányan mikor felfedezték, hogy itt szállunk ki, ugyancsak kikötöttek, hogy immár végleges búcsút vegyenek tőlünk. Fájó szívvel raktuk fel a megpakolt hajókat a kiskocsikra, mert nagyon szívesen folytattuk volna a túrát, de azért jó érzés volt megérkezni is. Mit mondjak, nem kis feltűnést keltettünk, amint nem éppen szalonképes túraöltözékünkben áttoltuk a hajókat Schönebeck belvárosán anyósom lakásáig, de legalább azoknak, akik láttak bennünket, volt aznapra beszédtémájuk. Még egy nagyon fontos kérdés, amit idáig nem említettem: a túra nevezési díja naponként és személyenként szervezett vízitúrázók számára 6 DM, nem szervezetteknek 7,50 DM volt 1994-ben. Végső következtetésként azt hiszem, nyugodtan elmondhatom, hogy nagyon szép, érdekes és tanulságos túrán vettem részt, és utólag is nagyon örülök neki, hogy részt vehettem rajta, és biztos vagyok benne, hogy bár számunkra, magyaroknak sok minden szokatlan, furcsa és más, mint itthon, a túra második felét is előbb-utóbb, talán már 1996-ban teljesítem. Én úgy érzem, ha nem lenne sok minden szokatlan, furcsa és más, nem is lenne érdemes külföldre menni vízitúrára, így viszont sokat megismerhettem a Németország legkülönbözőbb tájairól összesereglett résztvevők igen különböző mentalitásáról, az egymáshoz való, náluk egészen másképpen, sokkal több tekintettel egymásra megnyilvánuló viszonyról (egyetlen egyszer sem fordult elő, hogy valaki késő éjszaka ordítozott volna éneklés címszó alatt, illetve ha valakiknek tábortüzet rakni és énekelni volt éppen kedvük, azt olyan tisztes távolságban tették, hogy az senkit sem zavart), amint talán nem lenne rossz nálunk is meghonosítani. Már ismert gyönyörű tájakat ismerhettem meg új perspektívából, és ezenkívül újabb ismeretlen és nagyon szép tájakat fedezhettem fel magamnak. Ismételnem kell magam, a Rajna-túráról szóló beszámolóm befejezésekor azt írtam, egy kicsit más emberként térhettünk haza, nos az Elba-túra ezen a kicsit más emberen biztos, hogy egy kicsit tovább formált.
Másnap korán reggel hármasban (feleségem, Peter és én) indultunk hazafelé Peter autójával, és Drezdán, Prágán, Brünnön, Pozsonyon Győrön át este hét óra körül megérkeztünk szerencsésen Lajosmizsére, így semmi akadálya nem volt részvételünknek Ágiék esküvőjén, de hát ez már egy másik történet.
Lajosmizse, 1995. március 18.
Forrás: A Magyar Természetbarát Szövetség honlapja