Amint a címből látható, ennek a túrának már előzményei is voltak, ezért lett ez a túra a negyedik a sorban. Van egy nagyon kedves barátunk és túratársunk, Hans-Peter Goebel (a továbbiakban csak Peter), akit valamikor a nyolcvanas években, az Isten tudja hányadik Tisza túrán ismertem meg a csengeri Szamos parton. (Akkoriban még minden második évben a Szamoson indult a Nemzetközi Tisza Túra mezőnye, ezen a gyakorlaton a Szamos Romániából érkező sajnálatosan súlyos szennyezettsége miatt kellett a későbbiekben változtatni.) Valami megmagyarázhatatlan kisugárzás, vagy azonnal ébredő szimpátia révén azonnal egymásra találtunk, és egy azóta is nagyon aktív kapcsolat alakult ki közöttünk; ebben persze közrejátszhatott az a tény is, hogy Peter szerint az igazi kikapcsolódást a mindennapi életből ez idáig a Tiszán lelte meg a legtökéletesebben. Peter, miután a magyarországi járható vizek kétharmadát végiglapátolta, úgy érezte, hogy a magyar szervezők vendégszeretetét és gondoskodását valamivel viszonozni szeretné, ezért szervezett közös német-magyar vízitúrákat (idáig két alkalommal: a Duna németországi szakaszán Ingolstadt és Passau között 1990-ben, és alpesi vadvízi folyókon: Alz, Kössener Ache, Isar és Ammer, azon magyar vízitúrázók számára ismeretségi köréből, akik érzése szerint sokat tettek azért, hogy a német túratársak jól érezzék magukat a magyarországi folyókon). Ez utóbbi túra 1991 nyarán volt, ezt előzte meg közvetlenül az ez idáig egyetlen magyar szervezésű túra a német sportbarátok számára a Rábán Szentgotthárdtól Győrig, amiről nyugodtan elmondhatom, nem kellett szégyenkeznünk miatta. Természetesen a német túrákon is a magyar résztvevőkön kívül számos régi német ismerős is részt vett. Így lett azután az 1994-es Rajna túra a Bodeni-tó mellett fekvő Iznang és Basel között (a Rajna ezen szakaszát nevezik Hochrheinnak) a IV. német-magyar vízitúra.
Nehogy valaki is azt higgye, hogy Peter barátunk milliomos lenne, mert ilyen túrák megszervezését és lebonyolítását finanszírozni tudja, az anyagi eszközöket a túratervek benyújtása után a DSB-től, a Német Sportszövetségtől kapta, méghozzá annyit, hogy a magyar résztvevőknek a zsebpénzen kívül semmire sem kellett költeni, sőt még a hajókat és azok felszerelését is Peter hanaui klubtársaitól térítésmentesen kaptuk meg a túrák időtartamára. Németországban egyébként a vízitúrázók nem a Természetbarát, hanem a Kajak-kenu Szövetség kebelében működnek.
Mielőtt Iznangban elkezdődött volna a Rajna túra, előjáték- és bemelegítésként egy nagyon kedves meghívásnak tettünk eleget: a Tiszáról és egyéb magyar folyókról ugyancsak jól ismert Fred Schmitz barátunk látta vendégül a csapatot, hogy egy három napos túra keretében megismerjük a Rajna Kehl környéki holtágait, és a Kehllel szemben, már francia területen lévő Strasbourg városát.
A kilenc magyar résztvevő (Kiss Jenőék Göncről, Almási János, Székely László és a Pálfai család Budapestről, valamint jómagam) július 7-én kora reggel indult útnak három gépkocsival Budapestről. Peter még arról is gondoskodott, hogy utazásunk Kehlig ne legyen olyan hosszú és fárasztó, így az első napi utazás csak Deggendorfig tartott, ahol egy nagyon kellemesen eltöltött délután és este után a már az 1990-es Duna túráról jól ismert csónakházban éjszakáztunk. Másnap a német autópálya-hálózat különböző lehetőségeinek kihasználása és kiélvezése után már a koradélutáni órákban megérkeztünk a Kehler Paddler-Gilde rajnaparti csónakházához, ahol a német résztvevők is már szorgalmasan gyülekeztek és igen szívélyes fogadtatásban részesítettek bennünket.
A sátrak felverése és a csónakház felderítése után Fred egy rövid túrát is szervezett az utazás fáradalmaitól nem túl kimerült túratársaknak egy közeli Rajna-holtágra. Én, úgy látszik, éreztem a büdöset, nem tartottam velük: ugyanis egy kiadós záporban bőrig áztak, majd a szúnyogok tettek meg mindent annak érdekében, hogy felfalják őket. Ennek ellenére a jelenvoltak felsőfokú jelzőkkel számoltak be a túra szépségéről. Késő délután Peter is megérkezett Hanauból az utánfutón szállított hajókkal a magyarok számára.
Július 9-én délelőtt immár az egész csapat felkerekedett igen szép időben a rajnai holtágak és egy kisfolyó bejárására. A túrát a Taubengiessnek nevezett holtágon kezdtük el, ami tulajdonképpen nem is nevezhető holtágnak, hiszen mindkét vége összeköttetésben áll a Rajnával és egész rendes sodrása is van. A németek ezeket a mellékágakat Altwassernek, azaz öreg víznek vagy ágnak nevezik, hiszen mielőtt a Rajnát egy kibetonozott csatornává tették volna, a víz nagy része ezekben az ágakban folyt le. Sokat hallottam már a Rajna-mellékágak szépségéről, de amit átéltem és láttam, az minden képzeletet felülmúlt: erdővel sűrűn benőtt partok között kanyargó, valami csodálatos nyugalmat és békét sugárzó, a természetnek a vízről élvezhető minden szépségét felsorakoztató vízfolyás, aminek az izgalmasabbá tételéről a két-három kilométerenként előbukkanó kis surrantók, illetve a problémamentesen, csónakcsúszdaszerű sellőkön járható keresztgátak gondoskodtak. Az ebédszünetig ezt a varázslatos vizet élveztük, ott ebédeltünk, ahol amúgyis át kellett emelni a Feketeerdőben eredő, a Rajnával párhuzamosan futó kisfolyóra, az Elzre. Hasonló szépségekkel kényeztetett el bennünket ez a vadregényes folyó is, mint a Taubengiess, de itt már nem csak vízitúrázókkal találkoztunk, hanem a hétvégi kirándulókat az Elzen körutazásra vivő hosszú, keskeny ladikokkal is, amelyeket egy-egy helybéli fiatalember egy hosszú evezővel hajtott, amit időnként csáklyázásra is használt. A spreewaldi ladikokhoz képest az itteniek csak nyolc-tíz személy szállítására voltak alkalmasak, egy sort csak két személy alkotott. Érdekes volt megfigyelni, mennyire megváltoztatta a vadkacsák és egyéb vízimadarak természetes viselkedését a rendszeres ladiktúrizmus: ahelyett, hogy az ember (a legveszélyesebb ragadozó) elől biztonságos helyre menekültek volna, egy-egy ladik megjelenésekor úgy tódultak oda a nekik juttatott morzsákért és eleségért, mint egy baromfiudvar lakói etetéskor.
A minden várakozást felülmúló szép nap után a csónakház mellett kitűnő grillen sült ételek és kiváló német sörök elfogyasztása közben ápoltuk tovább a német-magyar kapcsolatokat. Ekkor adtam át ünnepélyesen Fred bátyjának és sógornőjének, Elfriede és Hans Schmitznek a "Bács-Kiskun megye vízi turistája" túramozgalom teljesítését igazoló okleveleket és emlékplaketteket (Peter és Fred már régebben birtokosa volt ezen megtisztelő és büszke címnek).
Másnap a Rajnán és ezáltal a francia-német határon átkelve (de ezúttal autókkal) megtekintettük Strasbourg nevezetességeit. A város szépsége nagyon mély benyomást tett ránk, különösen azokra, akik először jártak itt. Azt is megállapítottuk, nem lenne tán bolondság ezt a csodálatos várost kajakból az azt átszelő csatorna- és folyórendszerről felderíteni. Kora délután érkeztünk vissza Kehlbe, ahonnan a már előzőleg készre csomagolt kocsikkal és utánfutóval elindultunk Iznangba, mondanom sem kéne tán, hogy igen érzelmes búcsú után a vendégszerető kehliektől. Maga az autós utazás is nagyon szép volt, hiszen a Feketeerdő hegységen kellett átkelnünk, hogy a Bodeni tóhoz érjünk. Számomra különösen izgalmas volt az út, hiszen életemben először vezettem úgy kocsit, hogy egy telerakott trailert is vontatnom kellett (ezután többször is volt benne részem, de erről később, az Elba túra leírásakor). Iznang egy pici üdülőhely a Bodeni tó partján, 22 kilométerre a Hochrhein kiágazása fölött. A forró nap után (ez a Németországban oly szokatlan kánikula egy-két nap kivételével végigkísért bennünket az Elba túra végéig) szörnyen jól esett megmártózni a tó kellemesen hűs vizében, csak a térdmagasságig érő sűrű hínár zavart egy kicsit (sajnos a Bodeni tó is ugyanabban a cipőben jár az elszennyeződést és hínárosodást tekintve, mint a mi Balatonunk).
Július 11-én indultunk a hosszú, az igazi túrára szép napos időben, de erős ellenszélben kellett átbukdácsolnunk a 1/2-3/4 méteres hullámokon 22 kilométert a Bodeni tavon. Az viszont megkönnyítette a dolgunkat, hogy a túrát a parton végigkísérte Klaus Theiß barátunk, akit ugyancsak már régről, nevére rímelően a Tiszáról ismertünk; nos, ő naponta kétszer fordult, először levitte a következő táborhelyre az aznapi evezéshez nem szükséges felszerelésünkkel zsúfolásig megrakott trailert, majd a második fordulóban a lakókocsiját vitte át, amibe ugyancsak jutott még bőven a felszerelési tárgyainkból. Így azután szinte üres hajókkal lapátolhattunk, csak az egy napos evezéshez szükséges élelmet és felszerelést kellett magunkkal vinnünk. Bár a nagy hullámok a tavon jelentettek némi változatosságot és sportértéket, mégis fellélegeztünk, amikor beértünk a Rajna kiágazásába, ahol egyrészt a számunkra még szokatlanul erős sodrás (10-12 km/óra) ragadta magával a hajóinkat, másrészt a Rajnát kísérő hegyvonulatok felfogták az erős szelet.
Kisvártatva elértük a Stein am Rhein nevezetű svájci városkát, ami nevének megfelelően (Stein=kő) egy drágakő a Rajna zöldes bársonyszalagján. Itt tartottuk a déli szünetünket, amibe belefért a városka megtekintése is, amit igazán nagy kár lett volna kihagyni. Alig győztük magunkba inni a városka szépségét, mintha egy mesevárosban jártunk volna. További 18 kilométer megtétele után, ami az erős sodrásban gyerekjátéknak tűnt, elértük az ugyancsak svájci Schaffhausen városának a Rajna partján fekvő kempingjét, ami aznapi célunk volt. A Rajnának ez a szakasza egyébként vagy kizárólag svájci felségterületen folyik, vagy helyenként a jobb part Németországhoz tartozik, de olyan nem fordul elő, hogy csak német területen folyna át. Nagyon szépek ezen a részen az öreg fedett fahidak, amelyeket a mai közlekedési feltételekhez alakítottak, úgyhogy a járműforgalom is átmehet rajtuk. Érdekes látvány az is, amikor egy középkori híd jobb oldalán fekvő városkában a német, a baloldaliban a svájci lobogót lengeti a szél. Svájcban egyébként igen erős lobogó kultusz van, szinte minden házon, a magánházakon is megtalálható a nemzeti zászló. Azt talán mondanom sem kellene, hogy annak ellenére, hogy naponta többször is hol német, hol svájci területen fordultunk elő, de a kutya sem kérte tőlünk egyszer sem az útlevelet. Schaffhausen is nagyon szép város, de Stein am Rhein meghittségben olyan magasra állította a mércét, hogy annak hatása alatt ez utóbbit talán nem tudtuk érdemeinek megfelelően értékelni.
Másnap reggel Schaffhausenből egyelőre még csak villamossal, illetve trailerrel folytathattuk az utat, hiszen egy leküzdhetetlen akadály állott előttünk: egy varázslatos természeti csoda, a schaffhauseni Rajna-vízesés. A villamosból kiszállva a teljes vízesést gyalog körbejártuk, majd a kis átkelőhajóból a vízről is megcsodáltuk. Ne kívánja senki tőlem, hogy ezt a grandiózus látványt leírjam, ezt látni kell, és egy életre nem felejti el az ember. Talán csak annyit, hogy hátborzongató volt közvetlen közelről látni, milyen erőt képes ez a víztömeg kifejteni. Miután a vízesés alatt a kishajóval átkeltünk a jobb partra, legnagyobb meglepetésünkre tovább bővült a mezőny az ugyancsak a legtöbbünk által már jól ismert Riegel házaspárral Waldshutból. Időközben Klaus átszállította a hajóinkat a trailerrel a vízesés alatti beszállóhelyre, ezzel igen sok pénzt spórolt meg Peternek, hiszen nagyon drága lett volna Svájcban teherautót bérelni a 7 kilométeres átemeléshez. Két kilométerrel a vízesés után kezdődik a Rajnának egy igen szép kilenc kilométer hosszú kanyarja Rheinaunál, ahol a folyó egy szinte teljes hurkot rajzol le.
Külön érdekessége ennek a kanyarnak, hogy öt kilométeren belül három duzzasztómű állja az utunkat, ahol újabb példáját láttuk annak, hogy vannak olyan országok is, ahol messzemenően figyelembe veszik egy-egy erőmű építésekor a vízitúrázók érdekeit is, hogy az átemelést nagyban megkönnyítsék, vagy akár át se kelljen emelni, mint ebben a három esetben. Íme láss csodát: az erőmű előtt egy sínpárral ellátott rámpához ér a vízitúrázó, felveszi a rámpa mellett elhelyezett üzemi telefont és bejelenti, hogy át szeretne haladni. Ezek után megjelenik egy távirányított kocsi a síneken, platójával olyan mélyen megy a víz felszíne alá, hogy hét-nyolc hajó kényelmesen rá tudjon állni utasával együtt. Az erőmű vezérlőterméből hangszóró segítségével adják meg a szükséges utasításokat és egy videokamerán keresztül figyelik az eseményeket. Miután a kocsi megtelt, egy figyelmeztető jelzés után ugyancsak távirányítással átgördül a síneken a hajókkal és utasaikkal együtt az erőmű alá, olyan mélyen megy a vízszint alá, hogy kényelmesen le lehessen evezni róla az alsó vízbe. Tehát csak egyetlen embernek kell kiszállnia a hajóból, hogy telefonon értekezzen a kezelő személyzettel. Íme, így is lehet!
Persze azért akadt más látnivaló is Rheinauban, a szép barokk templom és a kolostorból lett idősek otthona közvetlenül a folyó partján. De ezzel még nem úsztuk meg az erre a napra rendelt erőmű adagot, mert három kilométerrel a cél előtt még az eglisaui erőmű duzzasztógátját kellett leküzdeni, ami már nem volt olyan összkomfortos, mint az előző három esetben. Igaz ugyan, hogy a kiszállást és a vízből kiemelést gombnyomásra egy elektromos csónaklift intézte el, de utána a hajókat egy igen meredek lejtőn, földúton kellett az alsó vízre átszállítani, igaz ugyan, hogy az erőmű kiskocsijával, amivel egyszerre két-három hajót lehetett átvinni, de azért Svájcban-Németországban nem ehhez a bánásmódhoz szoktunk idáig. Ráadásul az utolsókat még át is zsilipelték, míg az elsőkkel azt közölték, hogy ez a zsilipkamra karbantartása miatt nem lehetséges. Tanulság: nem érdemes sietni. Enapi célunk a német oldalon fekvő Hohentengen község kempingje volt; igen kellemes hely közvetlenül a Rajna partján, a községben semmi különleges, de a bratwurstot (sült kolbász) és a jó német sört itt is megtaláltuk. A hangulatot csak emelte még, hogy itt ünnepeltük Elke Schmidt születésnapját. Ezen a napon az előző napi 42 kilométerrel szemben csak 31,5 kilométert tettünk meg, de ezt a napot azért megfűszerezték és meghosszabbították az utunkban álló duzzasztógátak.
A következő napon, 13-án 36 kilométeres út állt előttünk a luttingeni célig. Ezen a napon is három átemelés tette még változatosabbá a táj szépsége miatt amúgyis rendkívül érdekes túratávot. A Rajnát ezen az általunk bejárt szakaszán mindkét parton nem túl magas, de igen hangulatos hegyvonulatok kísérik, amelyeken időnként, ha nem is olyan gyakran, mint a későbbi Oberrheinnak nevezett szakaszon, várromok, kastélyok, vadregényes sasfészkek tűnnek elő. Kilenc kilométer megtétele után következett az első átemelés, amit részben az erőmű csónakszállító kiskocsiján, részben a német résztvevők saját kiskocsijain oldottunk meg. Újabb nyolc kilométer után következett az egész túra talán legérdekesebb szakasza, a Koblenzer Laufennek, koblenzi futásnak nevezett kb. 700 méteres rész, ami egy sziklákkal teleszórt zuhatagos-sellős szakasznak a neve, ahol a víz nehézségi foka az akkori viszonylag magasabb vízállásnál a WW I körül mozgott, nem kellett a sziklákat kerülgetni, bele a legnagyobb hullámokba; igaz, hogy a fejünk búbjáig csuromvizesek lettünk, de a nagy melegben ez még igen jól is esett; hasonló szakaszt még akár 7 kilométeren át is nagyon tudtunk volna élvezni. Alacsonyabb vízállásnál a nehézségi fokozat a WW II-est érheti el.
Egy nagyobb sziget mellett a jobboldali ágban még egy kicsit élvezhettük kisebb sellő lényegesen alacsonyabb hullámait, majd megérkeztünk Waldshutba, ahol a Riegel házaspár klubja csónakházának udvarán tartottuk a déli pihenőnket, szinte beteges sóvárgással követve a délidőben egyre kisebbé váló árnyékos részeket, mert olyan hőség volt. A vállalkozóbb kedvűek, és közöttük természetesen mi magyarok is, akik a Isten tudja mikor kerülhetnek ide még egyszer, felkerekedtek, hogy megnézzék Waldshut központját; kénytelen vagyok ismételni magam, ez is egy nagyon szép, hangulatos város. Már a csónakháztól láthattuk a következő erőmű és átemelés helyszínét, aholis újabb átemelési variáció várt ránk: az átemelés 200-300 méteres hosszán egymástól 1 méter távolságra fémhengerek voltak a talajjal párhuzamosan görgőként elhelyezve, amelyeken a hajókat magunk után húzva, vagy magunk előtt tolva azokat át lehetett görgetni a felső vízről az alsóra, a probléma csak az volt, hogy elég sok görgő tengelye már berozsdásodott és így nem forgott, illetve néhány görgő hiányzott is, úgyhogy rövid szakaszokon az anyaföldön kellett húzni a hajókat (ó, német precizitás, hová tűntél?). Nyolc kilométer lapátolás után értük el ezután aznapi célunkat, Luttingent, ami egy kis falu a német oldalon. Ez volt az egyedüli hely a túra folyamán, ahol "vadul" táboroztunk egy nagyon szép, háborítatlan táborhelyen, csak a meredek partfal okozott némi nehézséget ki- és beszálláskor, de ebből sem lett különösebb probléma, mert a résztvevők élő láncot alkotva pillanatok alatt kikapkodták, illetve másnap visszarakták a hajókat. Egyébként a túra teljes tartamán és minden résztvevőre jellemző volt a maximális segítőkészség, amiért ezúton is szeretnék ismételten köszönetet mondani. A falu kicsinysége ellenére is két nagyon kultúrált vendéglőt is találtunk, talán ez is volt az oka, hogy a napi beszámoló elején a két átemelést háromra bővítettem.
A következő napi indulás után 5 kilométerrel az átemelés egy újabb módozatát ismerhettük meg: a felső vízről ugyan még az eddig megszokott módon az erőmű kiskocsiján hordoztuk át a hajókat, de a vízretételnél a kb. 20 méter magas meredek parton a hajókat és utasaikat egy ugyancsak gombnyomással kezelhető csónakliften lehetett az alsó vízre leengedni. Szegény Jenő, aki a liftet kezelte, egy kissé megjárta, már csak ő volt hátra, amikor az erőműből lóhalálában megjelent valaki a figyelmeztető táblával, hogy kizárólag a hajókat szabad a liften leengedni, személyeket nem; bizonyára nem a teherbírás miatt, hiszen az 800 kg volt, hanem inkább azért, mert valóban félelmetes látvány volt a hajókban ülve a meredek parton minden biztosítás, vagy korlát nélkül leereszkedni. A liftre egyébként két hajó fért rá egy fuvarban, az utasoknak a lift mellett levezető lépcsőn kellett volna levonulni.
Csak 7 kilométert kellett várni a következő erőmű gátjára, ahol legnagyobb örömünkre ismét a sínekkel ellátott rámpát találtuk, annál nagyobb volt a csalódásunk, amikor telefonos bejelentkezésünk után az erőműből sajnálattal közölték, hogy az átemelésnek ezt az igen kényelmes változatát a berendezés javítása miatt nem vehetjük igénybe, így azután kézben, vagy saját kiskocsikkal oldottuk meg a kérdést. Fél kilométerrel az átemelés után kikötöttünk a német oldalon Bad Säckingen városában, ahol a déli pihenőt a Friedolin székesegyház és a nagyon szép városközpont megtekintésére is felhasználtuk. Vízreszállásunk után már sejtettük, hogy valami készül felülről, és egy éles jobbkanyarban meg is győződhettünk pogány sejtésünk igazáról, ritkán látható sötét fekete ég tornyosult előttünk. Szerencsére még maradt éppen annyi időnk, hogy felszereljük a hullámvédő kötényeket és belebújjunk a vízhatlan esőkabátokba, és máris kitört az égiháború, ami valóban úgy hangzott, mintha Svájc és Németország háborúban állna egymással és szakadatlanul ágyúznák egymást, de igen nagy kaliberekkel. Olyan sötét lett, és olyan sűrűn zuhogott az eső, hogy talán ha öt méterre lehetett csak ellátni, egészen partközelben kellett haladni, hogy valamelyes tájékozódási lehetősége legyen az embernek. Az sem volt megoldás, hogy egy nagy fa alatt várjuk ki az égi áldás végét, mert az eső sűrűsége miatt ott is ugyanúgy áztunk, mintha a folyó közepén lettünk volna. Ez az egész úgy 20-25 percig tartott, és amilyen hirtelen kezdődött, olyan gyorsan el is vonult, úgyhogy mire megérkeztünk a schwörstadti csónakháznál lévő célunkig, szinte meg is száradtunk, de azért jól esett mégis a forró vizes zuhany. Ezen a napon csak 23 kilométert tettünk meg, de azért a délelőtti hőség meg a két átemelés viszontagságai, no-meg a vihar átvészelése eléggé igénybe vett bennünket.
Ez volt a túra utolsóelőtti estéje, és ebből az alkalomból a magyarok meghívták a német résztvevőket egy igazi magyar bográcsgulyás vacsorára, tudtuk ugyanis, hogy másnap este mi leszünk hivatalosak a németeknél egy grillezésre. Klausnak felírtuk a hozzávalókat és megbíztuk azok beszerzésével. Némi derültséget keltett, amikor elénk tárta beszerzéseinek eredményét: a listán ugyanis szerepelt a fehérrépa, azaz petrezselyemgyökér is, de ezt a németek nem tudni miért (ők maguk sem tudják), nem eszik, és ennél fogva ez ott nem is kapható sehol; nos, szegény Klaus nem akart, vagy nem mert fehérrépa nélkül a szemünk elé kerülni, és kipakolt a hóna alól két kb. fél méter hosszúságú fehérretket, amelyek nem tudom, hogy a túra végéig elfogytak-e, mert azért körítésként a másnapi sültek mellé asztalra kerültek. Természetesen jó magyar szokás szerint mindenki beleszólt, hogy hogyan is kell egy jó bográcsgulyást készíteni, úgyhogy kénytelen voltam demokratikusan a Kiss házaspárt kinevezni az étek elkészítésére, és a többiekkel közöltem, hogy a továbbiakban tartsák a szájukat, legalábbis ami a főzéssel kapcsolatos jó tanácsaikat illeti. Így azután sikerült minden konfrontáció nélkül egy igen finom bográcsgulyást rittyenteni (Klausnak volt Magyarországról egy nagy bográcsa), a németek már a főzéskor a csodájára jártak (rajtunk kívül még sokan táboroztak a csónakház udvarán), hát még miután megkóstolták! Mindenképpen egy igen jól sikerült este volt.
Másnap következett a túra utolsó szakasza Schwörstadt és Basel között, a táv nem volt hosszú, csak 24 kilométer, de hogy aznap sem unatkozzunk, négy duzzasztó állt előttünk. Az volt azért a jó az egész túra folyamán, hogy a visszaduzzasztást csak 1-2 kilométerrel a duzzasztómű előtt kezdtük érezni, és talán sehol sem állt meg teljesen a víz, még közvetlenül az erőmű előtt sem. Egyébként szinte végig a sodrás a számunkra megszokottnál jóval gyorsabb volt, de az erre történő átállásból semmi probléma nem származott. Mindjárt Schwörstadt után következett a már ismert görgős átemelés, majd 3 kilométer után ismét át kellett emelni, méghozzá elég hosszan. A legnagyobb nehézséget a kikötés és kiszállás jelentette, ugyanis csak egyenként lehetett egy lépcsőnél az igen erős sodrású erőmű-csatornában kiemelni, és komolyan meg kellett küzdeni azért, hogy ne sodródjon le az ember, amíg a sorára várt. Az átemelés erőművi és saját kiskocsikkal történt. Ez a rheinfeldeni erőmű volt, ami Európa legrégibb vízierőműve. Maga Rheinfelden, legalábbis amit a vízről láttunk belőle, egy nagyon festői kisváros, de sokat nem nézelődhettünk, arra kellett ugyanis ügyelnünk, hogy ne vétsük el a jobboldali hídnyílást, mert a többi alatt veszélyes, erős forgók vannak. Egyébként is elmondhatom, hogy azok a kisvárosok, ahol nem kötöttünk ki, csak a vízről láttuk őket, szinte mind nagyon festői benyomást tettek ránk, bármelyik országhoz tartoztak is. Még tartozom annak közlésével is, hogy a Rajna vize ezen a szakaszon még nagyon szép tiszta, úgyhogy a ragyogó időben ezt többször ki is használtuk fürdőzésre, az is előfordult, hogy kilométereket úsztunk, illetve hagytuk magunkat lesodorni a csónak mellett.
A rheinfeldeni erőmű után 8 kilométerrel jött a következő, ahol teljesen hagyományos módon saját kiskocsikkal, illetve kézben vittük át a hajókat. Ezután hosszú kilométereken át Basel elővárosi világhírű vegy- és gyógyszeripari létesítményeit vehettük közvetlen közelről szemügyre. Mit mondjak, a gyártelepek, bár sokkal kultúráltabban néztek ki, mint ahogyan az mifelénk szokás, mégis sokkal kevésbé nyújtottak épületes látványt, mint az előző erdős-hegyes partok. Már Baselben értük el az utolsó erőművet túránk folyamán, ahol ugyan nem kellett átemelnünk, de több mint egy órát kellett várakoznunk, hogy átzsilipelhessünk, mert meg kellett két nagy teherhajót várnunk. Számomra ez sem volt mindennapi élmény, két ilyen nagy hajó mögött átzsilipelni, életemben ez most fordult elő első alkalommal, arról nem is beszélve, hogy ilyen óriási zsilipkamrában sem voltam még idáig. Bár a nagy hajók igen lassan úsztak ki a kamrából, de azért így is tisztességes hullámokat küldtek ránk hátra. Az előző napokon egyébként csak kirándulóhajókkal és jachtokkal találkoztunk a folyón, a Rajna csak Basel alatt válik vízi autópályává.
Szinte Basel központjában emeltük ki a hajókat egy kényelmes lépcsőnél; némi bonyodalmat okozott, hogy az egyes hajókhoz össze kellett szedni a hozzájuk tartozó lapátot, hullámvédő kötényt, légzsákot stb., mert azokat jó magyar szokás szerint egymás közt csereberélgettük, és ekkorra már senki sem tudta, hogy mi melyik hajóhoz tartozik. Olyan is előfordult, hogy valaki még Iznangban elcserélte a lapátját egy singeni vízitúrázó teljesen azonos lapátjára, de Riegelék megígérték, hogy ezt a problémát megoldják, lévén a singeni Kanu Club tagjai ők is. Szegény Peternek dagadt a feje, joggal. Én már a zsilipelésre várva éreztem, hogy nincs valami rendben velem, a napszúrás klasszikus tünetei jelentkeztek rajtam: láz, gyöngeség, hányinger, gyomorpanaszok, így azután a hajók trailerre rakodásában is csak alig-alig tudtam részt venni (bizisten nem lustaságból), és Basel belvárosának a szépségeiből is alig emlékszem valamire, ugyanis a rakodás után a központon keresztül vonultunk a pályaudvarra és vonattal utaztunk vissza Schwörstadtba. Mi Peterrel lebontottuk a sátrunkat és összecsomagoltunk, hiszen még az éjszaka terveztük indulásunkat következő célunk, a csehországi Dín felé, hogy az Elba-túra első felét is abszolváljuk. Állapom miatt, legnagyobb utólagos sajnálatomra, a grill-esten nem tudtam részt venni, ha csak ételre gondoltam, felfordult a gyomrom, az indulásunkig terjedő időszakot nagyrészt Székely Laci sátrában töltöttem valami nyugtalan félálomban, és borzadállyal gondoltam arra, hogy nekem a következő 15-18 órában komolyabb alvás és pihenés nélkül még vezetnem is kell, hiszen nem várhattam el Petertől, hogy Schwörstadtól Hanaun át (Frankfurt közelében, itt kellett még a hajókat a trailerről lerakodni és elszortírozni) Dínig egymaga vezessen. Peter azt tanácsolta, hogy egyek meg nyersen annyi fokhagymagerezdet, amennyit csak tudok (hármat sikerült is, a negyediket már biztosan kihánytam volna). Ez segített is valamit az állapotomon, úgyhogy este 1/2 11-kor érzelmes búcsút vettünk Peterrel a társaságtól, és kezdetét vette odisszeánk, hogy még az Elba-túra kezdete előtt elérjünk Decínbe, de ez már egy másik történet; ha jut rá időm és ha netán igény is lenne rá, ezt az utazást az Elba-túra leírásának bevezetőjeként ecsetelem majd.
Összegzésül elmondhatom, hogy ezen a nagyon jól sikerült túrán nemcsak egy új folyót, hanem rengeteg számunkra új szépségét a természetnek, igen sok szép várost, más mentalitású embereket fedeztünk fel és ismertünk meg, és összességében gazdagabban, egy kicsit más emberként tértünk haza a jól végzett munka és szórakozás örömével.
Köszönet mindezért elsősorban Fred Schmitz és Peter Goebel barátainknak, akik a leírt túrákat számunkra megszervezték és lebonyolították, a Német Sportszövetségnek a túra anyagi támogatásáért, és minden német túratársnak, akik az egész együtt töltött idő alatt mindent megtettek azért, hogy jól érezzük magunkat, szinte lesték a kívánságainkat.
Nagyon remélem, hogy ez a sorozat ezzel a túrával nem ért véget, és mind mi magyarok, mind a német sportbarátok szükségét érzik ennek az immár hagyományosnak mondható kapcsolat ápolásának.
Dr. Garay Dénes
Forrás: A Magyar Természetbarát Szövetség honlapja