A kaki pusztán egyszer a tilosban kapta a földesúr a zsidót, amint ott legeltette a lovát.
– No, ilyen lelke zsidaja, kössétek hátra a kezét, s hajtsátok be a faluba.
A zsidó szabódott, rimánkodott, hogy ne tegye őt ennyire csúffá, megfizeti, ami kárt tett.
– Nem! Kalodába kell ülnöd, pénzt adni nem büntetés, mert azt majd kinyered máson, hanem majd még te kapsz valamit, amit nem adsz interesre.
– Az Istenért, nagyságos uram, tán csak nem akar lehúzatni?
– Igen biz én. Kiporoltatom a bársonybugyogódat.
– Nem kívánom én ezt a tisztességet, kegyelmes nagyságos uram – rimánkodék a kártevő. – Inkább megteszek mindent, amit parancsol, csak az ütlegeket engedje el.
– No elengedem, egy föltétel alatt: ha énnekem most itt ex tempore egy verset mondasz, ami erre az esetre éppen ráillik.
A zsidó megvakarta a fejét, széjjelnézett maga körül, s ilyen szép ritmust monda a földesúrnak:
„Ahány szál fű terem Khákhon –
Annyi istennyila csapja a tekintetes uramat – nyákhon.”
Több kifogás aztán nem lehetett ellene.