BÁNFFY MIKLÓS
(1873-1950)

Bánffy Miklóssal kurtán-furcsán bánt el eddig irodalomtörténeti emlékezésünk. Legterjedelmesebb irodalomtörténeti művünk egy mindössze tizenkét soros bekezdésben állapítja meg, hogy "korszakos szerepet játszott". Irodalmi lexikonunkban mintegy fél hasáb jut ismertetésére. Sokkal kisebb jelentőségű és tehetségű írónak jutott sokszorosan terjedelmesebb emlékeztető. - De hát Bánffy nem kellett az arisztokratáknak, mert arisztokrata létére realista igénnyel és osztályos társainál sokkal haladóbb szemlélettel bírálta nemcsak az arisztokrata életformát, hanem magának az arisztokráciának idejétmúlt létét is. Gyanakodva néztek azonban rá a polgári demokraták is, akikhez politikai meggyőződésében a legközelebb állott, mert nemegyszer a különcködésig ragaszkodott régi évszázadoktól örökölt szertartásos szokásokhoz. A szocialista kortársak, még ha az erdélyi kultúrpolitikai törekvésben időnként szövetségesül ismerik is el, mégis elsősorban a grófot és a polgári ideológia képviselőjét látták benne. Közvetlen utókora ezért sehogyan sem tudta, mit kezdjen vele, tehát elbagatellizálva, fél mondatok erejéig úgy mondottak jókat felőle, hogy odaszorult a szürke sokadrangúak közé. Több mint negyedszázaddal halála után talán már megkísérelhetjük kijelölni helyét a magyar irodalomban és irodalompolitikában.

A régi Magyarország legeslegelőkelőbbjei közé tartozott a "losonczi" nemesi előnevű Bánffy nemzetség. (Hajdani századaink históriájában hat nagyúri család is viselte a Bánffy nevet, jelezvén, hogy még középkori elődeik egyik-másika bán, azaz délvidéki határtartomány kormányzója volt. Ezek nem voltak egymás rokonai, mindegyikük más-más előnevet viselt.) A losonczi Bánffyak IV. Béla nádorának, a mongolok elleni legelső csatában hősi halált halt Tomaj Dénesnek leszármazottjai voltak; ez a Tomaj pedig a "besenyő herceg" címet viselte, mivel az első Árpádok idején hosszas ellenségeskedés után a magyarokkal elkeveredett és néhány nemzedék alatt magyarrá vált besenyők fejedelmeinek leszármazottja volt. Alig-alig volt magyar nemzetség, amely ilyen hosszú és ilyen régóta szüntelenül az ország leghatalmasabbjai közt helyet foglaló múltra tekinthetett volna vissza. A XV. század óta Erdélyben éltek amíg Erdély önálló fejedelemség volt, mindig a fejedelmek főemberei vagy fő ellenségei voltak. Bánffy Dénes, a XVII. század legfényűzőbb magyar főura alighanem maga is fejedelemségre tört, de ellenségei győztek, és vérpadon fejezte be az életét, a fia azonban már hamarosan megint a legfőbbek közt foglalt helyet. Leszármazottjai azután már a Habsburgok uralma alatt két ágra szakadtak: egy bárói és egy grófi családra. Ebből a grófi ágból származott Bánffy Miklós. Apja, nagyapja udvari főtisztviselő volt (apja a "főajtónálló", nagyapja a "főpohárnok" címet viselte, ezek a címek 1848 után ugyan már nem többek puszta címnél, de viselőik országos befolyású emberek voltak). Bánffy Miklós olyan körülmények közt nőtt és nevelkedett, hogy az lehetett belőle, amit akart. Őt pedig kora ifjúságától kezdve az irodalom, a képzőművészet és a zene érdekelte. Nagy nyelvtudása mellé mind a három művészeti ágban tudományos színvonalú műveltséget szerzett. Gazdag nyelvezetű, jó stílust csiszolt ki a maga számára, több hangszeren is játszott, a kottát ugyanolyan jól olvasta, mint a regényeket. És ha nem lett volna gróf, ha nem lett volna író és nem lett volna kultúrpolitikus, nyilván úgy tartanók számon, mint századunk egyik igen jelentékeny grafikusát, könyvillusztrátorát. Ő csinálta például Tamási Áron Ábel-regényeinek kitűnő humorú, a remekműhöz méltó színvonalú illusztrációit, és maga tarkította mulatságos képekkel kitűnő emlékirat-paródiájának, a Fortélyos Deák Boldizsár memoriáléjának ironikus-szatirikus történeteit. Amellett lelkesedett a színházművészetért is, és hamarosan igen jó szervezőnek bizonyult. Nem is találhattak alkalmasabb embert, amikor rendbe akarták hozni az állami színházak zilált pénzügyeit és kapkodó műsorpolitikáját, mint a mindenhez értő Bánffyt, aki a Nemzeti Színház és az Opera intendánsa, azaz közös főigazgatója lett. Nagyon jól végezte a dolgát, de közben még beletanult a rendezésbe és a díszlettervezésbe is. Szerették a színészek is, az írók is, és a két állami színház hamarosan pénzügyileg is helyrebillent, vagyis a közönség is szerette, amit csinált. És amikor ezt a feladatát elvégezte, udvarmester lett belőle. Az udvarmester az udvari szertartások főrendezője. És mint ilyen lett kegyvesztett. Bánffy ugyanis, szinte az egész közhangulatnak szembeszegülve, eleve pacifista volt, értelmetlen és bűnös vérontásnak tudta a háborút. És 1916-ban - amikor Ferenc József meghalt - IV. Károly koronázását háborúellenes tüntetéssé változtatta. Ő rendezte a magyar koronázási ünnepséget és díszfelvonulást - és a díszmagyarba öltözött urak után a menetbe sorozta és felvonultatta a háború rokkant katonáit: mankóval járó sántákat, karjukat vesztett bénákat, kézen fogva vezetett vakokat. Koronázási díszmenet ilyen meghökkenést, ilyen szorongató hangulatot még nem keltett soha a világtörténelemben! Bánffyt azonnali hatállyal felmentették az udvarmesterségtől, rossz hírbe került az egész úri világ szemében. Nem bánta, hazament az ősi kastélyba, Bonchidára, amelynek családi könyvtára vetekedett a legnagyobb közgyűjteményekkel.

Már a háború előtt írt néhány drámát. Amíg közhivatalokat viselt, irodalmi műveit Kisbán Miklós álnéven adta közre, bár mindenki tudta, kit rejt a Kisbán név. Ezek a drámák sikeresek voltak, különösen a polgári közönség körében, mert - bár lényegükben családi-lélektani drámák - fanyar kritikával ábrázolják az arisztokrácia magánéletét. Az arisztokraták úgy is tekintették, mint aki a népre nem tartozó családi titkokat fecseg ki az úri világról. De már ezekből, különösen Az erősebb címűből nyilvánvaló volt a szerző kétségtelen írói tehetsége. (Ezt Az erősebbet parodizálta Karinthy Gróf Gyengébb című irodalmi torzképében, amelyen Bánffy jól mulatott, és később is mondogatta, hogy aki érteni akarja, miről szól a drámája, olvassa el Karinthy paródiáját.)

A történelmet egy ideig mintegy kívülről és távolból figyelte. A forradalmaktól természetesen idegen maradt, de az ellenforradalom terrorjától, tömegvérengzésétől undorodott. Hanem amikor Bethlen István került a kormány élére, hogy a liberális demokráciának legalább a látszatával "konszolidálja" a helyzetet, vagyis olyan állapotot teremtsen, amelyben a győztes polgári-demokrata nyugati hatalmak szót értenek a magyar uralkodó osztállyal, akkor Bethlenéknek egyenest szükségük volt egy demokrata hírű és kellő kultúrával tárgyalóképes külügyminiszterre, aki mégis közülük, a magyar arisztokráciából származott. Nem is találhattak erre alkalmasabbat Bánffynál, aki akkor még hinni is akarta, hogy a hasonlóképpen erdélyi, tehetséges és művelt Bethlen az ellenforradalom megfékezésére és egy polgári demokratikus rendszer kialakítására törekszik. Elvállalta tehát a külügyminiszterséget 1921-ben. De a következő évben már le is mondott. Hamar felismerte, hogy a bethleni konszolidáció csupán egy szalonképessé szelídített, némi liberális és demokrata mázzal leplezett változata az ellenforradalomnak, amelyben valódi polgári demokráciáról szó sem lehet. Elment a kedve az egész politikától. Még egy ideig Budapesten élt, illetve felváltva itt, Bonchidán és Kolozsvárott. A Nemzeti felújította még a háború előtt írt, nagyon jól szerkesztett és igen érdekes történelmi drámáját Attiláról, A nagyurat. Majd írt egy Maskara című kemény szatírát arról, hogy minden, ami körülöttünk van: hazugság, alakoskodás, egymás becsapása. De már felismerte igazi nagy feladatát: haza kell menni Erdélybe, és a királyi Romániában őrizni, szervezni, fejleszteni a magyar irodalmat. 1926-ban végleg hazaköltözött, a román állampolgárság mellett döntött, ellentétben a kölcsönösen uszító magyar és román hivatalos politikával, a szomszéd népek megbékélését és megértő együttélését hirdette. És megszervezte az Erdélyi Helikon munkaközösségét és az ezzel azonos című folyóiratot. A munkaközösség elnöke, a folyóirat főszerkesztője volt. Újra előlépett a nagyszerű szervező: lelke, ösztönzője és okos gazdasági főembere volt a kor kitűnő erdélyi irodalmának. Szigorú és színvonalas bíráló, és baráti segítő. Biztosította az írók megélhetését és az olvasók jó könyvekhez jutását. Kolozsvári otthona a magyar irodalom találkozóhelye lett. De ha elvonult Bonchidára, a könyvei közé, ahol írni szeretett, különös, anakronisztikus életet élt. Ebbe a gyönyörű kastélyba, amelyen több század stílusa hagyta nyomát, sose engedte bevezetni a villanyt. Este gyertya mellett írt. Ha vendéget látott Bonchidán, sokágú gyertyatartókban világított a régi hangulatokat idéző fény, és az esti beszélgetések után a vendéget vagy vendégeket barokk ízlésű libériába öltözött inasok fáklyavilág mellett vezették a sötét, tekervényes folyosókon a vendégszobák felé. Szerelmeivel - főleg színésznőkkel - a kolozsvári palotában élt, Bonchida az emlékek és a szellemi élet otthona volt: régi századokat idéző díszletvilág egy modern író és grafikus számára. Mert a rajz csaknem olyan szenvedélye volt, mint az írás. A Helikon többségében igen jó kiadványaiból sokat illusztrált. És ha írt, a szöveget rajzokkal díszítette. Így írta előbb a Fortélyos Deák Boldizsár memoriáléját, ezt az erdélyi memoárparódiát, humoros irodalmunk egyik méltatlanul elfelejtett kis remekét. Majd belekezdett a főműbe, a nagy trilógiába, amelynek Erdélyi történet a közös címe. A három összefüggő regény (Megszámláltattál..., És híjjával találtattál...., Darabokra szaggattatol...) kritikai realizmusunk egyik nagyon is jelentékeny alkotása. A magyar arisztokrácia időszerűtlenné válását és pusztulásra ítéltségét a legjobb realista írók színvonalán ábrázolja a szélesen hömpölygő történet. Századunk klasszikus művei közt lenne a helye. 1934 és 1940 közt írta. Mire befejezte, itt volt a második világháború. Bánffy bizonyos volt, hogy a rég pusztulásra ítélt arisztokráciával együtt Közép-Kelet-Európában befejeztetett a polgári álmoknak is. A fasizmust gyűlölte, a szocializmustól idegen volt, bárha Gaál Gáborról és kommunista társairól igen jó volt a véleménye, és személy szerint szívélyes volt a kapcsolatuk is. De az ő útjuk idegen volt a polgári eszményképű arisztokratának, aki voltaképpen minden körben idegen maradt. De az élete nagyon hasznosnak bizonyult, irodalompolitikai szerepe valóban "korszakos", olyan író volt, akit olvasni kellene, illusztrációinak helye van művészettörténetünkben. És aki életében csak egyszer is hosszabban beszélgetett vele, vagy éppen egy-két napig vendége lehetett a bonchidai emlékek és a bonchidai könyvek között - az úgy érezhette, hogy szavaiból sok mindent jobban ért múltból is és akkori jelenből is. Mert úgy mellékesen - vagy nem is mellékesen! - egy írói nemzedék nevelője-tanítója is volt. Élete végső éveiben pedig úgy érezte, hogy valójában már nem is él, már csak vegetáló emlék, aki figyeli és szeretné megérteni a számára már mindenestül idegen világot.