BARÓTI SZABÓ DÁVID
(1739-1819)

Bessenyeiék fellépése példát és buzdítást adott az új magyar irodalomnak. Országszerte számosan érezték nemzeti-politikai feladatnak magyarul verset írni. Ugyanakkor a francia eszméktől megrészegült bécsi testőrök verstanilag nem hoztak többet, mint hogy az eddig négyes rímelésű tizenketteseket a francia alexandrinus példájára párrímesen használták. Az újfajta mondanivalók pedig új kifejezőmódokat igényeltek. Közben azonban időbelileg még a franciások fellépése előtt, Ráday Gedeon kikísérletezte a magyar hexametert, példákon bebizonyítva, hogy nyelvünk prozódiája alkalmas az antik görög-latin versformarendszer átvételére. Ugyancsak Ráday jött rá a rímes jambus lehetőségére és dallamosságára. Mind a két úton - a klasszicizáló antik formákén és a rímes-időmértékes nyugati formákén - tovább lehetett menni. És alighogy a franciásnak nevezett felvilágosodott racionalista Bessenyei-féle irodalom időszerű jeladása új költészetre lelkesítette a nemzetet, egymás után megindult egy programszerűen klasszicizáló költészet, amelyet deákosnak neveztek, és egy rímesen skandáló, hangvételében szentimentális költészet, amelyet németesnek hívtak.

A deákos iskola Baróti Szabó Dávid fellépésével kezdődik. Hamarosan odacsatlakozik Rájnis József és a nyelvtudós Révai Miklós, előkészítve a további utat Virág Benedek, majd Berzsenyi Dániel felé.

A franciások azonban nemcsak új hangot hoztak, hanem baráti közösséget is alkottak, és egységes politikai arcvonalként álltak az elavult világképpel szemben; még ha volt is közöttük, aki érzelmileg rokonszenvezett a feudális-patriarchális múló világgal - mint Orczy Lőrinc -, az is annyit vállalt a közös harcból, ameddig elmehetett. A deákosok azonban - habár együtt készítették elő az akkor izgalmasan újnak ható kifejezési lehetőségeket - sem baráti együttesbe nem tömörültek, sem politikai programot nem valósítottak meg, sőt szüntelen ellenségeskedéssel, egymást szidalmazva, az új eredményeket ki-ki csakis magának igényelve, egymás ellenére csiszolták a magyar nyelvet hajlékonyabbá az új mondanivalókhoz. Kétségtelen, hogy mind a hárman hozzátettek valamit a költői lehetőségek gazdagításához. De az úttörés érdeme Baróti Szabó Dávidé. És alighanem azt is elmondhatjuk, hogy hármuk között viszonylag ő a legköltőibb.

Baróti Szabó Dávid vallásos katolikus székely nemesi család fiaként, 1739-ben született. A gimnázium elvégzése után, tizennyolc éves korában a jezsuiták rendjébe lépett, egyetemi évei alatt görög és latin nyelvet, filozófiát és matematikát tanult, csak ezek befejezése után ment a teológiára, és igen képzett pap-tanárként harmincéves korában - 1769-ben - szentelték jezsuita pappá. A politikai élettől távol élt. A felvilágosodástól korábban kifejezetten idegenkedett - hiszen pap volt, és valóban vallásos -, de még jobban idegenkedett a nemzetet elnyomó bécsi hatalomtól. A költészet volt a menedéke, benne élt a kitűnően ismert latin irodalomban, Vergilius életműve mindvégig a legfőbb olvasmányélménye volt. De ő maga is jól verselt, gyönyörűségből példáit követve, magamagának írt latin költeményeket.

1773-ban Mária Terézia eltörölte a jezsuita rendet. Tagjai mehettek tanárnak. A nagy képzettségű és kitűnően tanító Baróti Szabót szívesen látta bármelyik gimnázium. Előbb egy ideig Komáromban tanított, onnét került Kassára, ahol nyugalomba vonulásig köztisztelt és közkedvelt tanár volt.

Ekkorra már az újjászülető magyar irodalom híre eljutott Kassáig. Állítólag tanártársai biztatták Baróti Szabót, hogy ne latinul, hanem magyarul írjon. Egy Rauch Ignác nevű német szerzetestársa megismertette őt az akkori új német költészetben divatossá vált újmódi hexameterekkel. És Baróti bátran nekivágott a feladatnak. Kezdetben szinte kerékbe törte a magyar nyelvet, hogy belekényszerítse az antik versformák kalodájába. Ki kellett találnia hozzá a magyar prozódiát. Hol helyesen ismerte fel a nyelv törvényszerűségeit, hol tévedett; hol a formát áldozta fel az értelemnek, hol az érthetőséget a formának; tájszavakat kevert újmódi kifejezésekkel... De belekényszerítette a nyelvet a járomba, és olyan új verselési ízeket hozott létre, amelyeket sohasem ismert a régebbi magyar költészet.

Közben meghallotta, hogy Rájnis József, a kőszegi pap-költő is próbálkozik az antik formákkal, mutatványként elküldte neki néhány versét, és szívélyesen felszólította, hogy lépjenek fel együtt. Rájnis azonban rossz természetű ember volt, nem akart osztozkodni a dicsőségben, túlértékelte saját költői nagyságát, és verselméleti meggondolásokkal lebecsmérelve Baróti Szabó verseit, visszautasította a közös költői jelentkezést. Mire Baróti Szabó maga adatta ki versgyűjteményét, amely 1777-ben Kassán meg is jelent ezzel a címmel: Új mértékre vett külömb külömb verseknek három könyvei. A három könyv három részt jelentett: az első tartalmazta a tisztán hexameteres verseket, a második az alagyás, azaz elégiai formában, tehát disztichonban írottakat, a harmadik a lírai strófaszerkezetűeket. A kötet nemcsak azonnali feltűnést keltett, hanem igen heves vitát is váltott ki. Rájnist meghökkentette, hogy a lenézett Baróti Szabó lett az úttörő, és verstani érveléssel, igen durva hangon megtámadta Baróti Szabót. Ugyanakkor a hasonló verselési kísérletekkel bajlódó kitűnő nyelvész, Révai Miklós is megtámadta nyelvi és verstani erőszakosságaiért. Közben Rájnis és Révai sem értettek egyet a verstan törvényszerűségeiben. Baróti Szabó öntudatosan válaszolt. Rájnis a maga igazának védelmére egy egész verstant írt, A magyar Helikonra vezérlő Kalauzt, amelynek túlzásaival természetesen se Baróti Szabó, se Révai nem értett egyet. Most már Rájnis is, Révai is sietett ki-ki a maga deákos verseit megjelentetni, és közben pocskondiázták egymást. Ez volt az úgynevezett prozódiai harc. Durva, személyeskedő vita, amely mégis igen hasznos volt: indulatos, de valóban művelt szakemberek tisztázták benne a magyar nyelv verstani törvényszerűségeit.

Baróti Szabó pedig dolgozott tovább. Előbb magyarra fordította egy latinul író francia szerző, Vanier mezőgazdasági tanító költeményét, Paraszti Majorság címen, azután új verseskötete jelent meg, újra meg újra átdolgozta, finomította régi verseit, Miltont is fordította, és belefogott élete nagy művébe: Vergilius fordításába. Előbb csak az első eklogát jelentette meg, majd a következő években az egész Eklogák könyvét, végül élete végső évtizedeiben lassú, gondos munkával a teljes Aeneist. Több mint egy évszázadig Baróti Szabó fordítása jelentette a magyarul olvasók számára a vergiliusi szöveget.

Munkásságának jelentőségét legjobban azok a felvilágosodottak ismerték fel, akiknek eszméitől kezdetben nagyon is riadozott. De a racionalista franciások, majd a hamarosan porondra lépő szentimentális németesek annyi tisztelettel és szeretettel vették körül, oly mértékben elismerték fontosságát az új magyar költészetben, hogy neki is fel kellett ismernie: az új hang létrehozásában, akarva-akaratlanul, közös alapon áll velük. A nemzet féltése, az ellenszenv a bécsi politika iránt is összefűzte őket. Így történhetett, hogy a forradalom felé tartó irány legfontosabb hazai költője. Bacsányi János, a németesek vezéralakja, az akkor még ifjú Kazinczy és a deákosok legfőbbikének elismert Baróti Szabó közösen indítottak úttörő jelentőségű folyóiratot az új magyar irodalom számára, a kassai Magyar Museumot.

Ez a nagy jelentőségű folyóirat nem volt hosszú életű. Bacsányi és Kazinczy nem sokáig fért meg együtt. De a közös munka jelentősége igen nagy az egész magyar felvilágosodás történetében. Az új eszmék iránt gyanakodó egykori jezsuita úgy is, mint egy új hangvétel úttörője, úgy is, mint az új törekvések egyik szerkesztője, szándékain kívül is fontos helyet kapott a haladó szellemi mozgalomban.

Természetesen a politika útján nem tudta követni ifjabb barátait. A Martinovics-perben Bacsányi is, Kazinczy is vádlott volt, elítéltettek. Baróti Szabó értetlenül vette tudomásul a politikai eseményeket. Nem tudott együtt érezni a forradalmárokkal, de még kevésbé azzal az önkénnyel, amely a szerinte is derék magyar hazafiakat elítélte. Nem is maradt számára más menedék, mint a költészet. Sokat írt, és amit írt, meg is jelent, mert tisztelt, népszerű költő volt. Hangja nem volt veszélyes, tehát szerethették az óvatosak is, törekvései a felvilágosodáshoz kapcsolták, tehát szerethették a haladók is. 1799-ben, hatvanéves korában nyugalomba vonult, egy gyengéden tisztelő, módos, nagy házú tanítványa örök vendégül hívta, hogy nyugodtan dolgozhassék. Hozzájuk is költözött a Komárom megyei Virtre. Ott fejezte be az Aeneist. Új kiadás alá rendezte, gondosan tovább csiszolva régi verseit. Még húsz évig élt csendesen, nagy tekintélyben. Nyolcvanéves korában halt meg.

Költőnek nem volt igazán jelentékeny, legföljebb néhány ódája éri el azt a jó átlagot, amely méltóvá teszi, hogy az antológiákból ne maradjon ki Baróti Szabó neve, de mint költészeti úttörő óriási jelentőségű: ő készíti elő azokat a formai lehetőségeket, amelyek azután Berzsenyi Dánielig és Vörösmartyig vezetnek. Vitairatai a prozódia kérdéseiben hozzájárultak nyelvünk verstani törvényeinek tisztázásához. Műfordítói tevékenysége pedig nemzedékeket nevelt Vergilius ismeretére. Neve ott áll irodalmunk szent öregei között.