BESSENYEI GYÖRGY
(1742-1811)

A magyar felvilágosodás kezdetét 1772-től, Bessenyei György Ágis tragédiája című verses drámájának megjelenésétől számítjuk. Bessenyei a magyar felvilágosodás főalakja. De nem eléggé él a nemzeti köztudatban. Úgy hat évtizeddel ezelőtt a kitűnő pedagógus-irodalomtörténész, Vajthó László, tanítványai segítségével ugyan kiadott jó néhány porladó Bessenyei-művet, ő maga cikkekben, tanulmányokban igyekezett népszerűsíteni a nagy kezdeményező alakját, múlhatatlan érdeme, hogy a tudományban Bessenyei méltó helyére is került, de közismertsége meg sem közelíti nem egy olyan tiszteletre méltó utódjáét, akinek életműve valójában kevésbé jelentékeny és kisebb történelmi-szellemi hatású, mint az övé.

Szabolcs megyében született, Bercel községben, mint egy hajdan nagy vagyonú, de az évszázadok folyamán szerény vidéki nemesekké parlagiasodott család gyermeke. Születési dátuma körül régóta vitatkozik az irodalomtörténet. Ha elfogadjuk, hogy 1742-ben született, akkor tizenkilenc éves fővel lett testőr, és harmincéves korában lép fel irodalmi vezérként.

Otthon vajmi keveset tanulhatott. Ráragadt némi kis latintudás, elemi iskolás ismeretek; a protestáns hittan se hathatott rá nagyon, világéletében kineveti a vallásokat és vallásos embereket, majd hogy elnyerje az udvari könyvtárosi állást, könnyű szívvel áttér a katolikus vallásra, és egy jó humorú írásában kifigurázza az egész áttérési ceremóniát.

Otthon nem szellemi képességeivel tűnik ki, hanem azzal, hogy rendkívül jó kiállású, igen magas termetű, szép fiatalember, aki szinte emberfeletti testi erővel megáldott. A patkót egy kézzel hajlítja össze, és magasba tud emelni egy lovat. Nyilván ezért esik rá a választás, amikor a megyék két-két nemesi ifjat küldenek Bécsbe, a királynő nemesi testőrségébe. Ez a nemesi testőrség arra szolgált, hogy Bécs elkápráztassa az isten háta mögül oda került magyar nemeseket. Bessenyei is káprázó szemekkel és káprázó lélekkel veszi tudomásul az udvari pompát, a kultúrát.

Olvas, tanul, és csakhamar írni akar, méghozzá magyarul, de éppen anyanyelvén alig képes kifejezni magát. A magyar nyelv a sivár emberöltők alatt megkopott. A XVI-XVII. század gazdag, vérbő magyar nyelve elfelejtődött, hiszen nem volt irodalom, amely fenntartsa, az új fogalmakra szavak sincsenek. Az írni akaró Bessenyei könnyebben fejezi ki magát németül és franciául, mint az anyanyelvén. Első humoros-filozófiai regényét németül írja, Der Amerikaner a címe, az előítéleteket, köztük a vallási előítéleteket gúnyolja benne. Jó néhány évvel később majd a fiatal Kazinczy stílusgyakorlatként fordítja magyarra Az amerikai Podoc és Kazimir keresztyén vallásra való megtérése címen.

Bessenyei ezzel megindult az írói úton, de nem német író akar lenni. Most már erőnek erejével formálja maga számára a magyar nyelvet. Ez nem könnyű, mert a rendkívül művelt író éppen a magyar kulturális örökséget nem ismeri. Úgy teremt új magyar irodalmat, hogy fogalma sincs se Balassiról, se Zrínyiről. Most már magyarul ír, de példaképei a francia felvilágosodottak, elsősorban Voltaire és mellette az emelkedett szellemű XVII. századbeli klasszikusok, Corneille és Racine. Hiszen maga Voltaire is az ő modorukban írja felvilágosodott szellemű drámáit. Tehát francia formájú magyar drámát kell írni.

Bessenyei drámát ír magyarul egy olyan korban, amikor nem volt magyar színház, amely előadhatta volna. De a programhoz tartozik, hogy legyen magyar színház... és ha lesz, akkor műsordarabok kellenek hozzá. Tehát előre kell drámát írni. És nem is akármiről. Jól érzi, sőt tudja, hogy ez a szellemi törekvés elválaszthatatlan a társadalmi törekvéstől. Az elmaradást nem lehet csupán betűkkel behozni - a gazdálkodást és a társadalom szerkezetét kell megmásítani. Ez pedig életveszélyes.

A dráma hőse tehát egy társadalomreformáló, aki belebukik a helyes cél érdekében vívott harcba. A színhely, a kor és a cselekmény, akárcsak példaképeinél: az antik világ. Az Ágis tragédiája az ókori Spártában játszódik, de a jelenre utal.

Meg is értették. Noha az Ágis rossz dráma, színházi gyakorlat nélkül írt dráma. Nemes célzatú, jól elgondolt jellemekkel, de döcögő verseléssel, dadogó nyelvvel és sehogyan se mozgó cselekménnyel. Sokkal fontosabb, hogy van, mint az, hogy milyen. Bessenyei többi drámája sem sokkal jobb. Legföljebb A filozófus című vígjátékában vannak olyan mozzanatok és nyelvi megoldások, amelyek a művet alapos meghúzás után színpadképessé teszik. Hőse, Parmenio, a nagyon művelt kétbalkezes ifjú, Bessenyei önparódiája, és egyik alakja, Pontyi, a magyar parlagi nemes első - és jól kifigurázott - színpadi ábrázolása. A közelmúltban a Színművészeti Főiskola hallgatói okosan rövidítve, sikeres vizsgaelőadást csináltak ebből A filozófusból.

De a dráma csak kiindulás és mindvégig reménytelen próbálkozás Bessenyeinél. Költőnek is inkább úttörő, mintsem művész. Lelke, alkata szerint humorista lett volna belőle, ha a feladat nem kényszeríti, hogy minden legyen: elbeszélő, lírikus, elmélkedő, publicista, ismeretterjesztő, kultúrpolitikus. De akármit csinál, előbukkan fanyar humora: óriási és jórészben elavult életművéből számos szemelvényt lehetne összegyűjteni, amely fenntarthatná az élő humoristát.

Csakhamar körülveszik, akik megértették hívó szavát. Közös antológiájuk Bessenyei György Társasága címen jelenik meg. Otthagyja a testőrséget, ahol hadnagyságig vitte, és a bécsi felvilágosodás főalakja, Sonnenfels mellé kerül az udvari könyvtárba. Ez időre esik nagy szerelme a francia balett-táncosnő, Delfén iránt, akit Eszterházán ismert meg Haydn körében. Delfén azonban fiatalon tüdőgyulladásban meghal. Emléke újra meg újra visszatér Bessenyei írásaiban. Az udvarhölgyek váltakozó szerelme, úgy látszik, nem adott olyan élményt, amelyet egy életen át vállalt volna. Sohase nősült meg.

A kilencvenes évektől kezdve pedig gyanús lesz a felvilágosodás. A francia forradalom bizonyította, hogy hová vezet az ész és az új szellem. Bessenyei most már hiába ír, a cenzúra nem engedi kinyomtatni. Mérgesen odavágja könyvtárosi állását, és hazajön Magyarországra. Örökölt kis birtokára költözik a Bihar megyei Pusztakovácsiba (ma Bakonszeg). Ott éli le író-olvasó magányában élete végső két évtizedét. Vitacikkeket és ismeretterjesztő műveket ír... senkinek. Néha megpróbálja, és cenzorhoz küldi egyik-másik kéziratát. Az eredmény mindig ugyanaz - kinyomtatni tilos. Ilyenkor a visszakapott mű szélére vagy végére gúnyos kis szövegeket ír a cenzúrahivatalban ülő papokról.

Elmélkedő könyvei közül életében csak egy jelent meg, a sok mindenről csevegő A holmi, amelynek tűnődései, vallomásai, vitatételei talán leghívebben mutatják írójuk emberi-írói alkatát. Ez a csevegés neki való műfaj volt, itt alkotta a legmaradandóbb irodalmi oldalakat. Későbbi elmélkedő művei - mint A törvénynek útja, a Tudós Társaság, különböző történelmi csevegései a magyar múltról, a római történelemről, keserű végső vallomása, A bihari remete - mind már csak halála után jelentek meg, nem egy jó 120-130 évvel a halála után. Legtöbbjüket csak Vajthó és tanítványai adták ki, 1930-tól kezdve. És ugyancsak 1930-ban került sor Bessenyei főművének, a Pusztakovácsiban született Tarimenes utazásának kiadására. Ez regény, igazi felvilágosodott államregény. Egy elképzelt országnak, Totposznak politikai kalandjai, s legjobbjainak törekvése az ésszerű állam és társadalom berendezésére. Egyszerre politikai vitairat és sok vidámsággal teljes, humoros történetsorozat. Ez sem lett közolvasmány. Végre egyszer népszerű szemelvényes kiadást kellene csinálni belőle, kihagyva a szakembert érdeklő, irodalomnak már avult szöveget, és megtartani a mesét és a humort. Egyszer talán erre is sor kerül.

De ha nem is olvassuk Bessenyeit, ne feledkezzünk meg oly vonzó alakjáról, lankadatlan törekvéséről az ésszerű jövő felé. Martinovicsékhoz ugyan már nem volt köze, de valójában a Martinovics-mozgalom is vele kezdődik, mint ahogy a vele kezdődő felvilágosodással indul meg minden, ami kétszáz év óta előre, mifelénk mutat.