BÓKA LÁSZLÓ
(1910-1964)

Régi, kuruc és negyvennyolcas emlékű protestáns család fia volt, az elődök között prédikátorok és tanárok adták át nemzedékről nemzedékre a kultúra, az emberség és a haza érzelmes és értelmes szeretetét. Bóka László baráti körben gyakorta beszélte, hogy apja - aki híresen kiváló jogász volt - hogyan oltotta be fiait kellő időben minden fasiszta lelki fertőzés ellen. Ez az apa a húszas évek ellenforradalmi éveiben példátlan erkölcsi emelkedettséggel és merészséggel azt hazudta fiainak, hogy a család zsidó származású. Így azután a fiak fejlődésük folyamán amikor csak találkoztak az antiszemitizmus bármilyen megnyilvánulásával, a másik, az üldözött oldalon érezték magukat. És amikor kellő évek után az apa elmondotta az igazságot, hogy valójában egyetlen zsidó előd sincs a családban, de azt se felejtsék el, hogy volt idő, amikor a protestánsokat úgy üldözték, mint ebben a században a zsidókat - akkor már a zsidó lét lehetőségét átélt fiúk fel voltak vértezve minden faji vagy vallási megkülönböztetés veszélye ellen. Nyilván ez az emlékélmény is közrejátszott, hogy Bóka László, aki akkor már ismert költő és esztéta volt, a hazai fasizmus dühöngése idején életének szüntelen kockáztatásával mentette az üldözötteket, és aki addig apolitikusnak vallotta magát, az ellenállási mozgalom tevékeny hőse lett. Az ezért kapott "Szabadságrend"-re büszkébb volt, mint bármely egyéb kitüntetésre, címére, rangjára, pedig mindebből bőségesen kijutott neki: lett idővel államtitkár, egyetemi tanár, akadémikus, magas rendjelek tulajdonosa, míg ötvennégy éves korában el nem ragadta régóta kínzó szívbaja, amely életének végső évtizedében a minden pillanatban bekövetkezhető halált ígérte neki. És aligha akadt ember, aki fölényesebb mosollyal viselte volna a szüntelen halálközelséget.

De aligha van nehezebb feladat, mint megrajzolni egyéniségét. Victor Hugo legromantikusabb regényeiben bukkannak fel olyan alakok, akiknek jelleme a lelkesítően nagyszerű és a riasztóan embertelen tulajdonságok ilyen démonikus ötvözete. Közvetlen érintkezésben aligha lehetett kellemesebb, ötletesebb, még azt is mondhatom, hogy bájosabb embert találni. Rendkívül művelt volt, csillogó előadó, varázsosan lebilincselő tanár a katedrán. Bajba jutott emberekért, esetleg merőben idegenekért hajlandó volt életét kockára dobni. Ugyanakkor játékos felelőtlenséggel bárkit, akár jó barátokat is komoly veszélyekbe sodort, politikailag gyanúsakká tett, szeszélyes kritikával rontotta erre rá nem szolgáló írók és tudósok hitelét. Sajátos cinizmussal tudta egy-egy régi jó barátját nyilvánosan rágalmazni, majd nemsokára ugyanazokkal a jogcímekkel kitüntetésre ajánlani. Élete végső két évtizedében barátai is féltek egy kicsit tőle, halálakor azok is őszintén gyászolták, akik életében nem tudták szeretni ezt az ellentmondásokkal teljes, vonzó-taszító regényalakot.

Úgy indult, hogy nagy nyelvész lesz belőle: az egyetemen a nagy hírű Gombocz Zoltán professzor kedvenc tanítványa volt. De a tudománytól hamar eltérítette az irodalom. Doktori disszertációja Csáth Gézáról olyan esszéremekmű volt, hogy írója azonnal bekerült az irodalmi életbe. Egy ideig könyvtári tisztviselő volt, de egyre-másra jelentek meg finom hangú, választékos stílusú, formabiztos versei és igen árnyaltan elemző kritikái. Általában a Nyugat és a Szép Szó volt az irodalmi otthona: Babits ugyanolyan nagyra becsülte, mint József Attila. Ez időben politikamentesnek vallotta magát, és az irodalomtól, művészettől elvárta, hogy emelkedjék felül a napi politikán. Az antifasizmust azonban nem tartotta politizálásnak, ezt minden tisztességes ember számára természetes erkölcsi alapállásként élte át és fogalmazta meg. Tehát apolitikus álarcban eleve a baloldalhoz tartozott. Az írástudó feladatának tudta a nagy nemzeti hagyományok életben tartását és beépítését a jelen és jövő kultúrájába. Ezért írta 1941-ben megjelent szép könyvét Vajda Jánosról. Ezzel indult vissza az irodalomtudomány felé, amelyben egyre jobban egyesült a képzett nyelvész, a nagy készültségű irodalomtörténész és az éles szemű kritikus. De az is igaz, hogy maga is formabiztos, jó költő. Ezek az erények együtt - és persze finom olvasó érzékenysége - tették lehetővé, hogy a legbravúrosabb verselemzők közé emelkedjék. Olykor egyetlen versszakot úgy tudott felboncolni, hogy az olvasó történelmi távlatokat és lélektani mélységeket ismert fel.

Azután jöttek a háború életveszélyes kalandjai, kényszerű katonáskodás, szökés, ellenállás, életek mentése, végül még hadifogság is. A fogságban azonban már kiderült harcos ellenálló közelmúltja, és ő lett a fogolytábor igazolóbizottságának elnöke. Nem is találhattak erre alkalmasabb embert, hiszen igazi antifasiszta és igazi embermentő volt. És amikor hazaérkezett, már tudta, hogy nincs politikamentesség. Előbb szociáldemokrata, a balszárnyon. A pártegyesüléskor már kommunistának tudja magát. Cselekvő kultúrpolitikus: közoktatásügyi államtitkár. Valójában nem való erre: döntései szeszélyesek. Néha annyira objektív akar lenni, hogy régi barátait akadályozza, haragosait segíti, tekintet nélkül, hogy igazuk van-e vagy nincs. Közben számos könyvkritikát ír, sújt és emel, egy szellemesség kedvéért hajlandó jó könyveket gúny tárgyává tenni. Ha egy író művét a szerkesztő neki adja kritikára, az író felsóhajt: "Isten kezében vagyunk." Kiszámíthatatlan, hogy a bírálat egekbe emel, vagy pokolra kárhoztat.

Közben regénye jelenik meg. Ez még kísérlet a számára új műfajjal. Új verseskötete, a Szebb az új (1950) jelzi világnézetének és benne irodalmi magatartásának megváltozását: a régi, formabiztos, választékos hang, de a szocializmus lelkes szolgálatában. Azoknak az éveknek sablonos (akkor úgy mondták: sematikus) pártköltészetében a legszínvonalasabbak közé tartozik ez a líra. Ez időben vállalja a szólamszerű sablonosságot is, de a stílusszínvonal, a jó ízlés mégis sajátosan az övé.

Az ötvenes években azután egyre inkább irodalomtudós. Az államtitkárságot felváltja az egyetemi katedrával, ami végre nagyon is nekivaló. A XX. század magyar irodalmának professzora. Előadásait indokolt lelkesedéssel hallgatják. Ezt a helyet haláláig betölti. Néhány igazán remekmívű tanulmányt ír régebbi és újabb költőkről. Belekezd egy nagy Ady-monográfiába is, de ebből csak az első kötet, a költő indulása készül el. Kár: olyan kezdet, amely remekművet ígér.

1956 lelki válsága után már nyilvánvalóan halálos szívbajának tudatával hirtelen kitör belőle a regényíró. Valamennyi jó színvonalú, finom iróniájú, árnyaltan lélekábrázoló és általában ironikus hangú mű, véleményem szerint a kor regényirodalmának java terméséhez tartozik. Egy azonban ennél is több: remekmívű korkép a Horthy-kor katonai életéről. Ez az Alázatosan jelentem. Az utóbbi emberöltő egyik legjobb magyar regénye.

Végső esztendejében már egy hevesebb mozdulat is szívgörccsel fenyegette, de többet dohányzott, mint valaha, és lehetőleg a legerősebb pálinkákat kortyolgatta. És még nevetve indokolta is: "Akár egy perc múlva halott lehetek. Hát akkor már kiélvezem a siralomházat."

Egy jó ízlésű, kulturált költő, kitűnő irodalomtudós és már a nagy regényíróság határáig eljutott epikus töredékes alkotása az életmű. Alakja pedig valószínűleg mint démonikus regényhős él mindazokban, akik ismerték, és általában nem is tudták volna megmondani, hogy vajon nagyon szeretik, vagy indulatosan gyűlölik-e. Talán, ha tovább él, meg tudta volna írni azt az ellentmondásokkal teljes jellemet is, aki ő volt.