CHOLNOKY LÁSZLÓ
(1879-1929)

A három Cholnoky fivér úgy érkezett egymás után Veszprémből Budapestre, hogy meghódítsa vagy a tudomány, vagy az irodalom világát. Rendkívül műveltek voltak, és szakadatlanul tovább művelték magukat, egymással versengtek képzelőerőben és szép stílusban, egyaránt otthonuk volt az emberiség kultúrájának története, a lélektan mélyvilága és a szinte napról napra táguló természettudomány. Ezekben a dunántúli dzsentriivadékokban semmi sem maradt a vidéki nemesi maradiságból, haladó polgárok voltak a századfordulóra éppen igazi nagyvárossá felnőtt Budapesten.

A legidősebb, Viktor - akinek mindössze negyvennégy év adatott, akkor ölte meg a tüdővész -, ifjan nagy sikerű novellista, szinte látnoki publicista, kitűnő tudományos ismeretterjesztő, Kiss József akkor legmodernebb lapjának, A Hétnek nélkülözhetetlen mindenese, már korai halála percében nemzeti klasszikus - talán ő volt a legnagyobb magyar novellista (bár ezt a jelzőt csak habozva szabad leírni, hiszen a novella a líra mellett irodalmunk másik Himalája méretű orma, és a legeslegnagyobb jelzőt némi latolgatással legalább fél tucat írásművésznek is odaítélhetjük, de ezek közt az egyik okvetlenül Cholnoky Viktor). A középső fiú, Jenő, a legkiválóbb magyar földrajztudósok egyike: világutazó, professzor, tudománytörténész, aki szaktudós létére szépírói színvonalon, gyönyörködtető erővel tudott írni, és korán haló fivéreivel szemben sikerült hetven évig élnie. A legifjabb volt közöttük László, aki úgy került fel a századforduló idején jogásznak Budapestre, hogy egyik bátyja itt már híres író, másik bátyja elismert tudós volt. És hamarosan úgy tűnt, hogy ő sem kisebb tehetség azoknál. Nem is volt türelme kijárni az egyetemet, nem is akart sem ügyvéd, sem tisztviselő lenni. Verseit, novelláit a lapok azonnal szívesen közölték. Hátat is fordított a tanulásnak, és újságírónak állt.

Képzelőerőben, stílusban, hangulatteremtő készségben nem is volt hiba. Amihez nyúlt, abból szorongásos látomás lett; nem olyan mindenségbe táruló kultúrtörténeti háttérrel és nem is a züllöttség olyan frissen nagyvárosias felfedezésével, mint a nem kevésbé szorongásos Cholnoky Viktornál, de még mélyebben ereszkedve a lélek sötét alsó járataiba. A személyes baj ott volt, hogy Lászlóban nem volt meg az a szinte hivatalnoki rendszeresség, amely egyaránt szükséges a jó szerkesztőségi ember és a jó tudós számára, Cholnoky Lászlónak semmiféle érzéke nem volt a rendhez és a rendszerességhez, amiről Cholnoky Viktor oly nevezetes volt a sajtókörökben. Rossz értelemben vett bohém lett belőle, nem tudott ellenállni az alkohol csábításának sem. Igaz, így lehetett a részegesek testi-lelki világának dermesztő hitelességű ábrázolója. Írásait mindig is szívesen közölték, de sehol sem tudott meggyökerezni, egzisztenciátlan alak lett az újságok és folyóiratok peremvidékén, különösen azután, hogy Viktor, az irigyelt, a bámult, az őrködő fivér 1912-ben meghalt. A másik fivér, a világjáró ez időben többet volt távol, mint idehaza, és vele nem is tudott igazán bensőséges hangot találni, hiszen az, ha éppen itthon élt, öccse szemében pedáns nyárspolgár volt. A legfiatalabb Cholnoky hamarosan senkihez sem tartozó, elismert tehetségű, de örökös anyagi zavarokkal küszködő, züllött ember hírébe került. Nem is ok nélkül. De éppen ezért ennek az egzisztencianélküliségnek is kitűnő ábrázolója lett. Nem a társadalom peremén élő vagányoké, akik végül is mindig kivágják magukat, hanem a megbélyegzetteké, akik elvesztették az élet értelmét. Nyomasztó novelláiban igen gyakori az öngyilkosság. Prikk mennyei útja egy megállíthatatlan elmezavar krónikája, ahol végül is a tébolyodott hős felakasztja magát. A Bertalan éjszakájában, talán legkitűnőbb elbeszélésében, a reményét és élete értelmét vesztett Bertalan a Dunába öli magát, akárcsak néhány év múlva az író. De szinte mindegyik művében ott kísért az élet értelemvesztése és az öngyilkosság lehetősége. Közben ezek a novellák ott lebegnek valahol a mesevilág határán, nála a mindennapos valószínűtlennek rémlik, az élet álom- vagy éppen lázálomszerű, a hétköznapi látvány különös látomás, a züllött figura mesealak. A Különös ismerős egy tébolydából szökött elmebeteg képzelődése egy olyan múltról, amelyet nem élt át, hanem szorongásos elmebaja alakított ki.

Az első világháborúban katonaköteles lett volna, de idegbajosként felmentették. Egyre idegenebb is lett a külső világtól. Szinte visszamenekül képzeletvilágába és az egymásnak ellentmondó filozófiák közé. Nagyobb terjedelmű műveket, regényeket tervez. Alakokat, akik alkoholmámorban bölcseleti rendszereket építenek a maguk védelmére. Közben egyre élesebben térnek vissza az ifjúkor képei, akárcsak ugyanebben az időben messzi innét Proustnak és a közelben Krúdy Gyulának. Az ő ifjúkorlátomása azonban nem hasonlít se Proust meghitt, napfényes vagy csillároktól fényes, sem Krúdy ezüst ködökben csillogó újraálmodásához - Cholnoky László emlékáradatában a saját múlt is nyomasztó, lidérces álomként nehezül a lélekre.

Első regénye, a Piroska 1919-ben jelenik meg. Még tíz éve van hátra, ezalatt írja összesen négy regényét: a Piroska után a Régi ismerőst, majd a Kísérteteket és végül a Tamást. Ezek nem hasonlítanak semmiféle más magyar regényhez, különös ötvözetei a szeszélyes emlékezésnek, az alkoholkábulatban gomolygó látomásoknak, a filozófiai töprengéseknek és vitáknak, a lélektani esszéknek. A kitűnően szerkesztett novellákkal szemben ezek a regényfélék csaknem formátlanok, de nagyon szép stílusúak, szemléletesek, összevisszaságukban is izgalmasan érdekesek, mert alakjaik igaz típusai az élet peremén, az önpusztítás kísértései közt élőknek. Egyetlen kivétel e formátlanság alól a legrövidebb, a Tamás, amely ugyanolyan remekül szerkesztett lélekábrázolás, mint amilyet a novelláiból ismerünk. Itt egy mindenben kétkedő lélek egyre jobban azonosul a templom színes ablakképén látható Szent Tamással, és amikor erősebb kritikával néz magába, és megszünteti kapcsolatát a templomi képpel, amikor a színes ablak nem lehet többé az ő jelképe, akkor egész élete értelmét veszti - és a már kételyeit is elvesztő ember öngyilkos lesz. Néhány héttel végső regénye megjelenése után egy éjszaka a Margit hídról a Dunába vetette magát. Holttestét napokkal később dobta ki a víz.

Az volt a közvélemény, és máig is így olvasható, hogy nyomora miatt menekült az öngyilkosságba. Valószínű, hogy ez a nyomor is hozzájárult az önkéntes halálhoz, de aki ismeri életművét, jól tudja, hogy már eleve megvolt benne az öngyilkosság lehetősége. Világéletében játszott az élet elvetésével. Nyomorúságát maga okozta, hiszen első jelentkezésétől mindig mindenütt szívesen látták és fizették írásait. Könyveire mindig akadt kiadó. Alkatánál fogva volt önpusztító ember. Ugyanabból a hajdani nemesi világból jött, mint a bátyjai, de hozzájuk hasonló tehetsége mellett nem volt meg benne az a fegyelem, amely Viktornak helyet és megérdemelten kivívott tekintélyt adott a polgári sajtóban, Jenőnek pedig tisztes polgári életformát és tekintélyt a tudományos életben. És Viktor korai halálával nem volt támasza. Mert tehetségét ugyan elismerték, de senkinek nem volt szívügye... és talán ennek is ő maga volt az oka: nem tudott kapcsolódni. Nem ő volt az úr látomásai fölött, mint Viktor, hanem a gomolygó látomások uralkodtak fölötte, ezek sodorták a társadalom peremére. És nyilván legmélyebb vallomása volt utolsó regénye, amelyben a hős nemhogy hinni, hanem már kételkedni sem tud, s ezért értelmetlennek, céltalannak véli életét. A teendőt, a példát már régen megírta a Bertalan éjszakájában: a megoldás a Duna.

Nem volt olyan kétségtelen remekíró, mint Cholnoky Viktor. De zavarosságokkal küzdő, gomolygó képzeletű, szüntelenül halálközeli (szakszerűen úgy mondhatnók, hogy morbid) művészete nem sokkal marad el az első vonalbeliek mögött. Néhány novellája és Tamás című végső regénye remekműveink közé tartozik. Ehhez képest túlontúl elfelejtettük.