CSÁTH GÉZA
(1888-1919)

1919. szeptember 29-én dr. Brenner József regőci községi körorvos pisztolylövéssel megölte feleségét, megmérgezte magát, és felvágta ereit. Az odasiető szomszédos orvos megmentette, és beszállíttatta a bajai kórházba. A kórházból azonban megszökött, és kifutott a vakvilágba. Két falu közt jugoszláv határőrök feltartóztatták, akkor gyorsan ölő mérget vett be és meghalt. - Ennyi a rendőri hír. Ami mögötte van: egy író tragédiája, akinek a lelkét már korábban elpusztította a morfinizmus, holott már sihederként a legjelentékenyebb novellisták közt tartotta számon a novellairodalomban oly magas színvonalú magyar kultúra, és aki - ha másként fordul az életútja, s nem pusztítja el magát, már rég élőhalottként harmincegy éves korában - a század egyik legnagyobb, talán éppen "a" legnagyobb prózaírója lehetett volna. De korábban még arra is lehetősége lett volna, hogy nagy tudós legyen, professzorai egykor ezt várták el tőle. És voltak olyanok is, akik benne látták a korszak legértőbb zenekritikusát, hiszen ez a morfinista orvos, ez a korábban ünnepelt író, ez a még korábban nagy reményű pszichológiatudós közben mint zeneesztéta először fedezi fel és hirdeti Bartók és Kodály nagyságát és jelentőségét. Emléke írói álnevén - Csáth Géza - halhatatlan irodalomtörténetünkben.

Szabadkai értelmiségi család fia, Kosztolányi Dezső unokafivére és jó barátja, a Nyugat első nemzedékének hamar ünnepelt novellistája és zenekritikusa volt. Már tizennégy éves kamaszként érdekes zenekritikákat ír a Bácskai Hírlapba. Tizennyolc éves fővel stílusa kiérett, habár ez időben még jól érződik rajta a szecesszió szóvirágkultusza, amelyet azonban hamarosan le tud dobni magáról. Ez időben azonban még nem is író akar lenni, hanem festő, ehhez is tehetsége volt. Apja azonban azt szeretné, ha muzsikus lenne, hiszen gyermekkora óta játszik több hangszeren is, és szakemberként ért a zenéhez. Hanem amikor az érettségi után feljön Budapestre, mindenki elképedésére az orvoskarra iratkozik, ahol hamarosan ki is tűnik szívós szorgalmával, szinte napról napra lemérhetően gazdagodó szakműveltségével. Az ideggyógyászat izgatja, és Moravcsik, a nagy hírű professzor örömmel veszi maga mellé. Doktorátusa után ott is marad egy időre, mint az idegklinika tanársegédje. Ebben az időben már alaposan jártas az akkor legmodernebb és nagy vitákat kiváltó freudizmusban. Az elmebetegségek psychikus mechanizmusáról című ifjúkori könyve az egyik legelső magyar freudista szakmunka. Orvosi és pszichológiai körökben úgy vélik, úgy várják, hogy útja meg sem áll a professzorságig.

Az irodalom azonban már egyetemista korában elbűvöli. Bródy és köre ugyanolyan elragadtatással fogadja első novelláit, mint a Nyugat, a liberális Budapesti Naplóban ugyanolyan otthonos; mint a szociáldemokrata Népszavában. Amikor húszéves korában - 1908-ban - első novelláskötete, A varázsló kertje megjelent, úgyszólván az egész kritikai élet ünnepelve fogadja az új hangot. Csáth Géza rendkívül gondosan fogalmazott, bravúrosan szerkesztett novelláiban egész sajátos egységben formálódik az emberi léleknek orvosi diagnózis pontosságával ábrázolt rezdülésrendszere és a felfogott világ meseszerűsége. Elsősorban lélekábrázoló, és ez is maradt mindvégig: egy nagy képzettségű ideggyógyász kutatja a rendkívüli megnyilvánulások belső rugóit, de úgy, hogy az ábrázolt tudat érzelemgazdagsága finom, árnyalt és nagyon hangulatos líraként válik olvasmányélménnyé.

Novelláival párhuzamosan írja zenekritikáit és zeneesztétikai, zenetörténeti tanulmányait. A szakszerű hozzáértés, a szépirodalmi stílusigény és a művészi modernség akkor merőben új szempontjai zeneelmélet-történetünkben is jelentékeny helyet biztosítanak Csáth Gézának. Nemcsak a Nyugat szövetségeseként vívja harcát az új irodalomért, hanem Bartókék oldalán is az új zenéért.

Már olvasók és szakmabeliek körében kifejezetten népszerű és tisztelt, amikor az idegklinikára kerül nagy reményű szakemberként. De ott találkozik a morfiummal... és nem tud ellenállni ennek a pusztító gyönyörnek. Ez pedig gyilkosabb az alkoholnál is, sokkal gyilkosabb. Csáth Géza tudja is ezt. Egy ideig igyekszik is mértéktartóan élni vele. Hiszen egyelőre sok más gyönyörűséget is kínál az élet: gyönyört az alkotásban, gyönyört a sikerekben, gyönyört a szerelemben. 1908 és 1913 között hét könyve is megjelenik, részben novellák, részben zeneesztétikai és kritikai művek. Meg is nősül. Élete mintha maga volna a siker és boldogság. De a klinikát otthagyja, már nem akar se tudós, se tanár lenni. Inkább fürdőorvosnak megy el. Ez kényelmes állás, lehet közben írni és tervezgetni, és mégsem szakad el a gyógyítástól, s ami fontosabb: a betegek megfigyelésétől. Ilyen körülmények között ha nem is tud felhagyni a gyilkos narkotikummal, még nem jut el a narkomániáig. Maga is érzi, hogy amit ír, egyre jobb, egyre művészibb, egyre többet mutat meg az emberi lélek ijesztő mélyrétegeiből. Az Anyagyilkosság hidegen elbeszélt családi rémtörténete a magyar elbeszélő próza legmagasabb színvonaláig emelkedik: világirodalmi viszonylatban is kiváló. De van még jó néhány kisebb-nagyobb elbeszélése, amely véleményem szerint a legnagyobb novellisták - Maupassant és Csehov - közelébe emeli. Azt hiszem, gyengének mondható írása nincs is. Az olvasót azonnal elfogja a sajátos Csáth Géza-i varázslat még akkor is, ha szíve összeszorul a borzalomtól.

A háborúban katonaorvosnak hívták be. Távol a szerelem gyönyörűségétől, távol az alkotás lehetőségétől, a borzalmak kellős közepébe vetve nincs más menedéke, mint a mindent feledtető és öngyilkos gyönyört adó morfium. Ekkor szabadul el a démon. A önkábító szenvedély elhatalmasodik, többé nem lehet megállítani. Idegbeteg lesz tőle. És hiába szerelik le alkalmatlanság címén, nincs többé visszaút. Falura megy körorvosnak, de alig tudja ellátni gyógyító hivatását, a szerető feleségben, aki megpróbálja felvenni a küzdelmet a biztos pusztulással, már ellenséget lát. Nincs többé szerelem, nincs többé alkotás, nincs többé munka, már csak morfium van.

Majd jön az általános összeomlás. De Csáth Gézának már nincs köze az eseményekhez. Vesztett háború, forradalmak alig-alig érkeznek a tudatáig. Ha éppen nincs a gyilkos kábulatban, maga is tudja, hogy számára mindennek vége.

Így következik be azután a tragikus utolsó nap, a rendőri hír: Brenner doktor megöli feleségét, nekifut a vakvilágnak, és véget vet saját életének.

Nem tudjuk, mivé nőhetett volna, de az is bizonyos, hogy életműve így sem torzó.

Amit írt, klasszikus öröksége irodalmunknak. Így is odatartozik a Nyugat nagy nemzedékének új magyar irodalmat teremtő nagyjai közé.